Róka meg a farkas

Róka meg a Farkas koma,
tyúkra fájt mindkettő foga.
A faluba beosontak,
két szárnyast is megorrontak.

- Te ezt, én azt – szólt a Róka,
s ráugrott a nagyobbikra.
Felhorgadt a barkas farkas…
Rókafarkot fogott ordas.

Egymást marta a két merész,
csibét vágyó csalfa csibész:
Róka meg a Farkas koma.

Elszaladt a jó lakoma.

Altató

Aludj kicsi lány
Álmodj szépet
Virág mindahány
Álomképed

Virág mi nyílik
De nem hervad
A lelkem fénylik
Bánat sorvad

Érted kicsi lány
Tűzbe megyek
Léted oly talány
Tűzben égek

Anyád szerelmem
S te az élet
Aludj kicsi lány
Álmodj szépet

Száva sír

Száva, hát mi bánt, mondd!
Csitulj csak, mi a gond?
Mért sírsz úgy, no mi lelt?
Anyukád hisz' ölelt.
Ennél-e vagy innál?
Hápival játszanál?
Homlok süt? Pocak fáj?
Csitulj már, kismadár!
Na gyere, Angyalhaj,
bújj ide, semmi baj.
Apa megvéd, hidd el,
tente hát, aludj el...

S amint lányom bújt mellemre,
hüvelykujját szopva,
megcsapott a baj szelleme
hívatlanul, orrba:

Nagyon-nagyon okos apus,
Régen tele volt a pelus.

Esthajnal

Egyszer volt, ha volt
az Üveghegyen innen...
Kurta farkú túrt
pénzért is, meg ingyen.

Volt hát egy király,
hatalmas és mérges.
Arany volt a szíve,
kívül kicsit kérges.

Volt még egy asszony,
királynői páva.
Meg egy kicsi lány
és hozzá egy bába.

De nem volt fiú.
Örökös nem akadt.
Vénült a király,
olykor sírva fakadt.


Sírt hát az asszony,
fejedelmi szépség,
a lány és a bába,
az udvari népség.

Ne sírj, jó apám,
én nagyon szeretlek.
Lesz örököse
nagy hírű nevednek.

Édes jó dajkám,
engem elvarázsolj!
Ragyogó csillag,
örökké parázsolj!

Az idő eljött,
öcsém, Csillagfiú.
Apánk boldog lesz,
reményem nem hiú.


Ha látni kíván,
nézzen éjjel égre.
Esttől hajnalig
leszek majd vezére.

S az öreg király,
fente fénynél fiát,
ám ha leszállt az est,
csodálta kislányát.

Boldog az öreg,
gondja már nem láncol.
Lányával együtt
örök fényben táncol.


Sárkányballada

Hol volt, hol nem, messze innen,
túl az Óperencián,
Sárkányföldön Artúr Sárkány
hét feje volt a tirán.

Hét fejében hét ész honolt,
bölcs volt a sárkánykirály.
Országában hétszáz éve
ismeretlen a viszály.

Vénségének aranypora
három kicsi csemete.
Két fiánál s leányánál
szebb-jobb vajon lehet-e?

Egy nap kimentek a rétre,
kergetőztek a hármak,
ám hirtelen vihar támadt,
s villámszikrák cikáztak.

Aztán nagy szél kerekedett,
felkapta a kisleányt.
Elragadta… Messze tájon
ismerte meg a magányt.

Artúr Sárkány ágynak esett…
Szívét kétség marja már,
s fiainak borús lelkét
vonzza félelmes határ.

Egyik indul napkeletnek,
másik néz nap nyugtára.
Artúr párás szemfüzére
a látóhatárt járja.

Nagyobb fiút harmadik nap,
kisebbet egy hét múltán
szörnyek vetették rabságra,
hét-hét pányvára fogván.

Együtt most a három testvér,
enni, inni van elég.
Ketrecükben a rab lelkük
honvágyuktól majd' elég.

Belépőjeggyel kezében
szörnyek hada ott tolong.
A három szegény árvának
lelkében bánat bolyong.

- Testvéreim, ti jó fiúk!
Adjátok a kezetek!
Gondoljunk most jó apánkra
mi, a háromszor hetek!

S ahogy álltak háromszögben,
a ketrec megremegett,
a vasrudak megolvadtak
s a lábuk már lebegett.

Repült már a három gyermek,
Sárkányföld lett most a cél.
Felhő hátán lovagolva
lelkük semmitől se fél.

Artur Sárkány pikkelyzöldje
bánattól ezüstre vált.
Sóvár szeme minden percben
jó hírre, örömre várt.

A fekete palotában
Artúr Sárkány boldog már.
Három gyönyörű gyermeke
ágyánál szavára vár.

- Vezessétek Sárkányföldet
igazságban, józanul.
Éljetek egymással mindig
békességben, boldogul.

Sorban lehunyta tizennégy
smaragdzöld csillagszemét.
Sárkányföldön mindörökké
áldással ejtik nevét.

Tókirály legendája

Hol volt, hol nem réges-régen,
Bizony messze tófenéken
Élt egy király,
Élt egy király.

Kagyló kastély, zsombék zsindely,
Kicsi leány, gyöngyház pendely,
Boldog király,
Boldog király.

Tavi tündér, sötét kánya,
Halacska lett király lánya,
Szegény király,
Szegény király.

Kastélya kong, király bolyong,
Bánat marja, lelke borong,
Öreg király,
Öreg király.

Könnye patak, rontás romlik,
Kicsi leány, varázs bomlik,
Szegény király,
Szegény király.

Szakálla leng, király vénül,
Csillag leány nappá szépül,
Boldog király,
Boldog király.

Lakodalmas tófenéken
Békességgel vénségében
Élt egy király,
Élt egy király.

Száva alszik

A világ legszebb leánya
fejével vállamra hajol.
Egyszerre egy nagyot böffen,
s jóízűen továbbhorkol.

Hajpihéi csiklandanak,
nyála nyakamba csordul,
és íjívű rózsa ajka
résre nyílva felém fordul.

Ős bizalommal álmodik,
lelke még fehér végtelen.
Vezetett varázs vizekre
innen már minden végleten.

A Napocska

Kerek, mint a zsemle,
meleg, mint a kályha.
Reggel nézhetsz szembe,
este bíbor máglya.

Délben föntről szemlél,
szöszke fürtön táncol.
Míg alszol, sem henyél:
más földön világol.

Találd ki, hogy ki ő!
Arany csillagocska!
Életünk éltető:
gyönyörű Napocska.

Messzi altató

Hajtto morge finta,
ollla pejka untej,
vankari kollenta:
dej de, dej de, dej, dej.

Aor porrége gvarzsar,
mérakko pentullei.
Hokke mette langar:
dej de, dej de, dej, dej.

Rangrejtő hanglejtő, avagy te vagy szókimondó

Kulipintyó,
kulimász,
kuli hintó
nyargalász.

Szöszke szöcske
szöszmötöl.
Szöszi Böske
csak pöröl.

Csoda csikó
csavarog.
Csörögnek jó
csavarok.

Répa, retek,
mogyoró.
Számban lehet
ropogó.


Pej paripa
Parádon
megugrott a
múlt nyáron.

Nem vagy sem selyp,
sem pösze,
színész leszel,
tudod-e?

Az első tél végén

Vezeti babakocsi
lábamat,
napsugár melegíti
hátamat.
Kispajtás nézelődik
csendesen,
arcomat szemlélgeti
kedvesen.
Sugárzó szembogara
antracit.
Tavaszunk lüktetéssel
andalít.
Kihúzzák meggörnyedő
vállamat.
Napsugár melegíti
hátamat.
Mosolyog pajkos pajtás
álmodón.
Boldog vagyok: tudom, nem
álmodom.

Macskadal

Macskadal reszket,
bajusz meredezget.
Cirmos a kandúr,
cirkalmas a kan-dúr.
Súgó-búgó cicamoll
mézédesen dorombol.

Házmester hökken,
szöszke szöcske szökken.
Játszik odalent
a Miau Dzsessz Band.
Hangja hidegen nem hagy,
ha ciromtalan is vagy.

Tappanccsal toppants,
karmaiddal koppants!
Kísér a vokál,
megtelik a lokál.
Az éjben dallam dagad,
magával zene ragad.

Cirmi, kis barát,
üsd fel a zongorát!
Benne az élet,
bonyolult a képlet.
De amíg a zene szól,
a jókedvünk zakatol,
nyau, nyau, miau!

Peronon

Dobbanó gépszíve lendül,
sorompón figyelem csendül,
kis kezek buzgón intenek,
ablakok napban fürdenek.

Az erő halkan dorombol,
tengelynek feszül vasmotor.
Indul, állok s nézek árván,
messze repül vágány szárnyán.

Ébresztő

Jó reggelt, jó reggelt, Hercegnő!
Hallod csak, csendül az ébresztő?
Álomtér lassacskán búcsúzik,
napsugár hasadon bucskázik.

