Feltámadás

(V)égkifejlet.

Íróeszköz

Költőtoll.

Ami hat


Forgatókönny.

Akik korán falnak

Mohónők.

Kamaszszerelem

Szünetmentes álomforrás.

Első éjszaka

Szüzet szüntess!

A hírnév titka


Nimbuszkulcs.

Tökszúrás


Herekiri.

Szegénységi bizonyítvány

Hátránypapír.

Szervusz, Apa!

Ma újra itt voltál velem,
kezedben eltűnt újszülött kezem.
Szép voltál, ifjú, ép egész.
De féltem, álmodom s újra elmész.
Eljöttél élő valódban,
boldog voltam, hogy itt vagy valóban,
hogy nem vagy már, csak rossz álom.
Végre ébren, apám ott találom!
Álmomban valót álmodtam,
bár életet éreztem karodban,
hajnal szeme sötétre nyílt…
Itt most a valóság szele sikít.
Lenne fészkem erős kezed!
Szeretnék újra álmodni veled…

Esztelen hősiesség

Halálmagvető botorság

Esztelen hősiesség

Halálmagvető botorság

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

XI. Mindegy!

Mindegy! Mind egy már…
Nem számít csak szép legyen!
Páfrány illatú, habár
nem látom, csak képzelem.
Ő ez, lett, aki volt,
egyben a kezdet, egyben a vég.
Kigúnyolt és fölém hajolt:
Tiéd a föld és enyém a lég.
Bűvölhet világ színe, virága,
senkit se végy, semmit se tégy,
meg se moccanj sine viagra!

VIII. Nóta

Vörös fának, véres fának
sötét az árnyéka.
Vörös nőnek, vérbő nőnek
illatos ágyéka.

Vörös fának sötét árnyán
véled megpihennék.
Vörös nőnek ágyékáról
csendben elmerengnék.

X. Elhagyott

Halott vadrózsa kúszik rád orvul,
nem látod, nem érzed, amíg el nem ér.
Elillant illata pillésen fordul
más felé, ő felé, hisz arra húz a szél.
Szagvak vagy, miért az álarc?

Kóró rózsa száraz, holt fegyvere
ha bőrödbe akad, serked a vér.
Szívedbe szúr, azért, hogy elvegye,
ami belőle még vissza-vissza tér.
Vesztettél, minek az álharc?

XVI. Kis kacsa

Kis kacsa fürdött fekete tóba´,
fekete tóba´, halál vizére.
Vérhattyú-szellem fekete lába
vizét karcolva némán kísérte.

Anyjához menne messze országba
csókolni arcát, ölelni térdét.
Vérhattyú árnya suttog: „Hiába,
nem érsz időben, nincs semmi kétség.”

Kis kacsa fürdik fekete könnyben
anyjáról készülő arckép előtt.
„Két aranyalma fordul előttem...”
Szívébe vérhattyú szilánkot lőtt.

Kis kacsa elment messze országba,
messze királynak rőt színe elé.
Ott trónolt anyja, magas a sarka!
Szíve repes már, végre meglelé!

I. Trigonum sanctum

Három szög, harmadnap…

II. Be(le)tör(őd)ve

Kit, míg lázban égett, mindenki bámult…
Láza lett kiégett, lelke elFÁSult…

V. 3 óra 20

A legmélyebb éjben, lám, pír
se dereng, s vágyad rám bír
erővel. Meggyőz s mellőz…
Becéző ujjak, simító tenyér…
Folyjon csak akárhol bármi, de ne vér!

IX. Angyalfa

„Hát te meg ki fia-bodza vagy?”
„Tartsd a szád, elhallgass, vén tuskó!”
„Csak valami magonc magyalfa.”

„Szemem csak bámul, agyam kihagy!”
Apátlan-anyátlan kis lurkó…
Földből nőtt, földre szállt magvacska.”

„Elviszi ezt is az első fagy.”
„Paplant húz reá az első hó.
Üdvösségünk lesz, hisz angyalfa!”

