Száva sír

Száva, hát mi bánt, mondd!
Csitulj csak, mi a gond?
Mért sírsz úgy, no mi lelt?
Anyukád hisz' ölelt.
Ennél-e vagy innál?
Hápival játszanál?
Homlok süt? Pocak fáj?
Csitulj már, kismadár!
Na gyere, Angyalhaj,
bújj ide, semmi baj.
Apa megvéd, hidd el,
tente hát, aludj el...

S amint lányom bújt mellemre,
hüvelykujját szopva,
megcsapott a baj szelleme
hívatlanul, orrba:

Nagyon-nagyon okos apus,
Régen tele volt a pelus.

Szerelmesvers

Ahogy a platánok marka
megfogja az eget,
ahogy a kémények füstje
kapja el a szelet,
ahogy az égő bíbor Nap
felhág a hajnalra,
csókjaim szétszórom
gesztenye hajadra.

Ahogy esti kondenzcsíkok
rózsaszínre válnak,
ahogy izzadt hajnalokon
vége van a bálnak,
ahogy megroppan fagygerinc
végén kemény télnek,
becéző beszédek
tehozzád beszélnek.

S merthogy kicsi Szaffi lányunk
bal hüvelykjét szopja,
s mert az életet a világ
a vén Naptól kapja,
s mert véletlenül te és én
a Földön létezünk,
ez törvény: párunkat
szeretni élhetünk.

Mi

Én, apámnak képe,
anyámnak szemfénye,
magamnak mindene
már régen nem vagyok.

Te vagy jobbik énem,
végem érted félem.
Nyugalom-tengerben
révben csillag ragyog.

Ő mi ketten vagyunk,
érte csattan szavunk.
Míg a Földön lakunk,
lelkünk nem jár gyalog.

Ti

Elcsépelt, ócska vicc,
röhejes, olcsó spicc,
féllábú gátfutó,
télvégi nyárutó,
Afrika hóbaglya,
névszótő tárgyragja
voltam nélkületek.

Most a világ kerek,
Nap szántja az eget,
Föld felkel a Holdon,
bőgő neve gordon,
magasra törnek fák,
megnőnek a babák,
a rend helyre billent.
Ha magányra jutnék,
világból kifutnék,
nem lehetnék soha
névszótő tárgyragja.
S rend többé nem volna,
A remény meghalna.

Szeretlek titeket.

Téli felhők

Mélyen járó felhők,
nyirkos, csillogó szántás.
Ázott facsontvázak
őrzik már a kilátást.

De lelkem fenn kering,
föntről nézi a felhőt,
megkuszálja hajad,
gesztenyeszínű szellőt.

December

Szent Mihály tornyára
felült a ködmadár.
Csendben pihen csendben,
lábánál óra jár.

Kémények szénszaga
a lelkembe toppan.
Járdákon hópaplan
a léptemtől roppan.

Otthon fatündér vár,
s kiságyban kisgyerek.
Mellemben csendesen
lüktetnek vágyerek.

Felszállt a ködmadár,
ónszínű lett az ég.
Hó esik az éjben,
a dacparázs kiég.
A hó mindent takar,
mennynek, szennynek álarc.
Dermedő végtelen:
függve szűnik a harc.

Add meg, Uram, nekünk
a szeretet fényét,
embertilolóban
lelkünkben a békét!

Aki vagy

Ajkad bíbor babér,
bogárszem barna bársony,
bőröd márvány telér,
ízed csiklandó tárkony.
Enyém kezed már rég,
fürtömet fodró ujjad.
Szemem mély nyári ég,
mosolygó hajnal ajkad.
Veled vagyok való,
előtted csak léteztem,
s leszek örökhagyó,
ha pályám elvégeztem.

Száva alszik

A világ legszebb leánya
fejével vállamra hajol.
Egyszerre egy nagyot böffen,
s jóízűen továbbhorkol.

Hajpihéi csiklandanak,
nyála nyakamba csordul,
és íjívű rózsa ajka
résre nyílva felém fordul.

Ős bizalommal álmodik,
lelke még fehér végtelen.
Vezetett varázs vizekre
innen már minden végleten.

Messzi altató

Hajtto morge finta,
ollla pejka untej,
vankari kollenta:
dej de, dej de, dej, dej.

Aor porrége gvarzsar,
mérakko pentullei.
Hokke mette langar:
dej de, dej de, dej, dej.