Fordulj csak, nyújtózz csak, egy-kettő!
Fény ölel, pilládat rebbentő.
Apu hív, anyu hív, indulás!
Jó reggelt, jó reggelt, kis pajtás!

Jó reggelt!

Kukurikú,
kotkodács!
Két naponta
két tojás!

Tele bögyöm
örömöm,
kis gazdámnak
köszönöm.

Fényes tollam,
tarajom,
hangom hallom
hajnalon:

Kukurikú,
kotkodács!
Ki az ágyból,
na, ugrás!

Dániel

Él Hegykőn egy Gábriel,
kis kutyája spániel.
Spániel, spániel,
annak neve Dániel.

Ide figyelj, Dániel,
hajnal hasad, hallgass el!
Hallgass el, hallgass el,
álmom még ne kergesd el!

Csiga első éneke

Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú ujjú kezem volna!
Hosszú ujjú két szép kezem
klarinéton ficánkolna.

Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú combú lábam volna!
Hosszú combú két szép lábam
éjjel-nappal táncot ropna.

Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.

Csiga második éneke

Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.

Nem lehetnék csiga-biga,
házamat sem cipelhetném.
Házam nélkül, ágyam nélkül
nyugovóra hogyan térnék?

Nem kell sem kéz, sem láb nem kell,
ha elveszthetem otthonom.
Fülem úgy sincs, hogy' táncolnék?
Házam szépen elvonszolom.

Fiókafecsegés

Egyszer majd, holnapután nagy leszek,
messze hívnak a kéklő hegyek.
Csúcsaikat egyszerre megmászom,
legnagyobb leszek a világon.

Egyszer majd kisgyerekem születik.
Szombaton elérünk a kertig,
átsétálunk az utcán vasárnap,
pitypangot szedünk majd apának.

Egyszer majd, hol lesz, hol nem, sokára,
nekem is, neki is lesz szárnya.
Tollaink hegyén majd csepp harmat ül:
Szívünk hajnali égen repül.

Tündérmese

Egyszer volt, hol nem volt… Ha volt, az Óperencián túl,
a varázstenger közepén, ahol táltosmalac túr.
Kerek sziget – Tündérország. Tündérföldben tündérfa,
annak ágán tündérmacska s érett tündér datolya.
Virágszirmon tündérbogár tündérnektárt gyűjtöget.
Tündérmadár a Nap alatt simogatja a szelet.
Háromtestű tengertündér, villásfarkú, nagy fogú.
A szíve ébenfekete, lelke homályos odú.
„Hozzátok fordultam s mondtam: Engedj, tündérnép, fogadj!
Eljöttetek és mondtátok: Nem kellesz! Magad maradj!
Nem kellettem s vajon miért? Nem voltam sem jó, sem szép!
Tündérország átkot mondok: tudj meg mindent, tündérnép!”
S a tündérmese világban nyomasztóan hirtelen –
derült égből villámcsapás – megjelent az értelem.
S nem volt mentség, mindent tudtak, tudtak fájdalmat, halált,
tudtak örömöt s bánatot, tudtak tort s tudták a bált.


Tudták, elmúlt az öröklét, halhatatlanság oda,
s küzdeni kell, ez nem vitás, talán lesz még majd csoda.
Közhírré tétették rögvest: Tündérország fejet hajt
s királyává koronázza azt, ki gyógyítja a bajt.
Lovagok jöttek s hercegek, vitéz legkisebb fiak,
sárkányölők és sárkányok, harcedzett nemes férfiak.
Háromtestű tengertündér mérget kacag, habot fúj:
Minden bátor kihívónak szemére mély álom hull.
Ott hevernek álomtalan Tündértenger fenekén.
Táltosmalac is elfutott, jól tudja, hogy nincs remény.
Ám erős szél jött ég felől, tengerre szállt léglegény,
csónakba ült, vitorlásba s varázs csillant énekén.
Énekelt a halászokról varázszsoltárt hét este
s varázshálóban vergődött tengertündér halteste.
Énekelt a kígyászölyvről tizenkettő napon át
s tengertündér kígyóteste elhullajtotta fogát.
Énekelt a szerelemről hetvenhét szép éjszakán
S tengertündér embertestét felőrölte a magány.
Nyújtóztak és ásítottak, ébredtek a legények,
csak Tündérország lakói szomorúak, szegények.Szabadok már, mint a madár, de valami elveszett.
Vállalniuk kell a sorsuk, ami rájuk méretett.
Megbékélnek majd idővel s boldogok lesznek bizony,
Mert ész és szív együtt képes átjutni a gátakon.

Mese a szerelmet kereső szegény lányról

Hol volt, hol nem, faluvégen
tengődtek ínségben, éhben
egy ember s egy asszony.

Volt nekik egy leánykájuk,
szoknyáján folt, folt alatt lyuk,
szíve fehér vászon.

„Elmegyek, anyám, indulok,
világ ellen sokra jutok,
találok szerelmet.”

„Ne menj, lányom, megsiratunk,
bíró fia kérte magvunk,
fogadd a kegyelmet!”
„Édesapám, messze megyek,
eltakarnak messze hegyek,
velem lesztek ott is.”

„Eredj, lányom, megsiratunk,
árva lesz székünk, asztalunk!
Hozzon arany kocsis!”

Ment a leány messze földre,
kerek város közepébe.
Alvó árva város.

Néma királyi palota,
ne menj, ne menj, te lány, oda!
Halállal határos!

„Egy életem, egy halálom,
titok nyitját megtalálom!
Ébredjetek alvók!”
„Ki vagy, ki kedvesen szólít?
Álmom még szívemre bólint,
tündérszót hallhatok.

Menj innen, menj innen, elfuss,
anyád tüzéhez visszajuss,
itt maradsz, különben!

Bűnöket tettünk lelkünkre,
megtört létünk tiszta tükre,
nincs, aki bűntelen…

Menj innen, menj innen, bűnös,
rád hull az álom, a bűvös
s örökre elalszol!”

„Nem megyek, én el nem futok.
Batyumban bajt, bűnt nem hozok,
elkísér a jászol.”
Fehér sirály, lidérckirály
nézi a lányt s ha bűnt talál,
nincs mentség: alszik ő.

„Ki merhet dacolni velem?
Ki állíthatja: bűntelen?
Ki az a vakmerő?”

S nézi, nézi csak mereven,
feje billen, szeme rebben:
bűntelen a lány.

Lidérckirály déli széllel,
egyesül a messzeséggel,
vissza nem jön talán.

Alvó árva kerek város,
örök álommal határos,
zsibbadva felzsibong.
„Szeretlek s nem szerethetlek,
szennyes vagyok, megtört lélek.
Fuss, feledj, ne borongj!”

„Királyfi, megyek, ha mondod.
Legyél mással, máskor boldog,
szerencse kövessen!”

Indul a lány messze földre,
négyszög város közepébe,
város feketében.

Nincsen vígság, lakodalom,
bánat búzát zúz a malom,
a király nagy beteg.

„Lelkem hideg, szívem jégcsap,
rám már régen nem süt a nap –
holt szerelem lebeg.
Nem akarok meggyógyulni,
emlékektől szabadulni!
Távozz tőlem, doktor!”

„Uram király, szenvedésed
kínozza, pusztítja néped,
itt nincsen bál, csak tor.

Messze földről jött egy leány,
szívedre gyógyírt tud talán,
engedd színed elé!”

„Engedd hát, tegyen csak próbát!
De mondom, ha nem tesz csodát,
kerül kereszt mögé!”

A király szíve megremeg,
jégpáncélja megreped:
a leány gyönyörű.
„Uram király, hát mi végre
rendeltél gyászt minden lényre –
te voltál keserű!

Balga, elvakult ember vagy,
nem dicső, nem bölcs és nem nagy –
gőgbe fagyott király.

Ne várd többé, szeressenek,
boldog légy, ha felejtenek,
lelked sötét homály.”

„Ne menj el, te lány, ne menj el!
Kérlek kedvvel, szerelemmel:
Légy szerető társam!”

„Nem lehet, nagy a te bűnöd:
szád jég, szíved dér, lelked köd –
néped vígnak lássam!”
Megy a leány messze földre,
üvegmező mellékére,
szíve szomorúság.

„Jó apám s anyám, lássátok,
szívem szárnyát szegi átok:
lelkem csak üres ág.”

S elfeküdt az árokszélen,
üvegmező mellékében
üveggé vált teste.

Hollószárnyú csendes madár,
Nap előtt jár, nap után jár:
Meglátta az este.

Költögette, élesztette,
hűvös széllel legyezgette,
álmodik a leány.
Éj testvére, fénylő nappal
megáldatta harmat pappal –
hideg üveg a lány.

S jöttek hozzá nagy vitézek,
tábornokok és tüzérek,
ébresztik hasztalan.

Lidércek és tündérfiak,
hangyák és hímes bogarak
próbát tesznek sorban.