XV. Fekete hold

Szóval vége lett és így: a Nap kihunyt
s vele éji tükre éppúgy megvakult,
nincsen már nappal, csak a végtelen éj,
és nincs reggel sem, te ne félj, ne remélj!
Szívedre az űr örök mélye borult.

Csak állsz bénán, nézel sorsoddal szembe,
tovább élned így, mégis hogy lehetne.
A föld szilárd, a Hold is fenn az égen,
csak ő nincs már, a fénye, hogy elérjen,
nyaranta égőn, éltetőn telente.

Mert az életed mindeddig élet volt,
született, megtelt, majd elfogyott a Hold.
De nem lesz már, jaj, nem lesz már semmiképp
tovább menni s tenni, hisz se hang, se kép.
Hideg horizonton elmerült a holt.

III. Ha I.Q.

Buta, mint a föld.
Vékony a jég, bő az öv.
Felette a lék.

IV. Familia sancta

„Mivé lesz ő, Isten tudja,
forgács, zsindely, szelemen talán.”
„Árboc lesz, vitorlák ura!”
S ő lett a kereszt a Golgotán.

VI. Az utolsó farkas dala

Nem fázom, vagy éhezem,
nincs fegyver, a rettegett.
A ködben árván kérdezem:
Hová tűntetek, többi farkasok?
Mindenkiből kutya lett.
Az utolsó én vagyok.

VII. Poesis artis

Művésznek lenni sors, nem választás.
Jóságról, rosszságról vitázni minek.
Tenni kell, festeni! A mélybe láss,
de fentre nézz, hová tart az ének!
Lásd Kosztkát, a cédrust, a csodát!
Alkoss, jöjjenek formák és színek,
nem tudni miért, nem látni, kinek…

XVII. Katalinka, szállj el…

Katalinka, szállj el,
jönnek az őszidők!
Mögöttünk már a nyár,
megjönnek az esők.
Elmúlunk, csak attól félek…

Repülj el, míg lehet,
kerüld a sós kutat,
szárítsa nap fénye
harmatos szárnyadat!
Illanófény csak a lélek…

Szállj el hát, kis bogár,
kerék alá ne térj!
Ez az ősz. Jön a tél,
tavaszt már ne remélj!
Nagy mulatság volt az élet...

De addig szállj, ne félj!
Legyen tág az égbolt néked…

XVIII. Cím nélkül is…

Hasadt szívéből, mint elhunyt lélek,
elveszve buggyant elő a vér,
céltalan pulzált, a csonkok, a szélek
vonagló kínja irgalmat kér.
A szenvedés hajnala
alvadt piros.

Megszakadt egén csak dereng a fény,
magába roskadt reggel a nap.
Tombolva ujjong sok kedv és sok kény.
Nem miénk… Nekünk szívünkbe kap.
A megértés nappala
megtört fehér.

Mint elhalt öcséd nyitott sírjába
sírva ejtesz egy halott virágot,
úgy merengsz át a határon hiába:
bár termő a föld, más már a virág ott.
A megnyugvás alkonya
gyászzöld.

XXI. Abszurd

Éltető nedvet adó emlő
hulladékvíz csatornává vált,
az akt nem akt, hanem csak aktus,
taktusra tüzel, cél mellé lő.
Szíve rossz malma csak korpát járt,
erében alvadt sötétzöld tus.
Kisdedet nem becéz a bimbó,
sóváran nem vérbő a kehely.
Önmagát öleli örökké,
nem nézi, s nem nyílik az ajtó,
üres e szoba, kopár e hely…
Örömeit ölte pörökké.
Most még él, a szennyel telődik,
mert élet az is, bármit gondolsz,
majd ha megtelt, akkor lesz holt.

Tüdeje fúj még egy ideig,
térdében tovább kopik a porc,
tudja, élete nem lesz, csak volt.

Nem futhatok, ha odatoszult,
hát ott volt s akkor gyorsabban szúrt.
Nincs mentség, győzött itt az abszurd.