December

Szent Mihály tornyára
felült a ködmadár.
Csendben pihen csendben,
lábánál óra jár.

Kémények szénszaga
a lelkembe toppan.
Járdákon hópaplan
a léptemtől roppan.

Otthon fatündér vár,
s kiságyban kisgyerek.
Mellemben csendesen
lüktetnek vágyerek.

Felszállt a ködmadár,
ónszínű lett az ég.
Hó esik az éjben,
a dacparázs kiég.
A hó mindent takar,
mennynek, szennynek álarc.
Dermedő végtelen:
függve szűnik a harc.

Add meg, Uram, nekünk
a szeretet fényét,
embertilolóban
lelkünkben a békét!

Július

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

November

Amikor a bogarak lehullanak
s a nappalok a csillagokkal járnak,
sápadt levél sírba hideg földre hull,
csak állsz a ködben árván, anyátlanul.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
nem mond semmit neked, csak beszél, beszél.
Didergő homlokát válladra hajtja,
s csak mondja suttogó ajka, csak mondja.

Fagyott fűnek fagyott harmatcsepp mesél,
fákat, szobrokat lep be reggel a dér.
A szökőkút száraz, álmát alussza,
ám jön a lány a fiúba karolva.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
sejtheted már, megérint megint a tél.
De mint máskor, az év forgószínpadán
közelít a tavasz s el is jön, talán.

Október

Hideg dél van, elkel a kendő, a kalap,
csak keskeny felhőrésen át néz ránk a nap.
A szél sötét felhőt fúj a Fertő felől
s a kereszt árnyéka az úton végigdől.

Eső után már nem gőzölög az úttest,
ködpamacs illan, a tájra tejjel fest.
Igen, az ősz mindent és mindent megérint –
fehér csokor visz fekete nénit megint.

Fehér csokor, fekete asszony – visszanéz
s a régen múlt idő, mint hordón a penész
védi és érleli, mi vált már rég porrá,
az emléket zsongító, aranyló borrá.

Most éled meg öregséged emlékeit,
az időt, mely később majd partra menekít,
ha sodorna, lepne zúgó folyó habja,
mikor más nem vagy már: fogyó idő rabja.

Most még október vagy, élénk, gazdag, bátor,
de nézz magadba már, gyérül a lombsátor.
s lassan majd elpihensz, majd elmúlsz végtelen
és csak vissza lesz mit nézned az életen.

Május

Fényes gyertyatartók:
ünnep, remény, világ.
Nevetnek szélesen
komoly gesztenyefák.
S az akácvirágok,
mint csipke ablakon,
szellőben ringanak
békés álmatagon.
Hullámokat fésül
szellő gabonába.
Szélesen mosolyog
mézes repcetábla.
Győzött a május
hitetlen hiteken,
tombol a szerelem
buja szegleteken.
S akkor, mint fogoly légy
a csukott ablakot,
ugyanúgy értem én
a májusi fagyot.

Április

Nem mesél már kályhádban a tűz,
barkát zizzent szellőcskén a fűz,
álmos dongó virágport kutat,
harmat csókol hajnali utat.

Felhő és nap játékát játssza,
kabát és ing civódik váltva.
S mert a szél néha még füttyös is,
tudhatod, megjött az április.