Hallja anyja, hallja apja,
mivé lett a leány sora,
indulnak utána.

Mennek messze, messze földre,
üvegmező mellékére,
ott találják alva.
Veszik kézbe, veszik ölbe.
„Haja szála le ne törne!”
teszik a szekérre.

Ahogy mennek, mendegélnek,
nagy üvegfák közé érnek,
megállnak estére.

Hova tegyék, hova tegyék
a lányt, baja hogy ne essék?
Teszik fa odvába.

Hollószárnyú csendes madár,
néma korom lett a határ,
az este meglátta.

Alszik a lány és álmodik,
álmában ringatja ladik,
kelti énekszóval.
Simogatja énekszóval,
becézi, míg kakas szólal,
ébred madárdallal.

Szegény leány, hát láss csodát,
ne keresd csak te azt a fát!
Megtört egy varázslat.

Üvegfának óvó ága,
tündérlegény hajló karja
ölel leányvállat.

„Mondd, ki vagy te, üveglegény,
tündérlegény, nyíló remény –
a fából született?”

„Tündérlegény voltam, igaz,
nem volt leány, nem volt vigasz,
nem volt, ki szeretett.
Viharszárnyon szállt az élet,
remények tüze leégett,
mondtam ítéletet:

Amíg hasonló tiszta lány
nem keres meg, nem talál rám,
legyek hideg üveg.

Odvamba bújtál s láttalak,
öleltelek, hallgattalak
s legénnyé változtam.”

„Csalódtam minden esélyben,
te legény, fekve kétségben
reád vágyakoztam.

Kit megtaláltam, rám talált,
kedves, lelked lelkembe szállt,
fogadj asszonyodnak!”
„Fogadlak, kedves, s elfogadsz,
mellemben elcsitul a harc,
leszünk méltó társak.”

Hol volt, hol nem, messze innen
élnek békében és fényben
egy ember s egy asszony.

Mert ha nem így történt volna,
mesém is hosszabb lett volna,
fuss el véle, bizony!

Ne sírj, Csilla

Unokahúgomnak

Szöszke szöcske,
ugra-bugra,
fűre fűzve
álldigál.
Lakkos frakkos
délceg herceg
tarkán-barkán
sírdogál.
Csilla-pilla
rebben, lebben,
szellő szökell,
messze tér.
Könnye könnyed
lépre lépve
állat, vállat
el nem ér.
Szöszke szöcske,
föl örömre!
Ne félj, csak élj
boldogan.

Messzi mese

„Légy kedves hozzám és szeress, te legény!
Régen kíván téged szívem, a kemény.
Te legény, hozzám mindenben kedves légy!
Bármit, mit akarok, a kedvemre tégy!
Legyél csak, legyél csak hajló kedvesem,
dúskálsz majd aranyban, gyöngyben, ezüstben.
Elhalmozlak minden jóval s még jobbal,
jól tartalak virágos varázsszóval.”
„A tisztességet, szegény gazdag asszony
köszönöm, de nem nyerhetsz meg varázsszón.
Ha szegény is vagyok, a szívem szabad.
Cselédnek nem hajlíthat hímes szavad.”
„Választottál magadnak embereket,
megszeretted őket és megszerettek.
Nem szerethetitek egymást, mert tiltom.
Figyelj legény, fejedre átkom mondom.
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugodhatsz nappal, sem hűvös éjen.
Félelmes erejű szörnyeteg sorsod.
Lelked eltemetve, szíved alatt hordod.
Sorsod örök, mentséged sehol sincsen.
Megváltást nem lelsz sem ingyen, sem kincsen.
Halálod percéig, borzasztó sárkány,
ősgonosz leszel és förtelmes bálvány.
Halálod percében leszel, ki voltál,
leszel szegény legény, ki megtagadtál.
S történjen bármi az utolsó percben,
nem menekülhetsz, végzeted kegyetlen!”
Elkomorult az ég, elszorult a szív.
„Anyám, bársony szemed már hiába hív.”
Lett a legényből iszonyú szörnyeteg,
amerre fordul, a vidék megremeg.
Megremeg a világ, remeg a király,
rezzen minden madár, a griff, a sirály.
Fák kopaszodnak, a búza elsatnyul,
közel-távol, fent-lent sárkányszív az úr.
Nem születnek versek, sem nem gyerekek,
kátyúba fúlnak szekerek s kerekek.
Bár imádkoznak, nem esik az eső,
Szomjan pusztul minden, erdő és mező

*

„Ne sírj, édes lányom, szívem megszakad,
meghal sajgó lelkem, könnyed ha fakad.
Mondd el jó anyádnak, sírd el csak, mi bánt!
Mi az, mi gyötör, mi az, mi mélybe ránt?”
„Édes jó anyám, egy hete nem látom,
nem találom bent, nem lelem határon.
Róla nem hallok sem hírt, sem újságot,
felfordítanám érte a világot!
Jó anyám megyek, utána indulok,
ha lehet, találom, ha nem meghalok.
Szerettem, szeretem, szeretni fogom,
nem élek addig, míg vissza nem kapom.”
„Eredj édes lányom, szerencse veled,
a jó isten fogja törékeny kezed.”
S ment a leány, ment messzi füves pusztán,
hét forró napon s hét hűvös éjszakán.
S mert elfáradt, leült száraz patak mellé,
fonnyadt, bánatos rózsa töve elé.
„Segíts rajtam, ó – a rózsa így susog –
adj innom, kérlek, avagy szomjan halok!
Egy hete patakom száraz, halott lett,
nem üdít eső, nem csókol harmatcsepp.”
„Csak egy kulacs víz, nekem sincsen másom.
Osztom szomjadat, öntözlek virágom.”
„Meglásd, te szegény lány, velem jót tettél,
hálámat nyered cserébe jó tettért.
Szakíts egy apró tüskét az ágamról,
vesd magad mögé, kisegít a bajból!”
S ment a leány, ment messzi kerek erdőn,
tizenkét hónapon, kerek esztendőn.
Ment a rengetegen, sűrű erdőn át.
Nem lelte, nem lelte kedvese nyomát.
Ment, ment s egyszer csak apró tisztásra lelt,
annak közepén komor bika legelt.
Komor bika szarva lánccal kikötve,
ha nem láncon volna, nyomban elszökne.
„Adj’ Isten, jó napot, te szegény leány.
Segíts meg, különben felfal a sárkány!
Felfal, felzabál, mert ide kötöttek,
a rút bálványnak áldozatul vetnek.”
„Egy röpke élet, nekem sincsen másom.
Oldozlak, menekülj borús barátom!”
„Mielőtt elfutnék irhámat mentve,
vedd el s vigyázz rá, itt van szarvam vége!
Bajba jutván bízvást vesd magad mögé,
megsegít s kerekedsz ellenséged fölé.”
S ment a leány, ment messzi hegyek között,
mindig magasabban járt felhők fölött.
Apró tengerszemre lelt az ég alatt,
fényes tükrébe síró csillag szaladt.
„Segíts meg, segíts, szegény leány hamar!
lesodort, látod, az égről vad vihar.
Ázott lepkeszárnyam immár erőtlen,
fényes hímporom terül szét köröttem.”
„Kicsi csillag, sorsod Isten formázza,
kinek dolgába halandó nem szólna.
Egy tünde lélek, nekem sincsen másom,
rajtad segítek s Istennek ajánlom.”
Két kezébe fogta a sápadt csillagot,
fényezték arcát mosolygó csillagok,
s fellépve a hegynek legtetejére,
rakta parazsát a fenséges égre.
„Semmit sem adhatok, mi méltó lenne,
ezért csak figyelj most ígéretemre!
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugszom sem nappal, sem hűvös éjen.
Követlek, figyellek, vigyázok reád,
én leszek szerető csillag-mostohád.
Ha kerülsz bajba s kiút sehol sincsen,
csak annyi kell, hogy szemed égre intsen,
s ott leszek nyomban, egyszerre ott termek,
a bajban, vészben majd megsegítelek.”