Táltos

Sörénye szelet fésül,
patkója felhőn toppant,
márványfog tűzön szépül,
hátat nyereg nem roppant.

Fordul fényre szép feje,
nyakát a Nap simítja,
szeméből tűz fényrege,
varázst szárnya susogja.

Egy ugrás a hét határ,
hét mérföldet egyre lép.
Nem riasztja száz halál,
ha lovasa lelke szép.

De amikor megvénülsz,
tizennyolc is elmúlsz már
- a világ közepén ülsz -
táltoscsikód messze jár.

Maradsz valódi porban,
reális gondok között,
emberidegen korban,
sikerkovácsok mögött.

Ha csemetéd születik,
lelked múltadba mereng.
Fiókád szeme fénylik,
benne táltosa dereng.

Életed nem áldatlan
lüktet szívednek vérén.
Boldog lehetsz s ártatlan
gyermeked szelíd révén.

Két pillanat

Ülünk kéz-a-kézben csendesen,
csak egy rozzant busz ráz, kedvesem.
Télesti sötétben eldugva
lebeg a ködben egy főutca.
- o -
Hallgatva csendedet hallgatok.
Teredben látnak a csillagok.
Súrlódó auránk sistereg.
Egyesül bennünk egy kisgyerek.

Szerelmes

szeretek élni
élni szeretlek
élet szeretni
élet szeretlek

szeretlek élek
szeretek élni
szeretni éllek
élek szeretni

Az első tél végén

Vezeti babakocsi
lábamat,
napsugár melegíti
hátamat.
Kispajtás nézelődik
csendesen,
arcomat szemlélgeti
kedvesen.
Sugárzó szembogara
antracit.
Tavaszunk lüktetéssel
andalít.
Kihúzzák meggörnyedő
vállamat.
Napsugár melegíti
hátamat.
Mosolyog pajkos pajtás
álmodón.
Boldog vagyok: tudom, nem
álmodom.

Július

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

Örök kör

Tudom, engem is, idegen
eljegyeztél már az elején.
Pártatlanul és ridegen
találkozunk egykor, te meg én.

Nem haragszom rád, bár féltem,
törvénytőröd a szívembe szúrt.
Örökké többé nem éltem,
bár kamaszként még rövid a múlt.

Rövidebb már, érzem, a nap,
elsuhannak a fontos percek,
sorok fogynak, telik a lap,
lassacskán beérnek a kertek.

Szüret után, ha jön a hó,
s takarod vele vállaimat,
tengerre visz majd ködhajó,
s feledem régmúlt báljaimat.

De csak nem kapsz meg egészen,
bár teljesen birtokod leszek.
Emlékszik rám gyöngy-lánc-lány-szem,
ahol örökké jelen leszek.

Ébresztő

Jó reggelt, jó reggelt, Hercegnő!
Hallod csak, csendül az ébresztő?
Álomtér lassacskán búcsúzik,
napsugár hasadon bucskázik.

Fordulj csak, nyújtózz csak, egy-kettő!
Fény ölel, pilládat rebbentő.
Apu hív, anyu hív, indulás!
Jó reggelt, jó reggelt, kis pajtás!

Várlak

Felhők közt repülő száll,
esőszú kavicson perceg.
Vonatfütty, csengőszó, sínpár.
Kopasz fák számolnak percet.

Rád várok, nyugalmas délben,
hoz kedvesem, kopott vagon.
Rezzen az alvó időben,
s megáll a dermedt vasnyomon.

Jössz s jön veled az élet,
viszlek, míg kérdezem napod.
Elmúlik, csak attól félek,
s nem leszek többé csillagod.

A lámpák fényét...

A lámpák fényét megszűrte a függöny,
a könnyű eső az ablak előtt.
Az éji derűben fehéren csillog
szép fogad elnyílt ajkaid között.

Az vagyok, akinek látsz,
íriszed tükrében fénylek.
Rám nézel s téged találsz,
szerelmed ölel, hát élek.

A lámpák fényét megszűrte a függöny,
rád borulok csendben és lélegzem.
Az éji derűben szerelmem sajog.
Érzem, amíg szeretsz, hát élvezem.

Hunyd le a szemem

Zúgnak a fák, a szél zenél.
Szobám tiszta, idegen,
tűzhelyem benne bennem él.
Hunyd le a szemem,
hunyd le a szemem!