A tanítvány

Üdvözlöm, mester.
Üdvözlöm.
Azért osztottak önhöz, hogy kísérleti rendszerek tervezését, megalkotását, működtetését elsajátítsam. A képzés során valós rendszereket vizsgáltunk, melyeket ugyanannak a koncepciónak megfelelően hoztak létre, egymástól eltérő időpontokban, a Galaxis különböző pontjain. A koncepció szerint ikerbolygókat állítottak pályára egy-egy csillag átellenes oldalán, azonos keringési paraméterekkel. A bolygók felszínének megszilárdulása és kedvező összetételű légkörük kialakítása után azokon önnfentartó és önfejlesztő rendszereket honosítottak meg. Kontrollrendszerként az egyik bolygópárt korlátozottan önfejlesztő, de korlátlanul fejleszthető rendszerrel telepítették be. A vizsgált bolygópárokon a fizikokémiai, majd később a biológiai, legvégül a szociológiai folyamatok tükörszimmetrikusan folytak, folynak. A kontroll rendszerben előre meghatározott intervallumokban intellektuális valamint materiális változtatásokat eszközöltek, szintén tükörszimmetrikusan.
Elég. Miért szükséges a kísérleti rendszerek térben és időben való elkülönítése?
A kísérlet megfogalmazott célja elérésének érdekében szigorúan meg kellett akadályozni, hogy a kísérleti rendszerek egymásról tudomást szerezzenek. Az egyes kísérleti rendszerek egymással való kölcsönhatása meghamisítaná a végeredményt, abból megbízható következtetés nem volna levonható. A kísérletsorozat elején úgy gondolták, hogy új rendszert csak azután indítanak, miután az előző kísérlet befejeződött. Később, amikor már megfelelő gyakorlatra tettek szert a kísérleti rendszerek berendezésében, valamint az első megbízható matematikai értékeléseket követően, amelyek az egyes folyamatok időbeliségével foglalkoztak, megengedtek bizonyos átfedést az időben, de ekkor a térben a lehető legtávolabbi rendszereket kellett megvalósítani.
Hány kísérleti rendszerről van szó?
Kettő a nyolcadikon és egy.
Mi volt várható az egyes rendszerek vizsgálatakor?
A kísérlet tervezői három fázissal számoltak, amelyek időben exponenciálisan rövidülnek s a harmadik fázis így vagy úgy a kísérlet végéhez vezet. Az első fázis során a természeti evolúció megy végbe, az
ikervilágokon szimmetrikus térbeli és időbeli megoszlásban. A természeti evolúció célja intelligens biológiai rendszerek létrehozása. A második szakasz a szociológiai evolúcióé, amely során a biológiai rendszerek szociológiai komplexekké állnak össze s mentális képességeiket additívan alkalmazzák. A primitív társadalomból több köztes lépcsőn keresztül olyan bonyolult felépítésű csoportot hoznak létre, amely a természeti környezetét egyre behatóbban vizsgálja, beleértve természetesen a világűrt és annak tartalmát. Ennek során tudomást szereznek ikerbolygólyuk létezéséről. A harmadik fázisban az ikerrendszerüket vizsgálják, s ennek a szakasznak a végén fejeződik be a kísérlet az adott bolygópárt illetően.
Be lehet-e avatkozni a kísérleti rendszerbe?
Rendkívül szigorú feltételek mellett, dokumentáltan, a Kísérleti Szabályzat előírásai szerint abban az esetben szabad a rendszerbe beavatkozni, ha akár a természeti, akár a szociológiai evolúció félresiklik azzal fenyegetve, hogy a kívánt önfejlesztő rendszer nem jön létre vagy idő előtt megsemmisül. Mindegyikre volt példa. Vesztettek el kísérleti rendszert, mert nem tudták megakadályozni olyan élőlények elszaporodását és
fajaik megerősödését, amelyek intellektuális kapacitása kevés volt a második szakasz eléréséhez. Ezek kiszorították a potenciális jelölteket az evolúcióból. Következő alkalommal idejekorán beavatkoztak, az ikerbolygókra nagy erejű, de a rendszerek számára nem végzetes meteoritbecsapódást irányítva. Más esetekben azért vallottak kudarcot, mert a második fejlődési szakaszban az illető rendszerek elpusztították önmagukat helyi háborúk vagy a természeti környezet roncsolása útján. Későbbi hasonló esetekben idejekorán beavatkoztak, de ehhez sajnos helyszíni jelenlétre volt szükség. Így a rendszerek függetlensége némileg csorbult, amit a majdani értékeléskor figyelembe kell venni.
Térjünk vissza a menetrendre! Miért biztos benne, hogy a második fázisban felfedezik ikerbolygólyukat? Elnézést a primitív kérdésért, de tudja, hogy fel kell tennem.
Természetesen. Az ikerbolygók saját napjuk körül keringenek azonos pályaparaméterek szerint. Mivel a napjuk jóval nagyobb náluk, így lakóik számára az ikerégitest optikailag nem percipiálható. Ezért a második szakasz kezdeti nagyobb részében a primitív csillagászok csak az éjjeli égbolt
látható égitestjeivel foglalkoznak. Később a technika fejlődésével a csillagászati kutatások kiterjednek a nappali égbolt vizsgálatára is. Az idők során pontosan megismerik bolygórendszerük fizikai tulajdonságait, amelyek természetesen aszimmetrikusak. A következő lépésben felfedezik azokat a torzulásokat naprendszerük egyéb bolygóinak pályáján, amelyeket nem lehet mással magyarázni, csak a szimmetrikus ikerbolygó létével. Így hamarabb fognak tudni róla, minthogy meglátják. Ekkor lépnek a harmadik fázisba.
Mi történik ekkor?
A kísérlet tervezői szerint elsőrendű célként fogalmazódik meg az ikerbolygó vizsgálata.Ez természetesen kezdetben matematikai majd közvetlen csillagászati módszerekkel történik.
Felmerül-e az ikerbolygó meglátogatásának igénye?
Pontosan ez az a kérdés, amelyre az egész kísérletsorozat irányul. A logikus válasz a NEM. Ebben a fejlődési szakaszban ugyanis kutatóink szerint már elvárható, hogy a kísérlet alanyai bízzanak saját logikájukban és matematikájukban. A természetes világban az alapvető folyamatok az entrópia jegyében zajlanak. A rendezetlenségre való törekvés a fizikai valóságban
olyan alapelv, amely kizárja két egyforma rendszer létezését. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy éppen ezért nem találtunk magunkhoz fogható intelligenciát. Amenyiben mégis létezik olyan égitest, amelynek valószínűsége tart a nullához, akkor száz százalékos biztonsággal kell elfogadni a valószínűtlenség tökéletességét, azaz el kell fogadni, hogy az ikerbolygón az ikerlények az ikeridőben ikercselekvéseket hajtanak végre. Ezért nem kell őket meglátogatni, mivel saját maguk cselekedeteiből pontosan tudják, hogy mi történik az ikerbolygón.
És mik a tapasztalatok?
A kísérleti rendszerek egy részénél valóban ez történt, tudomásul vették a tényeket és nem törődtek tovább velük. A kísérlet végetért. Az esetek többségében felvették egymással a kapcsolatot. Esetenként voltak háborús villongások, de a szimmetricitás itt is érvényesült. Mivel hamar rájöttek, hogy a háború nem megnyerhető, itt is az egymás mellett élésre rendezkedtek be. Az esetek elenyésző, de mégis a legfontosabb hányadában azonban az ikerbolygók összefogtak. Egyesítve potenciáljaikat kétszeres sebességgel gyarmatosították naprendszerüket,
a szimmetricitás elvét mindig gondosan kihasználva. Amikor naprendszeren kívüli utazásokat is tervbe vettek, a kísérlet tervezői befejezték a kísérletet.
Miért?
Nem volt szabad megengedni, hogy a kísérlet ellenőrizhetetlenné váljon, elszabaduljon
Mi lett, mi lesz a többi kísérleti rendszerrel?
Mivel fennáll a veszélye a kísérlet elszabadulásának, minden kísérleti rendszert le kellett és le kell állítani.
Mi a helyzet a kontroll rendszerrel?
A kontroll rendszer a harmadik választ adta. Amikor a rendszert aktívan a megfelelő szintre fejlesztették, az ikerbolygók összefogtak, gyarmatosították a naprendszerüket és naprendszeren kívüli utazásokat terveztek
Mi lett a sorsuk?
A kísérletet aktívan befejezték.
Milyen következtetéseket von le a kísérletekből?
Adott esetben az egyetlen logikus lépés a harmadik válasz. Ez legalább lehetőséget kínál a kísérletből való szabadulásra. Ugyanakkor ez a lehetőség is tart a nullához, mivel fejlődésüket lépésről lépésre nyomon követték, s a kellő pillanatban, mivel a kísérlet
tervezőinek minden adat rendelkezésére állt, a kísérletet aktívan befejezték.
Mi lett volna az egyetlen esélyük?
Ha a fejlődés harmadik fázisát titokban teljesítették volna.
Hogyan?
Ha levonják a megfelelő következtetéseket, amelyek szerint egy külső, felsőbb hatalom közvetlen kontroll alatt tartja és egy bizonyos ponton megsemmisíti őket, előkészíthettek volna egy mentőakciót az ikerbolygóval közösen. Ha logikai alapon elfogadják az ikerbolygó tökéletes szimmetricitását tényként, tudva, hogy amit az egyik bolygó tesz, azt teszi a másik is, esélyük lett volna egy váratlan akcióra, s megszökhettek volna a kísérletből.
Úgy van. Mit gondol, volt értelme a kísérletnek?
A logika szépségén túlmenően semmi. Létrehoztak intelligens rendszereket, amelyek intelligens módon viselkedtek, majd megsemmisítették őket. Nem, nem volt semmi értelme. Szégyellem magam.
Jól van. Nagyon figyeljen! Elmondom a kísérlet lényegét. A kísérletet megelőző időben matematikusaink a Galaxis mozgásában olyan torzulásokat fedeztek fel, amelyek nem magyarázhatók mással, mint egy másik kultúra
létezése a Galaxis magja túloldalán tükörszimmetrikusan. Mivel ennek a valószínűsége tart a nullához, feltételeznünk kell egy magasabbrendű intelligencia szerepét a dologban.
Kik lehetnek vajon odaát?
Az ikertestvéreink, akik pontosan ezen a tárgyaláson vesznek részt a szimmetricitás elve szerint.
Nem, nem rájuk gondoltam, mert őket magunkon keresztül ismerjük. Azokra gondoltam ott fenn. Ők kik lehetnek?
Ezért indítottuk a kísérletet, ezért tanítottuk önt, ez lesz az ön feladata, az öné és társáé a galaxismag túloldalán! Lépjen ki az elmémből!