*

S ment a leány, ment felperzselt vidéken,
néptelen városon, fájó emléken.
Se hírét, se porát fel nem lelhette,
kiért indult, de sárkány járt mögötte.
Járt mögötte, ment elöl, mellette járt,
nem látott a vén Föld még egy ilyen párt.
Látta már a lány, a sárkány nem tágít,
Előtte, mögötte mindent parázsít.
Felperzsel földet, égeti az eget,
elpusztít mindent, tavat, völgyet, hegyet.
Megállt hát a lány, útszéli kőre ült,
forró komor szél kormos kórón fütyült.
Nem sírt, nem sírt, hisz többé már nem tudott,
minden fát, virágot könnyével locsolt.
Nem sírt, csak szólalt: „Te sárkány, állj elő,
vár itt sorsodat pecsételő erő!
Állj elő, ne bujkálj, mutasd, bátor vagy
kiállsz ellenem, lány ellen, egymagad!”
„Itt állok hát, te lány, ne mondd, nem jöttem,
egész felperzselt világ van mögöttem.
S hogy te élsz, az annak a bizonytéka,
erős ellenfél vagy, kemény portéka.
Vedd hát fegyvered, térjünk arrább kissé,
mérkőzzünk s lássuk meg, ki válik földdé!”
Akkor a lány a rózsatüskét vette,
fogta s válla fölött hátra vetette.
A tüskéből lett, hogy szörnyű táncot járt:
acélkarmú iszonyat, rémes csatabárd.
Járta táncát, a lány kezében járta,
s a rémítő sárkány fejét levágta.
Porba hullt a fej, utána a sárkány,
kiömlő vére homokon szikrát hány.
S egy szikra pattant a feje helyére,
ráforrt a nyakra s két fej lett belőle.
Hőkölt a lány, nyúlt a tarisznyába,
nyúlt a szarvhegyért, bizony nem hiába.
Vetette a szarut a háta mögé,
rémes kopja hajolt a feje fölé.
Egy fején szemének, máson torkának
feszült a kopja, végzete sárkánynak.
Eldőlt a szörny, földön hever két feje,
ne hidd, lány, hogy itt győzelmed ideje.
Halott fejét a sárkány hagyva porban
iszonyú testével a lányra robban.
„Ez itt a vég” - gondolta s égre nézett,
kereste a jövendő menedéket.
De száguldott már csillag-mostohája,
s megdermedt a sárkány egy szusszanásra.
„Jól figyelj szavamra, gyermekem, figyelj:
a sárkányléleknek szív alatt van hely.
Engedd ki a sárkány lelkét testéből,
s hatalma porba, a lábad elé dől!”
Ezzel a csillag tündöklő karddá vált,
s száguldó sárkány szíve alá talált.

*
Hullt haló sárkány, levél a szellőben,
megpihent, megpihent leány ölében.
Fényes arcára forró könnyek hulltak,
sebzett melléből patakok indultak.
Feküdt a fiú, a lány simogatta,
becézte arcát, szemeit csókolta.
„Ne menj el, szerelmem, engem itt ne hagyj!
Társadul egy életre engem elfogadj!”
„Kérlek társamul életnyi percemre,
szerelmed kísér halálos életre.”
Szállt a röpke perc, vele fiúlélek.
S mert egymást szerették, jó volt az élet.
Mikor elindult utána sokára,
jól tudta a leány, nem várt hiába.

Vajon mit lát a sárkány?

Vajon mit lát a sárkány
fenn az égen,
szállva hűs szellő szárnyán
fehér fényben?

Láthat-e szivárványt
kora reggel,
lát-e reppenő sármányt
egy sereggel?

Könnyezi-e két szemét
hűvös harmat,
szárítja-e gerincét
lágy fuvallat?

Lát-e vékony kötelet,
jól feszülőt,
lát-e futó gyereket,
nagy nevetőt?


Láthat-e búzatáblát,
hullámosat?
Láthat-e keskenysínpárt,
kisvasutat?

Lát-e gyereksereget
mezőszélen,
aki neki integet
fenn a légben?

Szeretném én is látni,
mindazt, mit ő!
Szeretnék lepke lenni,
szitakötő!

Az vagy hát, csak nézz körül,
láss fényeket!
Lelj gyereket, aki örül,
hallj éneket!


S te leszel majd a sárkány,
a nevető,
a fényben szellők szárnyán
felröppenő!

A lávamanó

Fortyog bennem az indulat,
nem látok sehol kiutat,
rögtön ha el nem indulok,
másokkal összeolvadok.
Én lávamanó vagyok!

Olvasztja testem forróság,
megfojt lassan a sokaság,
vágyok vulkánon kitörni,
az égen szállni, repülni,
hol izzó csillag ragyog!

Ne menj fiam, itt megmaradj,
öröm s büszkeség, amit adj.
A mi magmánk az otthonunk,
ahol élni s halni dolgunk.
Én égő anyád vagyok.
Ha kitörsz, majd messze repülsz,
lezuhansz, megdermedsz, kihűlsz.
S hol korábban tüzed égett,
szíved kihűlt pernyévé lett.
Elsiratnak csillagok.

Hamvaidból követ vágnak,
abból szörnyű várat raknak,
hozzád asszonyport kevernek,
átokkal, szóval megvernek.
Fagyott félelem vacog.

Maradj fiam, hallgass szóra,
eljön úgyis majd az óra,
melyet túlélni nem lehet,
mert jelent véget s kezdetet,
de addig rólad álmodok.
S hogy maradt a fiú vagy ment,
nem tudja senki idefent,
mert lávaföldön nem jártunk,
jól megizzadt volna hátunk,
így maradt örök titok.

Mindenki maga módján

Szállj, strucc, szállj!
Dehogy szállok, dehogy szállok,
örülök, hogy futni tudok!
Fuss, strucc, fuss!

Fuss, sas, fuss!
Dehogy futok, dehogy futok,
örülök, hogy szállni tudok!
Szállj, sas, szállj!

Járj, hal, járj!
Dehogy járok, dehogy járok,
örülök, hogy úszni tudok!
Ússz, hal, ússz!


Ússz, tyúk, ússz!
Dehogy úszok, dehogy úszok,
örülök, ha kapirgálok!
Úgy, tyúk, úgy!

A kenyér szava

Magvam hideg földbe tették,
fölém az ősz köde borult,
kicsiny testem reszkettették,
csírám rögök közé szorult.
Fáztam éjjel, de délben is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!

Hajtásomat hó takarta,
fagyott porhó mind befödte,
kérges paplant szél vakarta,
álmom törte varjú lépte.
Fáztam már reggel s este is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!
Elmúlt a tél, langyult a rög,
borzolta nedveim a szél,
langyos eső megöntözött,
száramat ölelte levél.
Tűrtem az esőt s időt is,
tűrtem, de vártam, várj te is!

Kalászomat nap ápolta,
de morgott már a köszörű.
Testemet szedték marokba,
szalmámból készült koszorú.
Féltem a zajban s rendben is,
féltem és vártam, várj te is!

Fejem magvát mind kiverték,
pelyvámat a szél elfújta,
két kő között összetörték,
lisztem erős kéz meggyúrta.
Tűrtem cséplést s az őrlést is,
tűrtem s csak néztem, nézz te is.
S bár véltem nyugvást kosárban,
elnyelt kegyetlen kemence,
edződött bőröm a lángban,
héjam megégett veresre.
Tűrtem a tüzet s lángot is,
tűrtem, nem sírtam, tűrj te is!

Éles késsel belém vágtak,
gőzölgő tál mellé tettek,
erős foggal jól megrágtak,
ízzel-kedvvel mind megettek.
Éltem, még ha meghaltam is,
éltem boldogan, élj te is.