Elringat a szél s az erdő,
kövön robbanó hullám.
Álomba köt az arany kő.
Hunyd le a szemem, Csillám,
hunyd le a szemem!

Hozzád repít nemes smaragd,
éjben derengő villám.
Lelkem nyergébe add magad,
s hunyd le a szemem, Csillám,
hunyd le a szemem...

Csendben jöttem

Csendben jöttem, csukott szemmel.
Sírtam békésen, nyugtatón.
Csendben jöttem, mint árnyékom,
mely megpihent az arcodon.

Csendben jöttem, nyitott szemmel,
évek óta nem sírtam már.
Csendben jöttem, mint hófelhő,
mely alatt már kopár a táj.

Csendben jöttem s csendben múlok,
mint langy eső az ablakon.
S csendben zsibbad majd emlékem,
mint csókom hege ajkadon.

Ha eltűnsz nyomtalan

Nézd újszülötted és láss csodát!
Kívülről jött, ahonnan te:
semmi-sötétből szellemröpte.
Nem lelitek léptetek nyomát.

Szaladtok kötődve és külön,
mint a dobról guruló lánc,
mint patak, a csevegő tánc,
s megpihentek harmatos füvön.

A letört fűszál magára lel,
letörölt harmat visszatér.
Nyomotok múlik, semmit ér:
A világ a vállát sem vonja fel.

Nézd gyermeked és lásd a csodát!
Közömbös gyönyörűk között,
taposó törtetők mögött
szívében óvja léted nyomát.

Rám nézel

Rád nézek s csak nézek rád.
Játszik velem egy gondolat.
Nagyon édes, nagyon vén
s már érzékeimben dagad.

Duzzad rezzenő bimbó,
kis fejét fordítja fényre,
simuló vásznon rajzol
mosolygó esélyt a kéjre.

Szívet formáz a combod,
ágyékod hívó mező.
Ajkam inná harmatát
s suttogná szélnek: Ez Ő!

Rám nézel s csak nézel rám,
játszik velem a bódulat.
Elmerülök medredben
s megcsókolom a nyakad.

Vers*

- Szeretlek, mint a napot az égen,
mint az eget szikrázó nyárestéken.
- Pusztítsatok csak engem magamat,
s hagyjátok nőni megfogant magomat!

- Szeretlek, mint az asztalon a sót,
elfolyó idő a feszülő rugót.
- Mért gondolod, hogy a fasoron túl,
másik parton más világ, a rend az úr?

- Szeretlek, mint az este a tüzet,
májusi szellő a megindult füzet.
- Mért mennék mégis, ha jó itt nekem?
Tarts vissza bátran, hogyha jó volt velem!
- Szeretlek, mint a felhőt az égen,
a kopott keresztet sírdomb tövében.
- Hogy a határon túl mi vár, titok.
Remélem, majd oda boldogan jutok.

*az életről, a szerelemről

November

Amikor a bogarak lehullanak
s a nappalok a csillagokkal járnak,
sápadt levél sírba hideg földre hull,
csak állsz a ködben árván, anyátlanul.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
nem mond semmit neked, csak beszél, beszél.
Didergő homlokát válladra hajtja,
s csak mondja suttogó ajka, csak mondja.

Fagyott fűnek fagyott harmatcsepp mesél,
fákat, szobrokat lep be reggel a dér.
A szökőkút száraz, álmát alussza,
ám jön a lány a fiúba karolva.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
sejtheted már, megérint megint a tél.
De mint máskor, az év forgószínpadán
közelít a tavasz s el is jön, talán.

Fiókafecsegés

Egyszer majd, holnapután nagy leszek,
messze hívnak a kéklő hegyek.
Csúcsaikat egyszerre megmászom,
legnagyobb leszek a világon.

Egyszer majd kisgyerekem születik.
Szombaton elérünk a kertig,
átsétálunk az utcán vasárnap,
pitypangot szedünk majd apának.

Egyszer majd, hol lesz, hol nem, sokára,
nekem is, neki is lesz szárnya.
Tollaink hegyén majd csepp harmat ül:
Szívünk hajnali égen repül.

1999

Nem mentem el a koldusig:
piszkos volt, rongyos rokkant.
Megálltam a Duna felett félúton.
Turistabusz húzott át a hídon,
mely közömbösen remegtetett
nem látva köztünk különbséget,
legyek bár üde vagy roggyant.