Ha lejár a kártyám

- Üdvözöljük az Adminisztrációs Hivatal Ügyfélszolgálatánál! Telefonja nyomógombjainak segítségével válassza ki a kívánt menüpontot! 1. gomb: személyi adatok, 2. gomb: anyakönyvi változások bejelentése, 3. gomb: társadalombiztosítási adatok, 4. gomb: közlekedésrendészet, 5. gomb: foglalkoztatási adatok, ideértve a vállalkozásokat is, 6. gomb: közművek, 7. gomb: egészségügyi adatbank, 8. gomb: szociális szolgáltatások, 9. gomb: banki információk, 0. gomb: politikai pártok, #1. gomb: lakcím, tartózkodási hely bejelentés, #2. gomb: közérdekű bejelentések, #3. gomb: ügyintéző kapcsolása
- Kettős kereszt hármas gomb – mormogta maga elé, miközben mutatóujjával keresgélte a kívánt gombokat.
- Ügyintézőnk jelenleg foglalt, kérjük türelmét. Tájékoztatjuk, hogy a beszélgetés rögzítésre kerül.
- Géphang, mindig ugyanaz – letette maga melle a hallgatót és kihangosította a készüléket. Hátradőlt karosszékében, hallgatta a készülékből kiszűrődő zenét. Klasszikus muzsika volt, meglehetősen jó minőségben. Eszébe jutottak gyermekkori emlékei, amikor szülei
telefonján hasonló dallamok még gyakorlatilag minden szépségüktől megfosztva, kizsigerelve, computerhangon szóltak. Fejét hátrahajtotta, szemét lecsukta…
- Halló, itt az Ön személyes ügyfélszolgálati asszisztense. Miben lehetek segítségére?
- Hogy? Izé…, halló? – nagy nehezen kiismerte magát, megtalálta a kagylót, de a röpke álomtól még kissé kábultan szólt bele. – Itt John Smith.
- Kérem a személyi azonosító kódját!
- Melyiket? – még mindig kissé bágyadt volt.
- A nyolcjegyűt!
- GI 651219
- Ön John Smith.
- Igen.
- Üdvözlöm Mr. Smith. Miben lehetek a segítségére? Egyúttal tájékoztatom, hogy személyi azonosító kártyájának érvényessége tegnap lejárt. Meghosszabbításáról önnek kell gondoskodnia. Ez alól nem ad felmentést előrehaladott életkora. Az állampolgárnak még százöt évesen is vannak kötelességei.
- Igen, kérem, éppen ezért keresem önöket. Legutóbb öt éve voltam hasonló helyzetben, de akkor a dédunokám segített. Azóta megszakadt vele a kapcsolatom s nem
találtam mást, aki segítségemre lehetne.
- Kérem, nagyon szívesen állunk rendelkezésére, ezért vagyunk. Önnek nem kell mást tennie, mint felkeresni az Adminisztrációs Hivatal honlapját, www.adminhiv.gov, az SZA 014-es formanyomtatványt on line kitölteni, validálni és egy keveset várni. Öt percen belül nyomtatója kiadja az új azonosító kártyáját. Örülünk, hogy segíthettünk!
- Kérem várjon!
- Igen? Miben állhatunk még segítségére?
- Nekem nincs számítógépem. Sohasem volt, egyszerűen nem tudtam vele megbarátkozni. Szívesebben tölteném ki kézzel a szükséges formanyomtatványt.
A vonal túlsó végéről csak az asszisztens lélegzése hallatszott.
- Halló, itt van még kérem? – kérdezte Smith.
- Igen. Ne haragudjon, de nem értettem. Hogyan kívánja kitölteni az űrlapot?
- Kézzel.
- De hát kézzel nem lehet írni. Hogyan akarja bevinni a karaktereket?
- Tollal.
- Várjon kérem, kis türelmet, megkérdezek valakit. Addig zenét fog hallani.
- Kérem – azzal ismét hátradőlt székében, behunyta aszemét és elszundított. Az ügyintéző ujjai szaporán ugráltak a klaviatúrán, egy-kettőre megteremtette a kívánt kapcsolatot.
- Szervusz, Chris! Figyelj ide, egy öreg analfabétával hozott össze a sorsom. Lejárt a személyije, de nem tud írni. Azt mondja, hogy kézzel-tollal majd csak elboldogul valahogy. Egyébként mi az a toll?
- Én nagyapámtól hallottam róla, egyszer mutatott is egyet. Régi írószerszám, még az analóg időkből. Akkoriban az űrlapok papíralapúak voltak, arra írták fel a szükséges adatokat tollal. Egyébként a toll hasonlít a pendrive-hoz, csak hosszabb. Amúgy hogyan gondolja az öreg?
- Nem tudom, szerintem fogalma sincs. Várj, megkérdezem! Halló, Mr. Smith? Ott van még?
- Mi? Ja, igen. Tessék!
- Hogyan gondolta a dolgot azzal a tollal?
- Úgy, hogy szívesen bemennék az irodájukba, kérnék egy űrlapot, kitölteném, aláírnám, kifizetném az illetéket és öt percen belül megkapnám az új kártyámat.
- Mr. Smith, nekünk nincsen irodánk. Az Adminisztrációs Hivatal a virtuális térben van elhelyezve.
Ide csak biteknek van bejárás, de még őket is ellenőrzik. Éppen ezért nincsenek papíralapú űrlapjaink sem, a tollával legfeljebb a monitorok képernyőjét karcolhatná meg. Az aláírás pedig azon egyszerű oknál fogva lehetetlen, hogy nem ismeri a klaviatúrát, nem tud írni. Egyébként az illetéket is on line kell leróni. A beszélgetésünkbe időközben bevontam egy munkatársamat, utólagos engedelmével, aki jelzi a monitoromon, hogy van egy ötlete, de még időre van szüksége. Ha nincs ellenére, szeretnék kérdezni valamit.
- Tessék csak.
- Mi volt a foglalkozása, mit dolgozott még aktív korában?
- Világ életemben könyvekkel bajlódtam, könyvtáros voltam. Tudja, mi az, hogy könyvtár?
- Persze, a merevlemezen található adatok, programok rendszere. De milyen munkája lehet egy könyvtárral kapcsolatban egy embernek?
- Nem, kérem, én klasszikus könyvtárakban dolgoztam, kisebbekben-nagyobbakban, népszerűekben, végül néptelenekben. Ezek valódi, hogy ön is megértse, analóg könyvgyűjtemények voltak. A merev lemezt polcok helyettesítették, a fájlokat a könyvek. A könyv papírból készült adathordozó volt, amelyen az esetek
egy részében valós, máskor fiktív tények kerültek rögzítésre. A fiktív tényeket neveztük versnek, novellának, regénynek.
- Ezeket ismerem, én is olvastam már regényt. Van egy jó portál, ahol a legkülönfélébb regényeket is el lehet olvasni.
- Na, meséljen, mit olvasott legutóbb?
- A Monte Cristo grófját.
- És? Tetszett? Nekem valaha az egyik kedvenc könyvem volt.
- Igen, csak kicsit hosszú volt, úgyhogy a szemem elfáradt a monitornézésben. De annyira izgalmas volt, hogy mind a húsz oldalt egyszerre elolvastam.
- Húsz oldalon? Nekem még három kötetben volt meg. Na mindegy.
- Meg olvastam még a Nyomorultakat is!
- Hány oldal?
- Tizennyolc.
- A Háború és békével nem találkozott?
- De, de akkor nem volt időm ötven oldalra, aztán elmaradt. Várjon csak, Mr. Smith, a kollégám jelzi, hogy megtalálta a megoldást. Egy pillanat… Igen, világos, menni fog. Találtunk egy jogcímet, ami alapján mentesül
az illeték alól. Az adatai megvannak nálam a számítógépben… Így jó lesz… Felkeresem az Adminisztrációs Hivatal honlapját, megvan. A kérdéses űrlap… letölve… kitöltve. Már csak a validálás hiányzik. Ha az is meglesz, akkor kinyomtatom a kártyáját és elviszem önnek személyesen, nem lakik olyan messze tőlem. Mr. Smith, ahhoz, hogy jóváhagyassuk a bevitt adatokat, be kell vinnem az ön aláírását. A digitális aláírás természetesen nem lenne gond, ha önnek lenne ilyen, de attól félek, hogy nincs. Igazam van?
- Igen. Mint mondtam…
- Tudom, tudom. Van azonban egy olyan aláírás, amit a computer begépelve is elfogad, bizonyos különleges esetekben, mint az öné is. Megengedi, hogy alkalmazzam?
- Meg, természetesen, nagyon kedves.
- Akkor, kedves Mr. Smith, este, munka után megkeresem és elviszem önnek az új kártyáját.
- Nagyon kedves, a viszontlátásra!
- A viszontlátásra!
John Smith letette a telefont, hátrahajtotta a fejét és elszenderedett. Az ügyintéző hölgy még begépelt egy-két hiányzó adatot, majd elért a validálási mezőhöz.
Ahogy megbeszélték, jól eső érzéssel begépelte John Smith aláírását: + + +.