A tanítvány

Üdvözlöm, mester.
Üdvözlöm.
Azért osztottak önhöz, hogy kísérleti rendszerek tervezését, megalkotását, működtetését elsajátítsam. A képzés során valós rendszereket vizsgáltunk, melyeket ugyanannak a koncepciónak megfelelően hoztak létre, egymástól eltérő időpontokban, a Galaxis különböző pontjain. A koncepció szerint ikerbolygókat állítottak pályára egy-egy csillag átellenes oldalán, azonos keringési paraméterekkel. A bolygók felszínének megszilárdulása és kedvező összetételű légkörük kialakítása után azokon önnfentartó és önfejlesztő rendszereket honosítottak meg. Kontrollrendszerként az egyik bolygópárt korlátozottan önfejlesztő, de korlátlanul fejleszthető rendszerrel telepítették be. A vizsgált bolygópárokon a fizikokémiai, majd később a biológiai, legvégül a szociológiai folyamatok tükörszimmetrikusan folytak, folynak. A kontroll rendszerben előre meghatározott intervallumokban intellektuális valamint materiális változtatásokat eszközöltek, szintén tükörszimmetrikusan.
Elég. Miért szükséges a kísérleti rendszerek térben és időben való elkülönítése?
A kísérlet megfogalmazott célja elérésének érdekében szigorúan meg kellett akadályozni, hogy a kísérleti rendszerek egymásról tudomást szerezzenek. Az egyes kísérleti rendszerek egymással való kölcsönhatása meghamisítaná a végeredményt, abból megbízható következtetés nem volna levonható. A kísérletsorozat elején úgy gondolták, hogy új rendszert csak azután indítanak, miután az előző kísérlet befejeződött. Később, amikor már megfelelő gyakorlatra tettek szert a kísérleti rendszerek berendezésében, valamint az első megbízható matematikai értékeléseket követően, amelyek az egyes folyamatok időbeliségével foglalkoztak, megengedtek bizonyos átfedést az időben, de ekkor a térben a lehető legtávolabbi rendszereket kellett megvalósítani.
Hány kísérleti rendszerről van szó?
Kettő a nyolcadikon és egy.
Mi volt várható az egyes rendszerek vizsgálatakor?
A kísérlet tervezői három fázissal számoltak, amelyek időben exponenciálisan rövidülnek s a harmadik fázis így vagy úgy a kísérlet végéhez vezet. Az első fázis során a természeti evolúció megy végbe, az
ikervilágokon szimmetrikus térbeli és időbeli megoszlásban. A természeti evolúció célja intelligens biológiai rendszerek létrehozása. A második szakasz a szociológiai evolúcióé, amely során a biológiai rendszerek szociológiai komplexekké állnak össze s mentális képességeiket additívan alkalmazzák. A primitív társadalomból több köztes lépcsőn keresztül olyan bonyolult felépítésű csoportot hoznak létre, amely a természeti környezetét egyre behatóbban vizsgálja, beleértve természetesen a világűrt és annak tartalmát. Ennek során tudomást szereznek ikerbolygólyuk létezéséről. A harmadik fázisban az ikerrendszerüket vizsgálják, s ennek a szakasznak a végén fejeződik be a kísérlet az adott bolygópárt illetően.
Be lehet-e avatkozni a kísérleti rendszerbe?
Rendkívül szigorú feltételek mellett, dokumentáltan, a Kísérleti Szabályzat előírásai szerint abban az esetben szabad a rendszerbe beavatkozni, ha akár a természeti, akár a szociológiai evolúció félresiklik azzal fenyegetve, hogy a kívánt önfejlesztő rendszer nem jön létre vagy idő előtt megsemmisül. Mindegyikre volt példa. Vesztettek el kísérleti rendszert, mert nem tudták megakadályozni olyan élőlények elszaporodását és
fajaik megerősödését, amelyek intellektuális kapacitása kevés volt a második szakasz eléréséhez. Ezek kiszorították a potenciális jelölteket az evolúcióból. Következő alkalommal idejekorán beavatkoztak, az ikerbolygókra nagy erejű, de a rendszerek számára nem végzetes meteoritbecsapódást irányítva. Más esetekben azért vallottak kudarcot, mert a második fejlődési szakaszban az illető rendszerek elpusztították önmagukat helyi háborúk vagy a természeti környezet roncsolása útján. Későbbi hasonló esetekben idejekorán beavatkoztak, de ehhez sajnos helyszíni jelenlétre volt szükség. Így a rendszerek függetlensége némileg csorbult, amit a majdani értékeléskor figyelembe kell venni.
Térjünk vissza a menetrendre! Miért biztos benne, hogy a második fázisban felfedezik ikerbolygólyukat? Elnézést a primitív kérdésért, de tudja, hogy fel kell tennem.
Természetesen. Az ikerbolygók saját napjuk körül keringenek azonos pályaparaméterek szerint. Mivel a napjuk jóval nagyobb náluk, így lakóik számára az ikerégitest optikailag nem percipiálható. Ezért a második szakasz kezdeti nagyobb részében a primitív csillagászok csak az éjjeli égbolt
látható égitestjeivel foglalkoznak. Később a technika fejlődésével a csillagászati kutatások kiterjednek a nappali égbolt vizsgálatára is. Az idők során pontosan megismerik bolygórendszerük fizikai tulajdonságait, amelyek természetesen aszimmetrikusak. A következő lépésben felfedezik azokat a torzulásokat naprendszerük egyéb bolygóinak pályáján, amelyeket nem lehet mással magyarázni, csak a szimmetrikus ikerbolygó létével. Így hamarabb fognak tudni róla, minthogy meglátják. Ekkor lépnek a harmadik fázisba.
Mi történik ekkor?
A kísérlet tervezői szerint elsőrendű célként fogalmazódik meg az ikerbolygó vizsgálata.Ez természetesen kezdetben matematikai majd közvetlen csillagászati módszerekkel történik.
Felmerül-e az ikerbolygó meglátogatásának igénye?
Pontosan ez az a kérdés, amelyre az egész kísérletsorozat irányul. A logikus válasz a NEM. Ebben a fejlődési szakaszban ugyanis kutatóink szerint már elvárható, hogy a kísérlet alanyai bízzanak saját logikájukban és matematikájukban. A természetes világban az alapvető folyamatok az entrópia jegyében zajlanak. A rendezetlenségre való törekvés a fizikai valóságban
olyan alapelv, amely kizárja két egyforma rendszer létezését. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy éppen ezért nem találtunk magunkhoz fogható intelligenciát. Amenyiben mégis létezik olyan égitest, amelynek valószínűsége tart a nullához, akkor száz százalékos biztonsággal kell elfogadni a valószínűtlenség tökéletességét, azaz el kell fogadni, hogy az ikerbolygón az ikerlények az ikeridőben ikercselekvéseket hajtanak végre. Ezért nem kell őket meglátogatni, mivel saját maguk cselekedeteiből pontosan tudják, hogy mi történik az ikerbolygón.
És mik a tapasztalatok?
A kísérleti rendszerek egy részénél valóban ez történt, tudomásul vették a tényeket és nem törődtek tovább velük. A kísérlet végetért. Az esetek többségében felvették egymással a kapcsolatot. Esetenként voltak háborús villongások, de a szimmetricitás itt is érvényesült. Mivel hamar rájöttek, hogy a háború nem megnyerhető, itt is az egymás mellett élésre rendezkedtek be. Az esetek elenyésző, de mégis a legfontosabb hányadában azonban az ikerbolygók összefogtak. Egyesítve potenciáljaikat kétszeres sebességgel gyarmatosították naprendszerüket,
a szimmetricitás elvét mindig gondosan kihasználva. Amikor naprendszeren kívüli utazásokat is tervbe vettek, a kísérlet tervezői befejezték a kísérletet.
Miért?
Nem volt szabad megengedni, hogy a kísérlet ellenőrizhetetlenné váljon, elszabaduljon
Mi lett, mi lesz a többi kísérleti rendszerrel?
Mivel fennáll a veszélye a kísérlet elszabadulásának, minden kísérleti rendszert le kellett és le kell állítani.
Mi a helyzet a kontroll rendszerrel?
A kontroll rendszer a harmadik választ adta. Amikor a rendszert aktívan a megfelelő szintre fejlesztették, az ikerbolygók összefogtak, gyarmatosították a naprendszerüket és naprendszeren kívüli utazásokat terveztek
Mi lett a sorsuk?
A kísérletet aktívan befejezték.
Milyen következtetéseket von le a kísérletekből?
Adott esetben az egyetlen logikus lépés a harmadik válasz. Ez legalább lehetőséget kínál a kísérletből való szabadulásra. Ugyanakkor ez a lehetőség is tart a nullához, mivel fejlődésüket lépésről lépésre nyomon követték, s a kellő pillanatban, mivel a kísérlet
tervezőinek minden adat rendelkezésére állt, a kísérletet aktívan befejezték.
Mi lett volna az egyetlen esélyük?
Ha a fejlődés harmadik fázisát titokban teljesítették volna.
Hogyan?
Ha levonják a megfelelő következtetéseket, amelyek szerint egy külső, felsőbb hatalom közvetlen kontroll alatt tartja és egy bizonyos ponton megsemmisíti őket, előkészíthettek volna egy mentőakciót az ikerbolygóval közösen. Ha logikai alapon elfogadják az ikerbolygó tökéletes szimmetricitását tényként, tudva, hogy amit az egyik bolygó tesz, azt teszi a másik is, esélyük lett volna egy váratlan akcióra, s megszökhettek volna a kísérletből.
Úgy van. Mit gondol, volt értelme a kísérletnek?
A logika szépségén túlmenően semmi. Létrehoztak intelligens rendszereket, amelyek intelligens módon viselkedtek, majd megsemmisítették őket. Nem, nem volt semmi értelme. Szégyellem magam.
Jól van. Nagyon figyeljen! Elmondom a kísérlet lényegét. A kísérletet megelőző időben matematikusaink a Galaxis mozgásában olyan torzulásokat fedeztek fel, amelyek nem magyarázhatók mással, mint egy másik kultúra
létezése a Galaxis magja túloldalán tükörszimmetrikusan. Mivel ennek a valószínűsége tart a nullához, feltételeznünk kell egy magasabbrendű intelligencia szerepét a dologban.
Kik lehetnek vajon odaát?
Az ikertestvéreink, akik pontosan ezen a tárgyaláson vesznek részt a szimmetricitás elve szerint.
Nem, nem rájuk gondoltam, mert őket magunkon keresztül ismerjük. Azokra gondoltam ott fenn. Ők kik lehetnek?
Ezért indítottuk a kísérletet, ezért tanítottuk önt, ez lesz az ön feladata, az öné és társáé a galaxismag túloldalán! Lépjen ki az elmémből!