A szendvicsember öreg, fáradt,
padon kókad táblái mögött.
Így is jó, mindegy, hogy ő mozog,
vagy körülötte a tömeg hömpölyög.
Hideg van, nem süt a nap
a főváros fölött,
ma délelőtt.
Ilyen az egész, ezek vagyunk:
rosszkedv, sűrű köd, csömör.
A Duna már csak piszkos, nagy,
s csak akkor tölt el lágy gyönyör,
ha majd újra mellettem vagy.

Eskü

Én,
hosszú útnak pora,
Tokaj arany bora,
apám hűtlen fia
fogadom:

Veletek maradok
míg élet az élet,
oldódnak rejtélyek
s végül velük halok.

Szeretlek. Szeretlek,
mint vágott fű szagát,
mint pékség illatát.
Ízeddel eltelek.
S szerelmedet,
ki bársony bogárszem,
ki szülted gyermekem,
ki részem egészen,
vállalom

Október

Hideg dél van, elkel a kendő, a kalap,
csak keskeny felhőrésen át néz ránk a nap.
A szél sötét felhőt fúj a Fertő felől
s a kereszt árnyéka az úton végigdől.

Eső után már nem gőzölög az úttest,
ködpamacs illan, a tájra tejjel fest.
Igen, az ősz mindent és mindent megérint –
fehér csokor visz fekete nénit megint.

Fehér csokor, fekete asszony – visszanéz
s a régen múlt idő, mint hordón a penész
védi és érleli, mi vált már rég porrá,
az emléket zsongító, aranyló borrá.

Most éled meg öregséged emlékeit,
az időt, mely később majd partra menekít,
ha sodorna, lepne zúgó folyó habja,
mikor más nem vagy már: fogyó idő rabja.

Most még október vagy, élénk, gazdag, bátor,
de nézz magadba már, gyérül a lombsátor.
s lassan majd elpihensz, majd elmúlsz végtelen
és csak vissza lesz mit nézned az életen.

Születésnapodra

fiamnak

Megtaláltál, tehát vagyok.
Általad szóltak a világok,
honnan régen én is jöttem,
s – habár mindent felejtettem –
nem felejtettek a csillagok.

Általad világok szóltak,
tanítottak s igazítottak.
s majdnem lettem, aki voltam,
– még ha el is bitangoltam –
hívő penge, kosár, markolat.

Benned hiszek s testvéredben
s ha röpke életem elrebben
s reppen lelkem vissza oda,
– te még tudod, én nem, hova –
vigyétek tovább az életem.

Jó kívánság, este

Nem tudom, ki vagy, de legyen jó az ested:
legyen ott ő, aki megérinti tested
s elvisz a távolba, kéretlen elragad,
amint a szád tapint s a testére tapad.

A fiókákhoz

Lábam lóg, fekszem a stégen,
a könyvet lapozza a szél,
s – történik, mint egyszer régen –
egy szédült bádogon zenél

*
Rólad s róla szól az élet,
nektek csillámlik aurám.
Hívtok s kapcsolatba léptek,
kérdeztek és figyeltek reám.

Kínállak kedvvel, örömmel
s nem dőlnek össze verseim.
Nem kezdjük válaszunk nemmel
s töprengünk a múlt jelein.

Szeretve, szóval kínállak,
vagyok tanító szószóró.
Vagytok ígérő üres lap,
igéző igéző csikó.
Kísérlek féltő szemekkel:
Könnyetek ne üssön égre!
Ott legyen mindig, mikor kell
szerető szellemek fénye.

*
Lábam lóg, ülök a stégen:
távol gyermekre gondolok,
legyen ép ember egészen
s vigyázzák végig csillagok.

Nem akarom

Nem akarom érezni, hiányzol,
nem akarom tudni, nem vagy mellettem,
ha mellemre bújsz hűvös reggelen,
rettenve nyüszít a nyüzsgő pokol.

És nem akarok álmodni veled,
álmaimat meg akarom élni.
Nem akarok soha attól félni,
három óra múlva felébredek.

Önző vagyok, hát előre megyek,
ahol vár ránk az örök mostoha.
Gyermekre száll megint búcsú sora,
akkor találkozom újra veled.

Ima gyermekekért

Férfi voltam és szerelmetlen,
majd reteszelt kapum megnyitottad.
Hűs szárnyán szélnek, fénysebesen
ragadtad lelkem és simogattad.