Kedves Fiam!

Most, hogy felelős tisztségbe léptél, engedd meg, hogy útravalóul megosszam veled néhány gondolatomat. Tudom, hogy az utóbbi években meglehetősen távol kerültünk egymástól, már ami a kilométereket illeti, s éppen ezért nincs már meg közöttünk a napi kapcsolatok meghitt, bensőséges viszonya. Ugyanakkor az irdatlan távolság abban is megakadályozott bennünket, hogy a mindennapok malmai felőröljék azokat a szoros szálakat, amelyek még gyermekkorodból maradtak ránk. Édesanyád és én nagyon szeretünk, s tudjuk, te is nagyon szeretsz minket. Éppen ez az érzés sarkall arra a szokatlan tettre, hogy gondolataimat azon a módon osszam meg veled, amely akkor volt használatos, amikor még gyermekként térdemet átölelve felkacagtál rám. Megkerestem hát régi golyóstollamat, találtam még egy ív levélpapírt is. Borítékot már nem sikerült szereznem, úgyhogy a levelemet egyszerű telekinetikus kapszulába fogom csomagolni és a szokásos telepostai úton megkapod majd. Bár hetente beszélünk holofonon, így
egészségi állapotunkról tájékozott vagy, mégis úgy érzem, a levélírás ezen archaikus módjához hozzátartozik, hogy néhány szót ejtsek magunkról. Édesanyád jó egészségnek örvend, még így kilencven éves korában is, jó időben alig lehet bekergetni a kertből. Mindig újabb és újabb virágokat ültet, mediterrán fajtákat, amelyek most már nálunk is nagyon szépen fejlődnek. Jól tűrik a meleget és kevés vizet igényelnek. Magamról annyit, hogy ha így halad, akkor valószínűleg én leszek a valaha élt legidősebb férfiember a családban. Amikor visszavonultam a közügyektől, úgy tíz éve, magam sem gondoltam, hogy ennyire meg tudok lenni a világpolitikai nyüzsgés nélkül. Egyszerűen nem hiányzik. Azt hiszem, tényleg öreg lettem. Elüldögélek a kertben, a fák alatt, s elnézem anyádat, amint még mindig szálfaegyenes háttal babusgatja növénykéit. Amikor kezembe veszem finoman hűvös poharamat, meglevegőztetem, nap felé fordítom, megdöntögetem, szagolgatom vörösboromat, eszembe jutnak a régi idők: akkor még a levegő páratartalmától megizzadt a pohár hasa. De azért jó sorom van. Kívánom neked, hogy egyszer, ott, ahova mégy, neked is legyen hasonló kerted, asszonyod, borod.
Hatalmas büszkeséggel tölt el a tudat, hogy te lettél a vezető koordinátora a naprendszer gyarmatosításának előkészítésével foglalkozó ENSZ munkacsoportnak. Még tovább fokozza örömömet, hogy akkor kerültél ebbe e tisztségbe, amikor már én inaktív voltam, így senki sem vethet a szemedre semmit, ide a saját erődből jutottál el. Apád árnyéka az élet lemenő napsütésében már meglehetősen elhalványult, így lehetőséged van arra, hogy legjobb szándékaidat megvalósíthasd anélkül, hogy azzal vádolnának, apád köpenyéből bújtál ki.
S most már lassan rátérek arra, hogy miért is írom ezt a levelet. Olyan dolgokkal fogom kezdeni, amelyek minden kisiskolás számára magától értetődőek. Mégis le kell írnom ezeket az axiómákat ahhoz, hogy a tétel bizonyított legyen. Mert a következtetések nem maguktól értetődőek, nemhogy kisiskolások számára, de még olyan nagy formátumú gondolkodók számára sem, akiket azzal bíztak meg, hogy megszervezzék a naprendszer gyarmatosítását.
Egyedül vagyunk. Hosszú évek alatt fogalmazódott meg bennem a bizonyosság: minden arra irányuló kísérletünk, hogy földönkívüli intelligenciával találkozzunk, eleve kudarcra volt ítélve.
S ez nem technika kérdése. Nem azért nem találtunk soha egyetlen nyomot, egyetlen utalást sem extrateresztriális intelligencia létére, mert technikailag fejletlenek voltunk. Ennek egyedüli oka az a tény, hogy olyan értelem, amellyel fel tudnánk venni a kapcsolatot, eleve nem létezik. A világegyetem túl nagy a mi biológiánknak. Sem természetes, sem mesterséges érzékszerveinkkel nem tudjuk átfogni. A belátható környezetünk a mi világmindenségünk arányaihoz képest annyi csak, mint homokszem az egykori Szaharában. Más világmindenségekről beszélni ebben az összefüggésben nem kell, hiszen ez még meghaladja szellemi képességeink határait. Talán Istenről megfogalmazható az állítás, hogy nem véletlenül zárt minket a végtelenség börtönébe. A végtelenség egyébként relatív, csak a mi méreteinkhez és élettartamunkhoz képest definiálható, hiszen az ember, mint biológiai egyed, de még mint az emberiség megtestesítője is alapvetően korlátozott, azaz véges képességekkel rendelkezik. A végtelenség egyébként legalább egy tekintetben véges, és hogy erre rájöttünk, az maga kész csoda: véges az időben, annak is a kezdetén. De az ősrobbanás ténye sajnos nem sokat segít rajtunk,
részint a beláthatatlan időbeli távolság miatt, részint amiatt, hogy a lényegesebb másik végéről fogalmunk sincs. De akármi is legyen majd a végkifejlet, ahhoz az embernek már semmi köze sem lesz. A térbeli végtelen a statisztikusok szerint tele van a hozzánk hasonló kultúrákkal. Ezt egyébként hajlandó vagyok matematikailag elfogadni, ami azonban jottányit sem változtat azon meggyőződésemen, hogy egyedül vagyunk. A többi hozzánk hasonló kultúra azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló korlátokkal van megverve (megáldva?), s itt most nem számíthat olyan apróság, ha az egyik faj mondjuk százötven földi évig él. A lényeg, a térbeli-időbeli távolság két azonos világegyetemben létezhető kultúra között akkora, hogy elszigeteltségük abszolút. Márpedig ha valamiről nem szerezhetünk tudomást soha, semmilyen módon, akkor az az emberi szellem számára nem létezik. Ez nyilvánvalóan vonatkozik azokra a civilizációkra is, amelyek rólunk soha semmilyen módon nem szerezhetnek tudomást. Maga a fénysebességgel való utazás, amelynek még a közelébe sem értünk, sem jelentené az izoláció áttörését, hiszen, ha hinni lehet Einsteinnek, olyan mértékű időbeli eltolódást okozna, amely az utazó és az otthon maradottak
