Száva sír

Száva, hát mi bánt, mondd!
Csitulj csak, mi a gond?
Mért sírsz úgy, no mi lelt?
Anyukád hisz' ölelt.
Ennél-e vagy innál?
Hápival játszanál?
Homlok süt? Pocak fáj?
Csitulj már, kismadár!
Na gyere, Angyalhaj,
bújj ide, semmi baj.
Apa megvéd, hidd el,
tente hát, aludj el...

S amint lányom bújt mellemre,
hüvelykujját szopva,
megcsapott a baj szelleme
hívatlanul, orrba:

Nagyon-nagyon okos apus,
Régen tele volt a pelus.

Száva alszik

A világ legszebb leánya
fejével vállamra hajol.
Egyszerre egy nagyot böffen,
s jóízűen továbbhorkol.

Hajpihéi csiklandanak,
nyála nyakamba csordul,
és íjívű rózsa ajka
résre nyílva felém fordul.

Ős bizalommal álmodik,
lelke még fehér végtelen.
Vezetett varázs vizekre
innen már minden végleten.

Messzi altató

Hajtto morge finta,
ollla pejka untej,
vankari kollenta:
dej de, dej de, dej, dej.

Aor porrége gvarzsar,
mérakko pentullei.
Hokke mette langar:
dej de, dej de, dej, dej.

Táltos

Sörénye szelet fésül,
patkója felhőn toppant,
márványfog tűzön szépül,
hátat nyereg nem roppant.

Fordul fényre szép feje,
nyakát a Nap simítja,
szeméből tűz fényrege,
varázst szárnya susogja.

Egy ugrás a hét határ,
hét mérföldet egyre lép.
Nem riasztja száz halál,
ha lovasa lelke szép.

De amikor megvénülsz,
tizennyolc is elmúlsz már
- a világ közepén ülsz -
táltoscsikód messze jár.

Maradsz valódi porban,
reális gondok között,
emberidegen korban,
sikerkovácsok mögött.

Ha csemetéd születik,
lelked múltadba mereng.
Fiókád szeme fénylik,
benne táltosa dereng.

Életed nem áldatlan
lüktet szívednek vérén.
Boldog lehetsz s ártatlan
gyermeked szelíd révén.

Az első tél végén

Vezeti babakocsi
lábamat,
napsugár melegíti
hátamat.
Kispajtás nézelődik
csendesen,
arcomat szemlélgeti
kedvesen.
Sugárzó szembogara
antracit.
Tavaszunk lüktetéssel
andalít.
Kihúzzák meggörnyedő
vállamat.
Napsugár melegíti
hátamat.
Mosolyog pajkos pajtás
álmodón.
Boldog vagyok: tudom, nem
álmodom.

Július

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

Örök kör

Tudom, engem is, idegen
eljegyeztél már az elején.
Pártatlanul és ridegen
találkozunk egykor, te meg én.

Nem haragszom rád, bár féltem,
törvénytőröd a szívembe szúrt.
Örökké többé nem éltem,
bár kamaszként még rövid a múlt.

Rövidebb már, érzem, a nap,
elsuhannak a fontos percek,
sorok fogynak, telik a lap,
lassacskán beérnek a kertek.

Szüret után, ha jön a hó,
s takarod vele vállaimat,
tengerre visz majd ködhajó,
s feledem régmúlt báljaimat.

De csak nem kapsz meg egészen,
bár teljesen birtokod leszek.
Emlékszik rám gyöngy-lánc-lány-szem,
ahol örökké jelen leszek.

Ébresztő

Jó reggelt, jó reggelt, Hercegnő!
Hallod csak, csendül az ébresztő?
Álomtér lassacskán búcsúzik,
napsugár hasadon bucskázik.

Fordulj csak, nyújtózz csak, egy-kettő!
Fény ölel, pilládat rebbentő.
Apu hív, anyu hív, indulás!
Jó reggelt, jó reggelt, kis pajtás!

Ha eltűnsz nyomtalan

Nézd újszülötted és láss csodát!
Kívülről jött, ahonnan te:
semmi-sötétből szellemröpte.
Nem lelitek léptetek nyomát.

Szaladtok kötődve és külön,
mint a dobról guruló lánc,
mint patak, a csevegő tánc,
s megpihentek harmatos füvön.

A letört fűszál magára lel,
letörölt harmat visszatér.
Nyomotok múlik, semmit ér:
A világ a vállát sem vonja fel.

Nézd gyermeked és lásd a csodát!
Közömbös gyönyörűk között,
taposó törtetők mögött
szívében óvja léted nyomát.

Fiókafecsegés

Egyszer majd, holnapután nagy leszek,
messze hívnak a kéklő hegyek.
Csúcsaikat egyszerre megmászom,
legnagyobb leszek a világon.