Apa lettem s fordult a világ,
Befogadtam, mert helyére billent.
Megköszörült a nagy igazság
és megtalált helyem, amely illet.

Költő vagyok, mint akárki más,
akibe verset vés a szerelem.
Ritmusba kövült igazmondás
tereli lelkén fogva gyermekem.

Boldog legyek csak, mást nem kérek:
amiért küldtek, elvégezhessem.
S ha testtől váltan visszatérek,
legyenek, akikben gyönyörködjem.

Hozzád fordulok

Hozzád fordulok:
szélhez a virág,
fényhez a világ,
fészkek alá az ág.

Hozzád fordulok:
engedj magadhoz,
ajkad visszahoz,
szerelmed feloldoz.

Hozzád fordulok:
nincs semmi másom,
nincs ingem máson,
nincsen hasonmásom.

Hozzád fordulok:
egyedül vagyok,
talán meghalok,
talán megmaradok.
Ha megmaradok,
amíg meghalok,
amíg én vagyok:
csak hozzád fordulok.

SMS

tudtalak
értettelek
megérdemeltelek

jó voltam
jobbá lettem
elnyerhettelek

szeretlek
sóhajlopva
megérintelek

érezlek
átkarollak
felhőre viszlek

hiányzol
helyettem is
csókold meg őket

Május

Fényes gyertyatartók:
ünnep, remény, világ.
Nevetnek szélesen
komoly gesztenyefák.
S az akácvirágok,
mint csipke ablakon,
szellőben ringanak
békés álmatagon.
Hullámokat fésül
szellő gabonába.
Szélesen mosolyog
mézes repcetábla.
Győzött a május
hitetlen hiteken,
tombol a szerelem
buja szegleteken.
S akkor, mint fogoly légy
a csukott ablakot,
ugyanúgy értem én
a májusi fagyot.

Újabb intelem

Apa, az életben
jutalmat hogy’ nyerünk,
a világon ismertek,
híresek hogy’ leszünk?

Lehetsz fiam, mester
gyakorlott kezekkel,
izmos vállal, karral,
tanuló inassal.

Lehetsz nemes művész,
trükkös-frakkos bűvész,
igazságot bíró
irodalom-író,

mérnök, tanár, vegyész,
belgyógyász és szemész,
színész vagy direktor,
docens, dékán, rektor.
Teljesen légy, ami,
ne csak fél valami,
ha már választottál,
tedd, amit gondoltál.

S hogy ne érjen szégyen,
tedd, amit kell, szépen,
s meglátod, csillagok
kapnak csak csillagot.

Könnycsepp marokban

vigyázz rám hogy le ne essek
kavicson szét ne fröccsenjek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne szédüljek
nap tüzébe ne repüljek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne remegjek
sötétségtől ne rémüljek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha vihar szárnyán
felszürcsölne szörnyű sárkány
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha eresztenél
fakó múltba felejtenél
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha már nem vagyok
emlékedben szemem ragyog
úgy vigyázz rám

vigyázz rám mert amíg ragyog
vagyok ha már nem is vagyok
úgy vigyázz rám

úgy legyen

Szerelem

Szeretlek.
Bolond vagy.
Szeretlek, ha bolond vagy.
Akkor is, ha bolond vagyok?
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagy.
Bolond vagy.
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagyok.
Szeretlek.

Én bennem az élet

Én bennem az Isten
én bennem a Gonosz
van az aki intsen
és az aki oroz
felelek poklomért
és ha odajutok
ártatlan ördögért
csak imát mondhatok
ördögöm nem hibás
bár örömmel fogad
Istennel nem vitáz
és Istent sem tagad
csupán végrehajtja
amivel megbíztam
fejét mélyre hajtja
előttem jó uram
hogy mi sorsra jutok
élet alatt után
arra odahatok
délelőtt délután
s éjjelem se legyen
szeretetlen pogány
szeretlek szertelen
bánatrontó leány
s ha nászunk gyümölcse
karomban mosolyog
szegény ördög öccse
kihűlt poklon vacog.

Mindent!

valami puhát
valami szépet
valami jót
melegséget
ősszel napos padot
szél ellen árnyékot
csak maradhassak
amíg maradhatok

valaki jót
valaki szépet
simogatót
kedvességet
nyári hajló csókot
téli alkonyatot
csak szerethessek
amíg maradhatok

Úgy szeressen!