újabb – ezúttal időbeli – elszigetelődéséhez vezetne.
Egyszóval egyedül vagyunk. Nem várható olyan külső hatalom, amelynek akár barátságos, akár ellenséges szándéka egységbe tömöríthetné az emberiséget. Ebből kizárólag csak egyetlen következtetés vezethető le: a Naprendszert nemzeti alapon fogják gyarmatosítani! Születhettek akármilyen szépen szóló nemzetközi egyezmények a XX-XXI. század folyamán a világűr nemzetköziségéről, ezeket az erősebb fél nem fogja tiszteletben tartani. A világtörténelem tele van megszegett szerződésekkel. A közelmúltból vegyük például Grönlandot. Mindaddig, amíg csak egy hatalmas hókupac volt, senki sem vitatta el Dániától. Aztán ahogy engedett a hideg s a jégsapka visszahúzódott a sarkpont néhány tíz kilométeres körzetébe, egyszerre felértékelődtek ásványi anyag készletei, elsősorban az urán és az arany. Szegény dánok azt hitték, megfogták az isten lábát, s miközben azzal vesződtek, hogy megvédjék országukat a jó tíz méterrel megemelkedett tengertől, Észak-Amerika egyszerűen rátette a kezét a Grönland helyén keletkezett szigetvilágra. Sokat még magyarázni sem kellett, lévén egyazon katonai szövetség tagjai és a szövetség keretein belül elosztották a szigeteket
és a belső tavakat. Abból, ami maradt, a dánok nem sok gátat építettek Koppenhága köré. Vagy nézzük az antarktiszi háborút. Egyesek szerint ez volt a harmadik világháború, mások szerint vihar egy pohár vízben, de én egyikkel sem értek egyet. Szerintem ez volt az utolsó földi gyarmati háború egy hanyatló és egy feltörekvő szuperhatalom között.
A világtörténelemben az emberiség hatalmi súlypontjai folyton-folyvást eltolódtak. Kezdetben, mindennek az elején Afrika játszotta a hatalmi központ szerepét évmilliókon át, majd a Földközi-tenger medencéje vált évezredekre az emberiség központjává. Később Európa uralkodott ezer évig. Észak-Amerikának kétszáz év jutott és még tartja magát, de a hatalmi súlypont tovább tolódott nyugatra és megérkezett keletre. Elsősorban biológiai potenciáljánál fogva, amelyet elsőrangúan aknázott ki, mára Kína vált az emberi tudás és hatalom központjává. Számára kissé korán olvadt el az antarktiszi jég, még nem volt abszolút fölényben, meg aztán nagyon messze is volt tőle földrajzilag. De a déli kontinens olyannyira gazdag nyersanyagforrásokban, mindenekelőtt, olajban, hogy a kínaiak nem várhattak tovább. Bejelentették igényüket a sarkvidék legértékesebb
területeire. Észak-Amerika sem nézte tétlenül az eseményeket, rögtön felvonult hajóhadával a stratégiailag fontos sarki partok mentén. Ezzel egy időben a konfrontálódó felek egymás anyaországát fenyegették tömegpusztító arzenáljukkal, ami sikeresen megakadályozta a konfliktus kiszélesedését. Ugyanakkor Észak-Amerika hosszú idő után először nem nyert meg egy katonai konfliktust, hanem a tárgyalóasztalnál engedni kényszerült a kínaiak követeléseinek. Így aztán a két egymásra acsarkodó nagyhatalom békejobbot nyújtott egymásnak s azzal tartják fogva azóta is a másikat.
Kedves Fiam! Vigyázz magadra, fel ne faljanak a farkasok! A senki földje, amennyiben felértékelődik, mindig a hatalmasok martaléka lesz, ez a történelem törvénye. Aki ellene száll harcba, elbukik, még jó, ha dicsőségesen. Ezt a folyamatot irányítani nem, csak befolyásolni lehet esetleg. Ez legyen a Te feladatod! Nyilvánvaló, hogy a Naprendszer meghódítása a földközeli szilárd felszínű bolygók betelepítésével kezdődik, s a gázóriásokra sohasem, vagy csak nagyon sokára kerül sor. Talán azok holdjai lehetnek még célpontok. Egy tényező játszhat kezedre, amelyből apai szívem reményt meríthet, s ez a távolság. A világűr meghódítása haditett lesz, akár
háborúval, akár anélkül történik. A csapatoknak pedig utánpótlás kell. Tekintettel arra, hogy az egyes bolygók, még a napközeliek is a földi technikához mérten irdatlan távolságban vannak egymástól, ráadásul ez a távolság pillanatról pillanatra változik, mivel a bolygók nem azonos fázisban keringenek, a folyamatos utánpótlás biztosítása gyakorlatilag lehetetlen. Bizonyára meghatározható egy olyan térelem,amelyen belül felállítható az utánpótlási űrbázisok hálója. Ez a rendszer rugalmas rácshoz hasonlóan abba az irányba tolódna el, amelyből a célbolygó a keringése során érkezik, így lehetőség nyílik az áruk kicserélésére. Mondanom se kell talán, hogy ez csak földközelben működik. Amikor a bolygók a nap túloldalán vannak, akkor a kolóniák a saját erejükre és szerencséjükre vannak hagyatva. Azon túl minden bolygónak ki kell építenie saját űrbázisrendszerét, amellyel a földihez tud kapcsolódni, ha eljön az ideje. Itt látom a Te mozgásteredet. Ha az utánpótlási űrbázisrácsot ENSZ tulajdonban sikerül megépítened, akkor kordában tudod tartani a perifériákon bekövetkező villongásokat. Hogy a nagyhatalmakat rá tudod-e venni arra, finanszírozzanak egy az ENSZ égisze alatt megvalósuló űrbázisprogramot,
erősen kérdéses számomra. Ha nem sikerül, a naprendszer meghódítása lényegesen lassabban és lényegesen több szenvedés árán valósul majd meg, a földön rekedt tömegek pedig munkájuk verejtékével űrháborúkat fognak finanszírozni.
Kedves Fiam! A mi napunk már lenyugvóban van, egyre sápadtabb a fénye, egyre hosszabb az árnyéka. Nemsokára lemegy és nem kel fel többet. Személyesen már nem fogunk találkozni, de tudnod kell, mindig büszke szeretettel gondolunk Rád. Vigyázz Magadra és vigyázz Ránk!
Isten veled!