Egyszer majd kisgyerekem születik.
Szombaton elérünk a kertig,
átsétálunk az utcán vasárnap,
pitypangot szedünk majd apának.

Egyszer majd, hol lesz, hol nem, sokára,
nekem is, neki is lesz szárnya.
Tollaink hegyén majd csepp harmat ül:
Szívünk hajnali égen repül.

Eskü

Én,
hosszú útnak pora,
Tokaj arany bora,
apám hűtlen fia
fogadom:

Veletek maradok
míg élet az élet,
oldódnak rejtélyek
s végül velük halok.

Szeretlek. Szeretlek,
mint vágott fű szagát,
mint pékség illatát.
Ízeddel eltelek.
S szerelmedet,
ki bársony bogárszem,
ki szülted gyermekem,
ki részem egészen,
vállalom

Születésnapodra

fiamnak

Megtaláltál, tehát vagyok.
Általad szóltak a világok,
honnan régen én is jöttem,
s – habár mindent felejtettem –
nem felejtettek a csillagok.

Általad világok szóltak,
tanítottak s igazítottak.
s majdnem lettem, aki voltam,
– még ha el is bitangoltam –
hívő penge, kosár, markolat.

Benned hiszek s testvéredben
s ha röpke életem elrebben
s reppen lelkem vissza oda,
– te még tudod, én nem, hova –
vigyétek tovább az életem.

A fiókákhoz

Lábam lóg, fekszem a stégen,
a könyvet lapozza a szél,
s – történik, mint egyszer régen –
egy szédült bádogon zenél

*
Rólad s róla szól az élet,
nektek csillámlik aurám.
Hívtok s kapcsolatba léptek,
kérdeztek és figyeltek reám.

Kínállak kedvvel, örömmel
s nem dőlnek össze verseim.
Nem kezdjük válaszunk nemmel
s töprengünk a múlt jelein.

Szeretve, szóval kínállak,
vagyok tanító szószóró.
Vagytok ígérő üres lap,
igéző igéző csikó.
Kísérlek féltő szemekkel:
Könnyetek ne üssön égre!
Ott legyen mindig, mikor kell
szerető szellemek fénye.

*
Lábam lóg, ülök a stégen:
távol gyermekre gondolok,
legyen ép ember egészen
s vigyázzák végig csillagok.

Ima gyermekekért

Férfi voltam és szerelmetlen,
majd reteszelt kapum megnyitottad.
Hűs szárnyán szélnek, fénysebesen
ragadtad lelkem és simogattad.

Apa lettem s fordult a világ,
Befogadtam, mert helyére billent.
Megköszörült a nagy igazság
és megtalált helyem, amely illet.

Költő vagyok, mint akárki más,
akibe verset vés a szerelem.
Ritmusba kövült igazmondás
tereli lelkén fogva gyermekem.

Boldog legyek csak, mást nem kérek:
amiért küldtek, elvégezhessem.
S ha testtől váltan visszatérek,
legyenek, akikben gyönyörködjem.

SMS

tudtalak
értettelek
megérdemeltelek

jó voltam
jobbá lettem
elnyerhettelek

szeretlek
sóhajlopva
megérintelek

érezlek
átkarollak
felhőre viszlek

hiányzol
helyettem is
csókold meg őket

Újabb intelem

Apa, az életben
jutalmat hogy’ nyerünk,
a világon ismertek,
híresek hogy’ leszünk?

Lehetsz fiam, mester
gyakorlott kezekkel,
izmos vállal, karral,
tanuló inassal.

Lehetsz nemes művész,
trükkös-frakkos bűvész,
igazságot bíró
irodalom-író,

mérnök, tanár, vegyész,
belgyógyász és szemész,
színész vagy direktor,
docens, dékán, rektor.
Teljesen légy, ami,
ne csak fél valami,
ha már választottál,
tedd, amit gondoltál.

S hogy ne érjen szégyen,
tedd, amit kell, szépen,
s meglátod, csillagok
kapnak csak csillagot.

A lávamanó

Fortyog bennem az indulat,
nem látok sehol kiutat,
rögtön ha el nem indulok,
másokkal összeolvadok.
Én lávamanó vagyok!

Olvasztja testem forróság,
megfojt lassan a sokaság,
vágyok vulkánon kitörni,
az égen szállni, repülni,
hol izzó csillag ragyog!

Ne menj fiam, itt megmaradj,
öröm s büszkeség, amit adj.
A mi magmánk az otthonunk,
ahol élni s halni dolgunk.
Én égő anyád vagyok.
Ha kitörsz, majd messze repülsz,
lezuhansz, megdermedsz, kihűlsz.
S hol korábban tüzed égett,
szíved kihűlt pernyévé lett.
Elsiratnak csillagok.