Úgy pihentessen,
mint első álom
születés után!
Úgy megsegítsen,
mint megnyugvásom
halál határán!
Fel úgy karoljon,
mikor elbukom,
arcom simítsa!
Sírni ne hagyjon,
könnyem ne hulljon,
nagyon ha fájna!
Át úgy öleljen,
el úgy eresszen,
természetesen,
mintha nem várna,
mintha nem látna
soha, sohasem.

A lávamanó

Fortyog bennem az indulat,
nem látok sehol kiutat,
rögtön ha el nem indulok,
másokkal összeolvadok.
Én lávamanó vagyok!

Olvasztja testem forróság,
megfojt lassan a sokaság,
vágyok vulkánon kitörni,
az égen szállni, repülni,
hol izzó csillag ragyog!

Ne menj fiam, itt megmaradj,
öröm s büszkeség, amit adj.
A mi magmánk az otthonunk,
ahol élni s halni dolgunk.
Én égő anyád vagyok.
Ha kitörsz, majd messze repülsz,
lezuhansz, megdermedsz, kihűlsz.
S hol korábban tüzed égett,
szíved kihűlt pernyévé lett.
Elsiratnak csillagok.

Hamvaidból követ vágnak,
abból szörnyű várat raknak,
hozzád asszonyport kevernek,
átokkal, szóval megvernek.
Fagyott félelem vacog.

Maradj fiam, hallgass szóra,
eljön úgyis majd az óra,
melyet túlélni nem lehet,
mert jelent véget s kezdetet,
de addig rólad álmodok.
S hogy maradt a fiú vagy ment,
nem tudja senki idefent,
mert lávaföldön nem jártunk,
jól megizzadt volna hátunk,
így maradt örök titok.

Nagyszülők, unokák

Fogantam szerelemben,
apám fényt szóró,
születtem Debrecenben,
anyám szót szóló.

Fogadtál hő méhedben,
éj fodrú mély folyó,
megkínáltál éhemben,
landoló léghajó.

Egyesültek belőlünk,
csoda életcsíra.
Emlékeznek felőlünk,
nevetve és sírva.

Április

Nem mesél már kályhádban a tűz,
barkát zizzent szellőcskén a fűz,
álmos dongó virágport kutat,
harmat csókol hajnali utat.

Felhő és nap játékát játssza,
kabát és ing civódik váltva.
S mert a szél néha még füttyös is,
tudhatod, megjött az április.

Szerelem egy életen át

Szeretlek!
Szeretlek?
Szeretlek.

Fiamhoz

Elültetlek, megöntözlek,
megfoganván átölellek,
csitulj karomban.

Kézen foglak, megmutatlak,
napsugárral simogatlak,
nevess gondtalan.

Látlak gonddal, szólok szóval,
megdicsérlek mosolyommal,
kérdezz korlátlan.

Karba veszlek, ágyba teszlek,
szeretettel megtisztellek,
álmodj boldogan!

Feltámadás

(V)égkifejlet.

Szeptember

Megragadnak szomorú reggelek:
napraforgók fejet hajtanak,
megértőn őszülnek falevelek,
köddel küszködnek napsugarak.

Elragadnak napfényes délidők:
kikíván magából a kabát,
kismamák simogatnak szellőt,
szelecske fricskáz egy babát.

Köszöntenek meghitten az esték:
gyermekszemben tűzfény tündököl
- már messze járnak délen a fecskék -
elmélyül s tágul családi kör.

Íróeszköz

Költőtoll.

Ami hat


Forgatókönny.

Akik korán falnak

Mohónők.

Kamaszszerelem

Szünetmentes álomforrás.

Első éjszaka

Szüzet szüntess!

Féltés (átokszonett)

Mint visszhang elhagyott folyosón
egyedül bolyongj sokaság között,
vérgyöngyök üssenek homlokon,
szoruljon szíved csontrácsok mögött.
S a süket csöndben sóhajod
lebegjen moccanatlan és bénán.
Horgonyát veszítse, ó, hajód,
rabolja messze jégtábla némán.
Ha pihennél, akkor mozgasson,
ha szólalnál, szakadjon hát beléd.
Ránéznél, ne pillantson feléd,
ha elmennél, életben megtartson.
Szerelem helyett magányt arat,
ki elvonva magát magára hagy.