Ha lejár a kártyám

- Üdvözöljük az Adminisztrációs Hivatal Ügyfélszolgálatánál! Telefonja nyomógombjainak segítségével válassza ki a kívánt menüpontot! 1. gomb: személyi adatok, 2. gomb: anyakönyvi változások bejelentése, 3. gomb: társadalombiztosítási adatok, 4. gomb: közlekedésrendészet, 5. gomb: foglalkoztatási adatok, ideértve a vállalkozásokat is, 6. gomb: közművek, 7. gomb: egészségügyi adatbank, 8. gomb: szociális szolgáltatások, 9. gomb: banki információk, 0. gomb: politikai pártok, #1. gomb: lakcím, tartózkodási hely bejelentés, #2. gomb: közérdekű bejelentések, #3. gomb: ügyintéző kapcsolása
- Kettős kereszt hármas gomb – mormogta maga elé, miközben mutatóujjával keresgélte a kívánt gombokat.
- Ügyintézőnk jelenleg foglalt, kérjük türelmét. Tájékoztatjuk, hogy a beszélgetés rögzítésre kerül.
- Géphang, mindig ugyanaz – letette maga melle a hallgatót és kihangosította a készüléket. Hátradőlt karosszékében, hallgatta a készülékből kiszűrődő zenét. Klasszikus muzsika volt, meglehetősen jó minőségben. Eszébe jutottak gyermekkori emlékei, amikor szülei
telefonján hasonló dallamok még gyakorlatilag minden szépségüktől megfosztva, kizsigerelve, computerhangon szóltak. Fejét hátrahajtotta, szemét lecsukta…
- Halló, itt az Ön személyes ügyfélszolgálati asszisztense. Miben lehetek segítségére?
- Hogy? Izé…, halló? – nagy nehezen kiismerte magát, megtalálta a kagylót, de a röpke álomtól még kissé kábultan szólt bele. – Itt John Smith.
- Kérem a személyi azonosító kódját!
- Melyiket? – még mindig kissé bágyadt volt.
- A nyolcjegyűt!
- GI 651219
- Ön John Smith.
- Igen.
- Üdvözlöm Mr. Smith. Miben lehetek a segítségére? Egyúttal tájékoztatom, hogy személyi azonosító kártyájának érvényessége tegnap lejárt. Meghosszabbításáról önnek kell gondoskodnia. Ez alól nem ad felmentést előrehaladott életkora. Az állampolgárnak még százöt évesen is vannak kötelességei.
- Igen, kérem, éppen ezért keresem önöket. Legutóbb öt éve voltam hasonló helyzetben, de akkor a dédunokám segített. Azóta megszakadt vele a kapcsolatom s nem
találtam mást, aki segítségemre lehetne.
- Kérem, nagyon szívesen állunk rendelkezésére, ezért vagyunk. Önnek nem kell mást tennie, mint felkeresni az Adminisztrációs Hivatal honlapját, www.adminhiv.gov, az SZA 014-es formanyomtatványt on line kitölteni, validálni és egy keveset várni. Öt percen belül nyomtatója kiadja az új azonosító kártyáját. Örülünk, hogy segíthettünk!
- Kérem várjon!
- Igen? Miben állhatunk még segítségére?
- Nekem nincs számítógépem. Sohasem volt, egyszerűen nem tudtam vele megbarátkozni. Szívesebben tölteném ki kézzel a szükséges formanyomtatványt.
A vonal túlsó végéről csak az asszisztens lélegzése hallatszott.
- Halló, itt van még kérem? – kérdezte Smith.
- Igen. Ne haragudjon, de nem értettem. Hogyan kívánja kitölteni az űrlapot?
- Kézzel.
- De hát kézzel nem lehet írni. Hogyan akarja bevinni a karaktereket?
- Tollal.
- Várjon kérem, kis türelmet, megkérdezek valakit. Addig zenét fog hallani.
- Kérem – azzal ismét hátradőlt székében, behunyta aszemét és elszundított. Az ügyintéző ujjai szaporán ugráltak a klaviatúrán, egy-kettőre megteremtette a kívánt kapcsolatot.
- Szervusz, Chris! Figyelj ide, egy öreg analfabétával hozott össze a sorsom. Lejárt a személyije, de nem tud írni. Azt mondja, hogy kézzel-tollal majd csak elboldogul valahogy. Egyébként mi az a toll?
- Én nagyapámtól hallottam róla, egyszer mutatott is egyet. Régi írószerszám, még az analóg időkből. Akkoriban az űrlapok papíralapúak voltak, arra írták fel a szükséges adatokat tollal. Egyébként a toll hasonlít a pendrive-hoz, csak hosszabb. Amúgy hogyan gondolja az öreg?
- Nem tudom, szerintem fogalma sincs. Várj, megkérdezem! Halló, Mr. Smith? Ott van még?
- Mi? Ja, igen. Tessék!
- Hogyan gondolta a dolgot azzal a tollal?
- Úgy, hogy szívesen bemennék az irodájukba, kérnék egy űrlapot, kitölteném, aláírnám, kifizetném az illetéket és öt percen belül megkapnám az új kártyámat.
- Mr. Smith, nekünk nincsen irodánk. Az Adminisztrációs Hivatal a virtuális térben van elhelyezve.
Ide csak biteknek van bejárás, de még őket is ellenőrzik. Éppen ezért nincsenek papíralapú űrlapjaink sem, a tollával legfeljebb a monitorok képernyőjét karcolhatná meg. Az aláírás pedig azon egyszerű oknál fogva lehetetlen, hogy nem ismeri a klaviatúrát, nem tud írni. Egyébként az illetéket is on line kell leróni. A beszélgetésünkbe időközben bevontam egy munkatársamat, utólagos engedelmével, aki jelzi a monitoromon, hogy van egy ötlete, de még időre van szüksége. Ha nincs ellenére, szeretnék kérdezni valamit.
- Tessék csak.
- Mi volt a foglalkozása, mit dolgozott még aktív korában?
- Világ életemben könyvekkel bajlódtam, könyvtáros voltam. Tudja, mi az, hogy könyvtár?
- Persze, a merevlemezen található adatok, programok rendszere. De milyen munkája lehet egy könyvtárral kapcsolatban egy embernek?
- Nem, kérem, én klasszikus könyvtárakban dolgoztam, kisebbekben-nagyobbakban, népszerűekben, végül néptelenekben. Ezek valódi, hogy ön is megértse, analóg könyvgyűjtemények voltak. A merev lemezt polcok helyettesítették, a fájlokat a könyvek. A könyv papírból készült adathordozó volt, amelyen az esetek
egy részében valós, máskor fiktív tények kerültek rögzítésre. A fiktív tényeket neveztük versnek, novellának, regénynek.
- Ezeket ismerem, én is olvastam már regényt. Van egy jó portál, ahol a legkülönfélébb regényeket is el lehet olvasni.
- Na, meséljen, mit olvasott legutóbb?
- A Monte Cristo grófját.
- És? Tetszett? Nekem valaha az egyik kedvenc könyvem volt.
- Igen, csak kicsit hosszú volt, úgyhogy a szemem elfáradt a monitornézésben. De annyira izgalmas volt, hogy mind a húsz oldalt egyszerre elolvastam.
- Húsz oldalon? Nekem még három kötetben volt meg. Na mindegy.
- Meg olvastam még a Nyomorultakat is!
- Hány oldal?
- Tizennyolc.
- A Háború és békével nem találkozott?
- De, de akkor nem volt időm ötven oldalra, aztán elmaradt. Várjon csak, Mr. Smith, a kollégám jelzi, hogy megtalálta a megoldást. Egy pillanat… Igen, világos, menni fog. Találtunk egy jogcímet, ami alapján mentesül
az illeték alól. Az adatai megvannak nálam a számítógépben… Így jó lesz… Felkeresem az Adminisztrációs Hivatal honlapját, megvan. A kérdéses űrlap… letölve… kitöltve. Már csak a validálás hiányzik. Ha az is meglesz, akkor kinyomtatom a kártyáját és elviszem önnek személyesen, nem lakik olyan messze tőlem. Mr. Smith, ahhoz, hogy jóváhagyassuk a bevitt adatokat, be kell vinnem az ön aláírását. A digitális aláírás természetesen nem lenne gond, ha önnek lenne ilyen, de attól félek, hogy nincs. Igazam van?
- Igen. Mint mondtam…
- Tudom, tudom. Van azonban egy olyan aláírás, amit a computer begépelve is elfogad, bizonyos különleges esetekben, mint az öné is. Megengedi, hogy alkalmazzam?
- Meg, természetesen, nagyon kedves.
- Akkor, kedves Mr. Smith, este, munka után megkeresem és elviszem önnek az új kártyáját.
- Nagyon kedves, a viszontlátásra!
- A viszontlátásra!
John Smith letette a telefont, hátrahajtotta a fejét és elszenderedett. Az ügyintéző hölgy még begépelt egy-két hiányzó adatot, majd elért a validálási mezőhöz.
Ahogy megbeszélték, jól eső érzéssel begépelte John Smith aláírását: + + +.

Kedves Fiam!