Apád

Ui.: Arra azért kíváncsi lennék, mi történik, ha két táguló világegyetem találkozik?

Szeptember

Megragadnak szomorú reggelek:
napraforgók fejet hajtanak,
megértőn őszülnek falevelek,
köddel küszködnek napsugarak.

Elragadnak napfényes délidők:
kikíván magából a kabát,
kismamák simogatnak szellőt,
szelecske fricskáz egy babát.

Köszöntenek meghitten az esték:
gyermekszemben tűzfény tündököl
- már messze járnak délen a fecskék -
elmélyül s tágul családi kör.

Szeptember

Szigethi István születésnapjára

Nem emlékszem a januárra,
sose emlékeztem.
Februárból csak vasárnapra,
vagy mikor vétkeztem.
Március tanított vagy játszott,
sokszor megsimítva,
áprilisom csak rosszalkodott,
apám haragítva.
Incselkedett velem a május
szerelmes leánya.
Június szorgalmas mágus,
férfikor varázsa.
Júliusom apává érett,
apám boldogítva.
Augusztusom megletté tett,
létem aranykora.
Szeptember körülnéz, mérlegel:
mi végre ötven év?
Mit adhat, mit várhat október?
Jön-e még bőven hév?
S bár bízom benned még, november
(meleg zug, forró szív),
tudtam is, látom is: december
messze hív, messze hív.

Alpárisztáni szonettek I.

Nagyapám ültette ezt a fát,
azt mondta, felér majd az égig,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
azt mondta, köt majd újat s régit.

Jó földbe jó magot ágyazott,
jó napot, jó esőt énekelt.
Szárba szökkent, majd törzset kapott,
rügyező csúcsa az égre kelt.

Ám Alpárisztánban mérgezett
lett a víz, a légkör, a lélek.
Gyengülő gallyra emel kezet,

ki addig művelt és gondozott.
Kialvóban fában az élet,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Alpárisztáni szonettek II.

Nagyapám ültette ezt a fát,
madárnak és napnak székhelyül,
nem állított ágához létrát:
„Mássz fel rá, fiam, csak egyedül!”

„De apó, mért vannak barátok?”
S hágtunk a fára mindannyian.
Azt hittük, rajtunk nem fog átok
s mind megérkezünk ott, magasan.

Ám sokak alatt roppant az ág,
az egyensúly billent vészesen.
Szívükben irigység szúja rág,

a nyújtott kezet elütötték
s csak azt kívánták sötét éjen,
hogy aki feljutott, leessék.

Alpárisztáni szonettek III.

Nagyapám mesélt a becsületről,
azt mondta: felér majd az égig,
kit nem vonz csábos út, sem öl
s ki csak célját nézi mindig.

De nagyapám nem beszélt arról,
ki posványban fürdik szívesen,
ki irtózik a tiszta úttól,
hallván róla csak köp hegyesen,

ki azt hiszi, hogy majd célba ér,
ha gyomok indáin hintázik,
ereiben csak híg lúg a vér,

s bár gömbölyödik szépen a test,
nem érdekli se jobb, se másik,
marad az, mi volt és lett: a rest.

Alpárisztáni szonettek IV.

Együtt oltottuk be vad ágát,
- nagyapám metszette egykoron -,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
az a fő, hogy a szem foganjon.

Megfogant, hajtott, majd kizöldült,
öntöztük gyökerét lelkesen,
árnyéka hátunkon meg-megült,
csak ketten voltunk ott, csak ketten.