Szeptember

Szigethi István születésnapjára

Nem emlékszem a januárra,
sose emlékeztem.
Februárból csak vasárnapra,
vagy mikor vétkeztem.
Március tanított vagy játszott,
sokszor megsimítva,
áprilisom csak rosszalkodott,
apám haragítva.
Incselkedett velem a május
szerelmes leánya.
Június szorgalmas mágus,
férfikor varázsa.
Júliusom apává érett,
apám boldogítva.
Augusztusom megletté tett,
létem aranykora.
Szeptember körülnéz, mérlegel:
mi végre ötven év?
Mit adhat, mit várhat október?
Jön-e még bőven hév?
S bár bízom benned még, november
(meleg zug, forró szív),
tudtam is, látom is: december
messze hív, messze hív.

Út Ikáriába

Nem hallom szárnyad suhogását,
sem csengő hangod szállni a légben,
látom tollpihék bucskázását,
érzem a holt szelet fenn az égben.

Ott vonulnak való madarak,
kiknek tolluk jó, erős a szárnyuk.
Lent a vízen úszó árnyamat
Nézik nagy halak, tátva a szájuk.

Midőn Krétáról elindultunk
intettelek: „Csak maradj mellettem,
veszélyes és hosszú lesz utunk,
melyet ember nem járt még sohasem.

Gyenge vagy, de egyszer nagy leszel
s apád szárnya alól majd kibújni vágysz.
Elengedlek büszke kebellel
s csak sóhajtom némán: Fiam vigyázz!”
De nem látlak, hol vagy most, fiam?
A vízen csak ázott tollak úsznak.
Napba vágytál s itt hagytál magam,
Löktél elmém börtönébe túsznak.

Nem leszek szabad soha többé,
e béklyó nem fojt, de el sem ereszt,
lelkem szorítja mély sötétté,
amely már nem játszik: nem nyer, nem veszt.

Zeusz, legnagyobb büntetésed,
Hogy elvetted fiam s meghagytad elmém.
Tört fénye nem derít sötétet,
nem látom végem a jövő mélyén.

Kétség és remény

Villámok fénye simogat
s ijeszt sötétlő határon.
Könnyel gyógyuló halálom:
múltad fájdalmat tartogat.

Szerelmem szentélye tested.
Ha bimbónk az égig felnő
s virágját árnyalja felhő,
szirmait szélnek ereszted.

Csókokat hintene a száj
remény arcára örömmel.
Gyönge foggal és körömmel
küzdünk értünk, akárhogy fáj.

Tímeának és Viktornak II.

Házasulandó lelkünk üdvözöl ekként, Vendég:
Jöttödet, ím, köszönendő, vidd e nedűt, legyen emlék!

A hírnév titka


Nimbuszkulcs.

Tökszúrás


Herekiri.

Augusztus (I. Bachmann: Die große Fracht átköltése)

Learattam bő termését a nyárnak,
a szekér tele, indulásra vár,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
Learattam bő termését a nyárnak.

A szekér tele, indulásra vár,
s légben remegőn,a forró föld fölött
sejlik az ősz gúnyos fintorán a köd.
A szekér tele, indulásra vár.

Ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A napnyugat szólít, int s egyben megint,
tél napja pillámra deres fényt köhint
és varjú tolla s hangja árnyal már.

Learattam bő termését a nyárnak,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A szekér tele, indulásra vár:
learattam bő termését a nyárnak.

Átöleli magát...

Átöleli magát, mintha félne,
nyüszítne inkább, de kacag,
körülnézve, ha hazaérne,
visszanézne rá egy
halom kacat.
Mered, mered csak, míg szeme ég
sötét parázzsal és szíve rég-
múlt illatokba fullad,
s vele hullnak
a szavak.
Már fordul is ki a sötétbe
(délután három),
vakulva hajtja a félsz,
nem álom, nem alszik,
nincs ébredés, menekvés…
Nincs már semmi,
csak a hiányom…

Tündérreptetés

Kedves, egyszer még, az ifjúságért
eregessünk tündért!
Arcunk simuljon szerelmes szélhez!
Kezem érdes… Kérdezz!
Kérdezd, hogy mi lesz, ha jön a hó,
ha vakul a fakó
fáradt szem! Te vagy az egyetlen,
akivel kettesben
egyek vagyunk. Halkan hulló szavunk
megérint, nem megunt.
Drágább és drágább, mert fogy a jövő,
a még zöld őszelő.
Amíg zöld, öleld földön elfekvő
lelkemet, s mondd: ez ő,
még mindig ő! Még mindig én… Rejtély…
Páncélom tojáshéj.
Mint volt egyszer rég, egy új tavaszért
eregessünk tündért!