Most, hogy felelős tisztségbe léptél, engedd meg, hogy útravalóul megosszam veled néhány gondolatomat. Tudom, hogy az utóbbi években meglehetősen távol kerültünk egymástól, már ami a kilométereket illeti, s éppen ezért nincs már meg közöttünk a napi kapcsolatok meghitt, bensőséges viszonya. Ugyanakkor az irdatlan távolság abban is megakadályozott bennünket, hogy a mindennapok malmai felőröljék azokat a szoros szálakat, amelyek még gyermekkorodból maradtak ránk. Édesanyád és én nagyon szeretünk, s tudjuk, te is nagyon szeretsz minket. Éppen ez az érzés sarkall arra a szokatlan tettre, hogy gondolataimat azon a módon osszam meg veled, amely akkor volt használatos, amikor még gyermekként térdemet átölelve felkacagtál rám. Megkerestem hát régi golyóstollamat, találtam még egy ív levélpapírt is. Borítékot már nem sikerült szereznem, úgyhogy a levelemet egyszerű telekinetikus kapszulába fogom csomagolni és a szokásos telepostai úton megkapod majd. Bár hetente beszélünk holofonon, így
egészségi állapotunkról tájékozott vagy, mégis úgy érzem, a levélírás ezen archaikus módjához hozzátartozik, hogy néhány szót ejtsek magunkról. Édesanyád jó egészségnek örvend, még így kilencven éves korában is, jó időben alig lehet bekergetni a kertből. Mindig újabb és újabb virágokat ültet, mediterrán fajtákat, amelyek most már nálunk is nagyon szépen fejlődnek. Jól tűrik a meleget és kevés vizet igényelnek. Magamról annyit, hogy ha így halad, akkor valószínűleg én leszek a valaha élt legidősebb férfiember a családban. Amikor visszavonultam a közügyektől, úgy tíz éve, magam sem gondoltam, hogy ennyire meg tudok lenni a világpolitikai nyüzsgés nélkül. Egyszerűen nem hiányzik. Azt hiszem, tényleg öreg lettem. Elüldögélek a kertben, a fák alatt, s elnézem anyádat, amint még mindig szálfaegyenes háttal babusgatja növénykéit. Amikor kezembe veszem finoman hűvös poharamat, meglevegőztetem, nap felé fordítom, megdöntögetem, szagolgatom vörösboromat, eszembe jutnak a régi idők: akkor még a levegő páratartalmától megizzadt a pohár hasa. De azért jó sorom van. Kívánom neked, hogy egyszer, ott, ahova mégy, neked is legyen hasonló kerted, asszonyod, borod.
Hatalmas büszkeséggel tölt el a tudat, hogy te lettél a vezető koordinátora a naprendszer gyarmatosításának előkészítésével foglalkozó ENSZ munkacsoportnak. Még tovább fokozza örömömet, hogy akkor kerültél ebbe e tisztségbe, amikor már én inaktív voltam, így senki sem vethet a szemedre semmit, ide a saját erődből jutottál el. Apád árnyéka az élet lemenő napsütésében már meglehetősen elhalványult, így lehetőséged van arra, hogy legjobb szándékaidat megvalósíthasd anélkül, hogy azzal vádolnának, apád köpenyéből bújtál ki.
S most már lassan rátérek arra, hogy miért is írom ezt a levelet. Olyan dolgokkal fogom kezdeni, amelyek minden kisiskolás számára magától értetődőek. Mégis le kell írnom ezeket az axiómákat ahhoz, hogy a tétel bizonyított legyen. Mert a következtetések nem maguktól értetődőek, nemhogy kisiskolások számára, de még olyan nagy formátumú gondolkodók számára sem, akiket azzal bíztak meg, hogy megszervezzék a naprendszer gyarmatosítását.
Egyedül vagyunk. Hosszú évek alatt fogalmazódott meg bennem a bizonyosság: minden arra irányuló kísérletünk, hogy földönkívüli intelligenciával találkozzunk, eleve kudarcra volt ítélve.
S ez nem technika kérdése. Nem azért nem találtunk soha egyetlen nyomot, egyetlen utalást sem extrateresztriális intelligencia létére, mert technikailag fejletlenek voltunk. Ennek egyedüli oka az a tény, hogy olyan értelem, amellyel fel tudnánk venni a kapcsolatot, eleve nem létezik. A világegyetem túl nagy a mi biológiánknak. Sem természetes, sem mesterséges érzékszerveinkkel nem tudjuk átfogni. A belátható környezetünk a mi világmindenségünk arányaihoz képest annyi csak, mint homokszem az egykori Szaharában. Más világmindenségekről beszélni ebben az összefüggésben nem kell, hiszen ez még meghaladja szellemi képességeink határait. Talán Istenről megfogalmazható az állítás, hogy nem véletlenül zárt minket a végtelenség börtönébe. A végtelenség egyébként relatív, csak a mi méreteinkhez és élettartamunkhoz képest definiálható, hiszen az ember, mint biológiai egyed, de még mint az emberiség megtestesítője is alapvetően korlátozott, azaz véges képességekkel rendelkezik. A végtelenség egyébként legalább egy tekintetben véges, és hogy erre rájöttünk, az maga kész csoda: véges az időben, annak is a kezdetén. De az ősrobbanás ténye sajnos nem sokat segít rajtunk,
részint a beláthatatlan időbeli távolság miatt, részint amiatt, hogy a lényegesebb másik végéről fogalmunk sincs. De akármi is legyen majd a végkifejlet, ahhoz az embernek már semmi köze sem lesz. A térbeli végtelen a statisztikusok szerint tele van a hozzánk hasonló kultúrákkal. Ezt egyébként hajlandó vagyok matematikailag elfogadni, ami azonban jottányit sem változtat azon meggyőződésemen, hogy egyedül vagyunk. A többi hozzánk hasonló kultúra azonos, vagy legalábbis nagyon hasonló korlátokkal van megverve (megáldva?), s itt most nem számíthat olyan apróság, ha az egyik faj mondjuk százötven földi évig él. A lényeg, a térbeli-időbeli távolság két azonos világegyetemben létezhető kultúra között akkora, hogy elszigeteltségük abszolút. Márpedig ha valamiről nem szerezhetünk tudomást soha, semmilyen módon, akkor az az emberi szellem számára nem létezik. Ez nyilvánvalóan vonatkozik azokra a civilizációkra is, amelyek rólunk soha semmilyen módon nem szerezhetnek tudomást. Maga a fénysebességgel való utazás, amelynek még a közelébe sem értünk, sem jelentené az izoláció áttörését, hiszen, ha hinni lehet Einsteinnek, olyan mértékű időbeli eltolódást okozna, amely az utazó és az otthon maradottak
újabb – ezúttal időbeli – elszigetelődéséhez vezetne.
Egyszóval egyedül vagyunk. Nem várható olyan külső hatalom, amelynek akár barátságos, akár ellenséges szándéka egységbe tömöríthetné az emberiséget. Ebből kizárólag csak egyetlen következtetés vezethető le: a Naprendszert nemzeti alapon fogják gyarmatosítani! Születhettek akármilyen szépen szóló nemzetközi egyezmények a XX-XXI. század folyamán a világűr nemzetköziségéről, ezeket az erősebb fél nem fogja tiszteletben tartani. A világtörténelem tele van megszegett szerződésekkel. A közelmúltból vegyük például Grönlandot. Mindaddig, amíg csak egy hatalmas hókupac volt, senki sem vitatta el Dániától. Aztán ahogy engedett a hideg s a jégsapka visszahúzódott a sarkpont néhány tíz kilométeres körzetébe, egyszerre felértékelődtek ásványi anyag készletei, elsősorban az urán és az arany. Szegény dánok azt hitték, megfogták az isten lábát, s miközben azzal vesződtek, hogy megvédjék országukat a jó tíz méterrel megemelkedett tengertől, Észak-Amerika egyszerűen rátette a kezét a Grönland helyén keletkezett szigetvilágra. Sokat még magyarázni sem kellett, lévén egyazon katonai szövetség tagjai és a szövetség keretein belül elosztották a szigeteket
és a belső tavakat. Abból, ami maradt, a dánok nem sok gátat építettek Koppenhága köré. Vagy nézzük az antarktiszi háborút. Egyesek szerint ez volt a harmadik világháború, mások szerint vihar egy pohár vízben, de én egyikkel sem értek egyet. Szerintem ez volt az utolsó földi gyarmati háború egy hanyatló és egy feltörekvő szuperhatalom között.
A világtörténelemben az emberiség hatalmi súlypontjai folyton-folyvást eltolódtak. Kezdetben, mindennek az elején Afrika játszotta a hatalmi központ szerepét évmilliókon át, majd a Földközi-tenger medencéje vált évezredekre az emberiség központjává. Később Európa uralkodott ezer évig. Észak-Amerikának kétszáz év jutott és még tartja magát, de a hatalmi súlypont tovább tolódott nyugatra és megérkezett keletre. Elsősorban biológiai potenciáljánál fogva, amelyet elsőrangúan aknázott ki, mára Kína vált az emberi tudás és hatalom központjává. Számára kissé korán olvadt el az antarktiszi jég, még nem volt abszolút fölényben, meg aztán nagyon messze is volt tőle földrajzilag. De a déli kontinens olyannyira gazdag nyersanyagforrásokban, mindenekelőtt, olajban, hogy a kínaiak nem várhattak tovább. Bejelentették igényüket a sarkvidék legértékesebb
területeire. Észak-Amerika sem nézte tétlenül az eseményeket, rögtön felvonult hajóhadával a stratégiailag fontos sarki partok mentén. Ezzel egy időben a konfrontálódó felek egymás anyaországát fenyegették tömegpusztító arzenáljukkal, ami sikeresen megakadályozta a konfliktus kiszélesedését. Ugyanakkor Észak-Amerika hosszú idő után először nem nyert meg egy katonai konfliktust, hanem a tárgyalóasztalnál engedni kényszerült a kínaiak követeléseinek. Így aztán a két egymásra acsarkodó nagyhatalom békejobbot nyújtott egymásnak s azzal tartják fogva azóta is a másikat.
Kedves Fiam! Vigyázz magadra, fel ne faljanak a farkasok! A senki földje, amennyiben felértékelődik, mindig a hatalmasok martaléka lesz, ez a történelem törvénye. Aki ellene száll harcba, elbukik, még jó, ha dicsőségesen. Ezt a folyamatot irányítani nem, csak befolyásolni lehet esetleg. Ez legyen a Te feladatod! Nyilvánvaló, hogy a Naprendszer meghódítása a földközeli szilárd felszínű bolygók betelepítésével kezdődik, s a gázóriásokra sohasem, vagy csak nagyon sokára kerül sor. Talán azok holdjai lehetnek még célpontok. Egy tényező játszhat kezedre, amelyből apai szívem reményt meríthet, s ez a távolság. A világűr meghódítása haditett lesz, akár
háborúval, akár anélkül történik. A csapatoknak pedig utánpótlás kell. Tekintettel arra, hogy az egyes bolygók, még a napközeliek is a földi technikához mérten irdatlan távolságban vannak egymástól, ráadásul ez a távolság pillanatról pillanatra változik, mivel a bolygók nem azonos fázisban keringenek, a folyamatos utánpótlás biztosítása gyakorlatilag lehetetlen. Bizonyára meghatározható egy olyan térelem,amelyen belül felállítható az utánpótlási űrbázisok hálója. Ez a rendszer rugalmas rácshoz hasonlóan abba az irányba tolódna el, amelyből a célbolygó a keringése során érkezik, így lehetőség nyílik az áruk kicserélésére. Mondanom se kell talán, hogy ez csak földközelben működik. Amikor a bolygók a nap túloldalán vannak, akkor a kolóniák a saját erejükre és szerencséjükre vannak hagyatva. Azon túl minden bolygónak ki kell építenie saját űrbázisrendszerét, amellyel a földihez tud kapcsolódni, ha eljön az ideje. Itt látom a Te mozgásteredet. Ha az utánpótlási űrbázisrácsot ENSZ tulajdonban sikerül megépítened, akkor kordában tudod tartani a perifériákon bekövetkező villongásokat. Hogy a nagyhatalmakat rá tudod-e venni arra, finanszírozzanak egy az ENSZ égisze alatt megvalósuló űrbázisprogramot,
erősen kérdéses számomra. Ha nem sikerül, a naprendszer meghódítása lényegesen lassabban és lényegesen több szenvedés árán valósul majd meg, a földön rekedt tömegek pedig munkájuk verejtékével űrháborúkat fognak finanszírozni.
Kedves Fiam! A mi napunk már lenyugvóban van, egyre sápadtabb a fénye, egyre hosszabb az árnyéka. Nemsokára lemegy és nem kel fel többet. Személyesen már nem fogunk találkozni, de tudnod kell, mindig büszke szeretettel gondolunk Rád. Vigyázz Magadra és vigyázz Ránk!
Isten veled!