Hamvaidból követ vágnak,
abból szörnyű várat raknak,
hozzád asszonyport kevernek,
átokkal, szóval megvernek.
Fagyott félelem vacog.

Maradj fiam, hallgass szóra,
eljön úgyis majd az óra,
melyet túlélni nem lehet,
mert jelent véget s kezdetet,
de addig rólad álmodok.
S hogy maradt a fiú vagy ment,
nem tudja senki idefent,
mert lávaföldön nem jártunk,
jól megizzadt volna hátunk,
így maradt örök titok.

Nagyszülők, unokák

Fogantam szerelemben,
apám fényt szóró,
születtem Debrecenben,
anyám szót szóló.

Fogadtál hő méhedben,
éj fodrú mély folyó,
megkínáltál éhemben,
landoló léghajó.

Egyesültek belőlünk,
csoda életcsíra.
Emlékeznek felőlünk,
nevetve és sírva.

Fiamhoz

Elültetlek, megöntözlek,
megfoganván átölellek,
csitulj karomban.

Kézen foglak, megmutatlak,
napsugárral simogatlak,
nevess gondtalan.

Látlak gonddal, szólok szóval,
megdicsérlek mosolyommal,
kérdezz korlátlan.

Karba veszlek, ágyba teszlek,
szeretettel megtisztellek,
álmodj boldogan!

Út Ikáriába

Nem hallom szárnyad suhogását,
sem csengő hangod szállni a légben,
látom tollpihék bucskázását,
érzem a holt szelet fenn az égben.

Ott vonulnak való madarak,
kiknek tolluk jó, erős a szárnyuk.
Lent a vízen úszó árnyamat
Nézik nagy halak, tátva a szájuk.

Midőn Krétáról elindultunk
intettelek: „Csak maradj mellettem,
veszélyes és hosszú lesz utunk,
melyet ember nem járt még sohasem.

Gyenge vagy, de egyszer nagy leszel
s apád szárnya alól majd kibújni vágysz.
Elengedlek büszke kebellel
s csak sóhajtom némán: Fiam vigyázz!”
De nem látlak, hol vagy most, fiam?
A vízen csak ázott tollak úsznak.
Napba vágytál s itt hagytál magam,
Löktél elmém börtönébe túsznak.

Nem leszek szabad soha többé,
e béklyó nem fojt, de el sem ereszt,
lelkem szorítja mély sötétté,
amely már nem játszik: nem nyer, nem veszt.

Zeusz, legnagyobb büntetésed,
Hogy elvetted fiam s meghagytad elmém.
Tört fénye nem derít sötétet,
nem látom végem a jövő mélyén.

Tündérreptetés

Kedves, egyszer még, az ifjúságért
eregessünk tündért!
Arcunk simuljon szerelmes szélhez!
Kezem érdes… Kérdezz!
Kérdezd, hogy mi lesz, ha jön a hó,
ha vakul a fakó
fáradt szem! Te vagy az egyetlen,
akivel kettesben
egyek vagyunk. Halkan hulló szavunk
megérint, nem megunt.
Drágább és drágább, mert fogy a jövő,
a még zöld őszelő.
Amíg zöld, öleld földön elfekvő
lelkemet, s mondd: ez ő,
még mindig ő! Még mindig én… Rejtély…
Páncélom tojáshéj.
Mint volt egyszer rég, egy új tavaszért
eregessünk tündért!

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

XI. Mindegy!

Mindegy! Mind egy már…
Nem számít csak szép legyen!
Páfrány illatú, habár
nem látom, csak képzelem.
Ő ez, lett, aki volt,
egyben a kezdet, egyben a vég.
Kigúnyolt és fölém hajolt:
Tiéd a föld és enyém a lég.
Bűvölhet világ színe, virága,
senkit se végy, semmit se tégy,
meg se moccanj sine viagra!

VIII. Nóta

Vörös fának, véres fának
sötét az árnyéka.
Vörös nőnek, vérbő nőnek
illatos ágyéka.

Vörös fának sötét árnyán
véled megpihennék.
Vörös nőnek ágyékáról
csendben elmerengnék.

X. Elhagyott

Halott vadrózsa kúszik rád orvul,
nem látod, nem érzed, amíg el nem ér.
Elillant illata pillésen fordul
más felé, ő felé, hisz arra húz a szél.
Szagvak vagy, miért az álarc?

Kóró rózsa száraz, holt fegyvere
ha bőrödbe akad, serked a vér.
Szívedbe szúr, azért, hogy elvegye,
ami belőle még vissza-vissza tér.
Vesztettél, minek az álharc?