Ám jött egy harmadik, mindig jön,
és közibénk toszult hamarost,
hogy most tarkón, majd szembe köpjön.

S míg egymás ellen hadakoztunk,
forgáccsá vált az élő farost,
s a forgácson túl nem volt utunk.

Alpárisztáni szonettek V.

Nagyapám szólt az adott szóról,
szava még most is szíven szólít:
a szerződött szó örökre szól,
azt mondta, köt majd újat s régit.

De ez nem más, mint Alpárisztán,
hol nem tartani ígéretet,
vállrándítva szólni: „És aztán?”,
úzus. Bunkón képedbe nevet.

Tombol itt morális söpredék,
a fáink törzsét mind kivágják,
holott még tegnap azt ígérték,

lesz itt ország, jövő, játszótér.
Hazugságuk a gyomrunkba rág
s émelyítőn az orrunkig ér.

Alpárisztáni szonettek VI.

Nagyapám mesélt a szépségről,
a szívről, a szemről, a szájról.
Meséket mondott a tűz mellől,
hangja visszhangja itt varázsol.

Jó földbe jó magot ágyazott,
hogy árnyékában padon ülve
kívánja mindennek: „Jó napot!”,
s a világ nevetve üdvözölje.

Ám nincsen kacagás, csak kacaj,
s minden pad régen összetörve.
Szégyellős lett a fájó sóhaj,

mert gyengének lenni nagy szégyen,
- ha nem félne, pofán röhögne -,
és ezért vesznek körbe négyen.

Alpárisztáni szonettek VII.

Nagyapám a hűségről mesélt,
szólítva elvet és szerelmet,
Nem szóval, ám tettel, ahogy élt,
ki csak magot, s nem sulykot elvet.

Viszályok, aszályok hiába:
Jó napot, jó esőt énekelt,
nem szállt a bátorság inába,
bajban volt barátot felemelt.

Alpárisztánban se bent, se kint,
se szívben, se szájban nincs hűség.
Ki róla beszélve csak port hint:

bajban volt barát lett volt barát
(az ott a kezdet, ez itt a vég),
beléd törölte cipője sarát.

Alpárisztáni szonettek VIII.

Nagyapám vastag törzsű tölgye
oltalmat adott mindeneknek:
legyen erős, vagy gyenge ökle,
hívőnek, vagy épp’ eretneknek.

De hálánk vész múltán megkopott:
a dudvának, muharnak magva
szárba szökkent, majd törzset kapott
s ártatlannal kelt birokra.

De Alpárisztán közömbös föld,
ahol lényegtelen a lényeg,
üres agyakba csak zörejt tölt,

s bár jelfogód még jelre éhes,
gyengül és gyávul már a lényed:
fásultnak lenni olyan édes.

Alpárisztáni szonettek IX.

Nagyapám mesélt szerelemről,
értékről, érzékről halálig,
a szívről, hol az egyetlenből
csak egyetlen van, nincs másik.

Kettőből kellett eggyé válni,
a két fél élet egy létre lelt
magot féltőn: s repesve látni,
rügyező csúcsa az égre kelt.

„Vigyázz, fiam, ez Alpárisztán, –
intett az öreg mindent tudón –
ahol az igen már csak talán,

apák, fiúk szétválva régen
családot játsznak vasárnapon.
Válassz hát, fiam, szépet szépen!”

Alpárisztáni szonettek X.

Nagyapám mesélt ősi időt:
dicső, hős, lovas, harcos, magyar,
halni bátran tudó honvevőt.
István kezében kereszt s jogar.

Mesélte történetét végig,
s szálltam vele mennybe, pokolra:
gyermekszemem látta a régit,
s a jövőbe vágytam dalolva.

Ám Alpárisztánban mérgezett
nyílvesszők feszülnek idegre:
karodba karcolnak végzetet.

Mindenkinek maga nácija
sóvárog hörögve vérére.
Lesz-e újra demo-grácia?

Alpárisztáni szonettek XI.

Megfogant mag csírája fényre
éhesen törte földleplét át.
Víz, nap, szellő hívták az égbe,
dajkálta ezer levélfiát.

Ám újra és újra lecsapott
két generációnként egyszer
a vihar – sok kopasz ág halott –
s a fiúk eltűntek a széllel.

Mert ha országában keserű
lett a víz, a légkör, a lélek
keresi, miként vár rá derű,

s ha itthon nem, hát máshol talál
boldogulást, de attól félek,
kétszer listázza majd a halál.

Alpárisztáni szonettek XII.

Fölé hajolva csemetének
mondta az apó: „Ápolnunk kell
most, s ha lesznek ágai vének,
hogyha elébb halunk el,

emlékezzen ránk.” De kertésze
közömbös lett minden iránt,
mert egyre hosszabb a hóvége.
Csak köp egy nagyot, vagy vállat ránt,

ha csalja hazug emlékezet:
víz helyett most fűrészt ad neki,
gyengülő gallyra emel kezet

és csak néz, néz: a futóhomok
hogy jön oda, nem érti senki.
De már nem is redőz a homlok.

Alpárisztáni szonettek XIII.

Nagyapám mondta - „Tanulnod kell
magadért csakúgy, mint másokért!
Bevésett betű életre kel
s lesz majd gyerek, ki mindent megért.”

Alpárisztánban nincsen érdek
felemelni, aki lemaradt.
Pusztában halnak el az érvek,
remények forrása elapad.

Tíz ujjával a hajába túrt,
hogy állása nincs, csak gondja van:
nem kell már, hisz` ötven elmúlt,

ki addig művelt és gondozott,
most takarít Ausztriában,
a tanársággal már felhagyott.

Alpárisztáni szonettek XIV.

Mindannyian, kik itt vagyunk még,
hogy láttuk a nagy fát hajtani
s halódni, ahogy sejlik a vég,
úgy száradunk mi is. Hajdani

dicsünkből nyújtóznánk az égig.
Torz a tükör, örül a kórság.
Csúszmászházától Óülepig
merő egy hazugság az ország.

Mert Alpárisztánban, most e helyt
őszintétlen lett az elmélet,
mindent befed s elfojt a selejt.

S bár menteni lenne ezer ok,
kialvóban fában az élet.
Végét várják tacskó farkasok.

XV. Utolsó szonett


Nem tudhatom, hogy másnak e táj…
De nem érdekel, ő mit akar.
Nekem szülőhazám,bárhogy fáj,
bölcsőm volt és majdan eltakar.

Bocsásd meg hazám a bűneim,
miként én vétkeid felejtem!
Préselő mellre hulló fej. Ím´
- nézd fiad – a vádat elejtem.