Hiába

Hitemet tudatlan hiszem,
tudásom hitetlen tudom,
szívemet szívtelen viszem
vásárra, s ha megy hát adom.
Önként senkinek nem teszem
lábához, ki nem szolgáltatom.
Adom s árán szerelmed veszem.
Ha nem adod, nem járok vízen,
a holtat fel nem támasztom,
s hiába lógok kereszten,
nem támadok fel harmadnapon.
Számod hiába csengetem,
perzseli fülem a telefon:
„A kívánt szám elérhetetlen.”
Csak cseng a kapcsolat-szkeleton.

Könnyed vagyok

Könnyed vagyok, lányléptű sóhaj,
fojtó nyarak súlyos illata...
Emel s leejt elejtett szava.
Oly nehéz, mint az árvalányhaj,
úgy zuhan, mint a nyárpihe,
nem emlékeztet semmire...
(de int a göndör szőke ó-haj).
Szélfújt hó, elfulladt hang,
nem cseng, rekedt visszharang...
Könnyed vagyok szemedben, ó-jaj.

Szegénységi bizonyítvány

Hátránypapír.

Esztelen hősiesség

Halálmagvető botorság

Esztelen hősiesség

Halálmagvető botorság

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

XI. Mindegy!

Mindegy! Mind egy már…
Nem számít csak szép legyen!
Páfrány illatú, habár
nem látom, csak képzelem.
Ő ez, lett, aki volt,
egyben a kezdet, egyben a vég.
Kigúnyolt és fölém hajolt:
Tiéd a föld és enyém a lég.
Bűvölhet világ színe, virága,
senkit se végy, semmit se tégy,
meg se moccanj sine viagra!

X. Elhagyott

Halott vadrózsa kúszik rád orvul,
nem látod, nem érzed, amíg el nem ér.
Elillant illata pillésen fordul
más felé, ő felé, hisz arra húz a szél.
Szagvak vagy, miért az álarc?

Kóró rózsa száraz, holt fegyvere
ha bőrödbe akad, serked a vér.
Szívedbe szúr, azért, hogy elvegye,
ami belőle még vissza-vissza tér.
Vesztettél, minek az álharc?

Január

Első sóhaj

Elmúlt hát ez is, íme, lezárult,
egy évvel megint megnyúlt a múlt.
Egyfelől siker, nagy-nagy fegyvertény,
másrészt sírkövön felfutó repkény…
Másrészt télelőn simító napfény…
Másrészt búcsúzást érlelő önkény…
Másrészt sohasem ernyedő törvény…

Második sóhaj

Eljött hát ez is, íme, kitárult,
szép testét rejtő fátyla rám lehullt.
„Légy enyém!” „Tiéd leszek...” - mondja ő…
Egyrészt szerelmet lázító szellő…
Egyrészt nagy szárnyú, virrasztó felhő…
Egyrészt bor és dal és tánc, ha eljő…
Másrészt talán a szószegő jövő…

Február

Leigázott egy dallamtapadás,
hát milyen február ez?
Langyos szeles, hamis március,
hóvirág hava.
Felbosszant, piszkál, és mélyre ás…
Felforgat s lerendez.
Látszatörökség, ábrándjuss.
Szellemek szava.
Ne hagyj nyugton, folyton-folyvást
kéretlen feledkezz
szilánkszemembe, el ne fuss!
Hűségünk hova…
Ilyen hónap ez, nincsen semmi más.
Arcomba temetkezz!
Tövistoll hegyén vörös vér a tus,
életem bora.

Leigázott egy dallamtapadás,
felbosszant, piszkál, és mélyre ás…
Ne hagyj nyugton, folyton-folyvást
ilyen hónap ez, nincsen semmi más.
Hát milyen február ez?
Felforgat s lerendez.
Kéretlen feledkezz,
arcomba temetkezz!
Hóvirág hava,
szellemek szava
hűségünk. Hova…
életem bora.


Langyos szeles, hamis március,
látszatörökség, ábrándjuss,
szilánkszemembe el ne fuss!
Tövistoll hegyén vörös vér a tus.