XVI. Kis kacsa

Kis kacsa fürdött fekete tóba´,
fekete tóba´, halál vizére.
Vérhattyú-szellem fekete lába
vizét karcolva némán kísérte.

Anyjához menne messze országba
csókolni arcát, ölelni térdét.
Vérhattyú árnya suttog: „Hiába,
nem érsz időben, nincs semmi kétség.”

Kis kacsa fürdik fekete könnyben
anyjáról készülő arckép előtt.
„Két aranyalma fordul előttem...”
Szívébe vérhattyú szilánkot lőtt.

Kis kacsa elment messze országba,
messze királynak rőt színe elé.
Ott trónolt anyja, magas a sarka!
Szíve repes már, végre meglelé!

I. Trigonum sanctum

Három szög, harmadnap…

II. Be(le)tör(őd)ve

Kit, míg lázban égett, mindenki bámult…
Láza lett kiégett, lelke elFÁSult…

V. 3 óra 20

A legmélyebb éjben, lám, pír
se dereng, s vágyad rám bír
erővel. Meggyőz s mellőz…
Becéző ujjak, simító tenyér…
Folyjon csak akárhol bármi, de ne vér!

IX. Angyalfa

„Hát te meg ki fia-bodza vagy?”
„Tartsd a szád, elhallgass, vén tuskó!”
„Csak valami magonc magyalfa.”

„Szemem csak bámul, agyam kihagy!”
Apátlan-anyátlan kis lurkó…
Földből nőtt, földre szállt magvacska.”

„Elviszi ezt is az első fagy.”
„Paplant húz reá az első hó.
Üdvösségünk lesz, hisz angyalfa!”

XV. Fekete hold

Szóval vége lett és így: a Nap kihunyt
s vele éji tükre éppúgy megvakult,
nincsen már nappal, csak a végtelen éj,
és nincs reggel sem, te ne félj, ne remélj!
Szívedre az űr örök mélye borult.

Csak állsz bénán, nézel sorsoddal szembe,
tovább élned így, mégis hogy lehetne.
A föld szilárd, a Hold is fenn az égen,
csak ő nincs már, a fénye, hogy elérjen,
nyaranta égőn, éltetőn telente.

Mert az életed mindeddig élet volt,
született, megtelt, majd elfogyott a Hold.
De nem lesz már, jaj, nem lesz már semmiképp
tovább menni s tenni, hisz se hang, se kép.
Hideg horizonton elmerült a holt.

III. Ha I.Q.

Buta, mint a föld.
Vékony a jég, bő az öv.
Felette a lék.

IV. Familia sancta

„Mivé lesz ő, Isten tudja,
forgács, zsindely, szelemen talán.”
„Árboc lesz, vitorlák ura!”
S ő lett a kereszt a Golgotán.

VI. Az utolsó farkas dala

Nem fázom, vagy éhezem,
nincs fegyver, a rettegett.
A ködben árván kérdezem:
Hová tűntetek, többi farkasok?
Mindenkiből kutya lett.
Az utolsó én vagyok.

VII. Poesis artis

Művésznek lenni sors, nem választás.
Jóságról, rosszságról vitázni minek.
Tenni kell, festeni! A mélybe láss,
de fentre nézz, hová tart az ének!
Lásd Kosztkát, a cédrust, a csodát!
Alkoss, jöjjenek formák és színek,
nem tudni miért, nem látni, kinek…

XVII. Katalinka, szállj el…

Katalinka, szállj el,
jönnek az őszidők!
Mögöttünk már a nyár,
megjönnek az esők.
Elmúlunk, csak attól félek…

Repülj el, míg lehet,
kerüld a sós kutat,
szárítsa nap fénye
harmatos szárnyadat!
Illanófény csak a lélek…

Szállj el hát, kis bogár,
kerék alá ne térj!
Ez az ősz. Jön a tél,
tavaszt már ne remélj!
Nagy mulatság volt az élet...

De addig szállj, ne félj!
Legyen tág az égbolt néked…

XVIII. Cím nélkül is…

Hasadt szívéből, mint elhunyt lélek,
elveszve buggyant elő a vér,
céltalan pulzált, a csonkok, a szélek
vonagló kínja irgalmat kér.
A szenvedés hajnala
alvadt piros.

Megszakadt egén csak dereng a fény,
magába roskadt reggel a nap.
Tombolva ujjong sok kedv és sok kény.
Nem miénk… Nekünk szívünkbe kap.
A megértés nappala
megtört fehér.

Mint elhalt öcséd nyitott sírjába
sírva ejtesz egy halott virágot,
úgy merengsz át a határon hiába:
bár termő a föld, más már a virág ott.
A megnyugvás alkonya
gyászzöld.