Légy irgalmas, hogy szemmel látlak
és szóval szólok, ha rossz a kép!
Bocsásd meg, ha én, mint a bátrak

kétséget semmiről nem hagyok:
Hazám útja sár, amerre lép,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Augusztus (I. Bachmann: Die große Fracht átköltése)

Learattam bő termését a nyárnak,
a szekér tele, indulásra vár,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
Learattam bő termését a nyárnak.

A szekér tele, indulásra vár,
s légben remegőn,a forró föld fölött
sejlik az ősz gúnyos fintorán a köd.
A szekér tele, indulásra vár.

Ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A napnyugat szólít, int s egyben megint,
tél napja pillámra deres fényt köhint
és varjú tolla s hangja árnyal már.

Learattam bő termését a nyárnak,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A szekér tele, indulásra vár:
learattam bő termését a nyárnak.

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

XI. Mindegy!

Mindegy! Mind egy már…
Nem számít csak szép legyen!
Páfrány illatú, habár
nem látom, csak képzelem.
Ő ez, lett, aki volt,
egyben a kezdet, egyben a vég.
Kigúnyolt és fölém hajolt:
Tiéd a föld és enyém a lég.
Bűvölhet világ színe, virága,
senkit se végy, semmit se tégy,
meg se moccanj sine viagra!

VIII. Nóta

Vörös fának, véres fának
sötét az árnyéka.
Vörös nőnek, vérbő nőnek
illatos ágyéka.

Vörös fának sötét árnyán
véled megpihennék.
Vörös nőnek ágyékáról
csendben elmerengnék.

X. Elhagyott

Halott vadrózsa kúszik rád orvul,
nem látod, nem érzed, amíg el nem ér.
Elillant illata pillésen fordul
más felé, ő felé, hisz arra húz a szél.
Szagvak vagy, miért az álarc?

Kóró rózsa száraz, holt fegyvere
ha bőrödbe akad, serked a vér.
Szívedbe szúr, azért, hogy elvegye,
ami belőle még vissza-vissza tér.
Vesztettél, minek az álharc?

XVI. Kis kacsa

Kis kacsa fürdött fekete tóba´,
fekete tóba´, halál vizére.
Vérhattyú-szellem fekete lába
vizét karcolva némán kísérte.

Anyjához menne messze országba
csókolni arcát, ölelni térdét.
Vérhattyú árnya suttog: „Hiába,
nem érsz időben, nincs semmi kétség.”

Kis kacsa fürdik fekete könnyben
anyjáról készülő arckép előtt.
„Két aranyalma fordul előttem...”
Szívébe vérhattyú szilánkot lőtt.

Kis kacsa elment messze országba,
messze királynak rőt színe elé.
Ott trónolt anyja, magas a sarka!
Szíve repes már, végre meglelé!

I. Trigonum sanctum

Három szög, harmadnap…

II. Be(le)tör(őd)ve

Kit, míg lázban égett, mindenki bámult…
Láza lett kiégett, lelke elFÁSult…

V. 3 óra 20

A legmélyebb éjben, lám, pír
se dereng, s vágyad rám bír
erővel. Meggyőz s mellőz…
Becéző ujjak, simító tenyér…
Folyjon csak akárhol bármi, de ne vér!

IX. Angyalfa

„Hát te meg ki fia-bodza vagy?”
„Tartsd a szád, elhallgass, vén tuskó!”
„Csak valami magonc magyalfa.”

„Szemem csak bámul, agyam kihagy!”
Apátlan-anyátlan kis lurkó…
Földből nőtt, földre szállt magvacska.”

„Elviszi ezt is az első fagy.”
„Paplant húz reá az első hó.
Üdvösségünk lesz, hisz angyalfa!”

XV. Fekete hold

Szóval vége lett és így: a Nap kihunyt
s vele éji tükre éppúgy megvakult,
nincsen már nappal, csak a végtelen éj,
és nincs reggel sem, te ne félj, ne remélj!
Szívedre az űr örök mélye borult.

Csak állsz bénán, nézel sorsoddal szembe,
tovább élned így, mégis hogy lehetne.
A föld szilárd, a Hold is fenn az égen,
csak ő nincs már, a fénye, hogy elérjen,
nyaranta égőn, éltetőn telente.

Mert az életed mindeddig élet volt,
született, megtelt, majd elfogyott a Hold.
De nem lesz már, jaj, nem lesz már semmiképp
tovább menni s tenni, hisz se hang, se kép.
Hideg horizonton elmerült a holt.

III. Ha I.Q.

Buta, mint a föld.
Vékony a jég, bő az öv.
Felette a lék.

IV. Familia sancta

„Mivé lesz ő, Isten tudja,
forgács, zsindely, szelemen talán.”
„Árboc lesz, vitorlák ura!”
S ő lett a kereszt a Golgotán.

VI. Az utolsó farkas dala

Nem fázom, vagy éhezem,
nincs fegyver, a rettegett.
A ködben árván kérdezem:
Hová tűntetek, többi farkasok?
Mindenkiből kutya lett.
Az utolsó én vagyok.

VII. Poesis artis

Művésznek lenni sors, nem választás.
Jóságról, rosszságról vitázni minek.
Tenni kell, festeni! A mélybe láss,
de fentre nézz, hová tart az ének!
Lásd Kosztkát, a cédrust, a csodát!
Alkoss, jöjjenek formák és színek,
nem tudni miért, nem látni, kinek…

XVII. Katalinka, szállj el…

Katalinka, szállj el,
jönnek az őszidők!
Mögöttünk már a nyár,
megjönnek az esők.
Elmúlunk, csak attól félek…

Repülj el, míg lehet,
kerüld a sós kutat,
szárítsa nap fénye
harmatos szárnyadat!
Illanófény csak a lélek…

Szállj el hát, kis bogár,
kerék alá ne térj!
Ez az ősz. Jön a tél,
tavaszt már ne remélj!
Nagy mulatság volt az élet...

De addig szállj, ne félj!
Legyen tág az égbolt néked…

XVIII. Cím nélkül is…

Hasadt szívéből, mint elhunyt lélek,
elveszve buggyant elő a vér,
céltalan pulzált, a csonkok, a szélek
vonagló kínja irgalmat kér.
A szenvedés hajnala
alvadt piros.

Megszakadt egén csak dereng a fény,
magába roskadt reggel a nap.
Tombolva ujjong sok kedv és sok kény.
Nem miénk… Nekünk szívünkbe kap.
A megértés nappala
megtört fehér.

Mint elhalt öcséd nyitott sírjába
sírva ejtesz egy halott virágot,
úgy merengsz át a határon hiába:
bár termő a föld, más már a virág ott.
A megnyugvás alkonya
gyászzöld.