Apád

Ui.: Arra azért kíváncsi lennék, mi történik, ha két táguló világegyetem találkozik?

A mackó és a Mátra

Mackó emeli a karját,
vakargatja maga marját.
Sertepertél jobbra-balra,
felcammog a hegyoldalra, brumm.

Hegyoldalról hegytetőre
kapaszkodik egy-kettőre.
Szertenéz, előre-hátra,
látható-e már a Mátra, brumm.

Ám a Mátra még takarva,
elrejti az erdő bokra.
Nem marad hát semmi hátra,
felpillant a fenyőfákra, brumm.

Fenyőfának érdes kérge,
megsérült a mackó térde,
sebaj, tart a medveköröm,
fa tornyában ülni öröm, brumm.


Ahogy növök napról-napra,
egyre-egyre magasabbra,
mint a mackó a Mátrára,
látok én is távolabbra, brumm.

Unokák s nagyszülők

Vegyél föl öledbe,
drága jó nagyanyó!
Ringass csak kedvedre,
zsongjon az énekszó!

Altass el, altass el,
aprócska gyermeket!
Simogasd szemeddel
csukódó szememet!

Emelj föl magasra,
drága jó nagyapó,
mindenki hadd lássa,
odafönt milyen jó!

És ha majd sokára
nehéz lesz az élet,
én veszlek karomba,
s mosolyog a lélek!

Ovibúcsú

Örüljetek kis pajtások, nevessetek,
kis babából nagy gyerekké megnőttetek!
Tőletek most egy időre búcsút veszünk,
az oviban mi is most már nagyok leszünk.
Utánatok jövünk majd az iskolába,
Találkozunk veletek is nem sokára!

Nebuló induló

Nebuló!!!
Nebuló!!!
Nebuló a legnagyobb kiscsapat,
a mi klubunk kicsi,
de a szívünk nagy.
Megkergetünk mindenkit,
akárhova néz.
Kapuvári kaptárunkban
terem minden méz.
Jól figyeljetek most
ide Góliátok:
szép méretes zakót
szabunk most ki rátok.
Még ha a mi hálónkba is
néha gól potyog,
anyukánknak, apukánknak
mi leszünk a, mi leszünk az
örök bajnokok.
Nebuló, Nebuló, Nebu-Nebuló!!!

Könyvnyitó

Csak a könyvmoly molyolhat
kincsekkel szüntelen,
mit a szó s a ritmus ad,
s mélyül az értelem.

S bár először csak hallod,
mit apu-anyu mond,
mert a betűkkel, tudod,
nincs is más, csak a gond:

de mégis, betűből szó,
s abból gondolat lesz,
messzire elhallatszó,
vagy csak aprócska nesz.

Nyissák hát fel e könyvet
és te is forgassad!
Szemed ha szülne könnyet,
nem baj, majd felszárad.


Majd egy másik oldalon
- s ilyen van nem kevés –
bú elől vár oltalom,
s csendül a nevetés.

Könyvzáró

Így hát. Ismersz már minden hangot
s mondatot, mely emeli rangod.
Mint fejét hó alól hóvirág,
mint barkát ringató hajló ág,
oly’ gyöngéden érint hangulat,
a szóló szó, mondó gondolat.
S ha megérint, változol is már,
mint Tavasz, kit forrón vár a Nyár.
Derűvel, meleggel feltöltve
készülhetsz hosszabbodó Őszre,
hogy Tél estjein megint versek
jövő évig melengessenek.

Tündér Rózsa

Itt az idő, hol vagy, hol bújsz, Rózsa?
Szólt a kakas, csendült a liliom,
felkelt a szél, pilléim milliom
szóval szólnak: hív tündérek sorsa.

Mennünk kell, mennünk kell, elindulnunk.
Tűzünk helyét nem leljük itt e tájt,
amíg volt, szép volt, időnk már lejárt,
embernek országa nem otthonunk.

Nem, Tündér Ilona, engem ne hívj,
hadd maradjak én emberek között,
lelkem lebegjen mindenek fölött,
én Ilonám, értem harcot ne vívj!

Rózsa, nem lehetsz egyedül tündér.
Hol mindenki ember, magányra jutsz,
apád, anyád nélkül, mondd, hova futsz,
ha perzsel a nap, fagyaszt a mély éj?


Legyél hát, legyél gyönyörű virág!
Tündér Rózsa, lelked vízen ringjon!
Tudják, kik látnak, itt vannak otthon
s lesznek is, amíg világ a világ!

A bölcs csibe

Bölcsibe ment a bölcs csibe,
mert tudja, hogy az óvoda
még neki magas iskola.
Előbb üljünk csak bilire!

Tudja azt jól a kis csibe:
nincs nála senki okosabb.
A tortán a lényeg a hab:
okos, mint Apa, kicsibe´.

Úgy dorombol a kis cica,
hogy dörömböl Anya szive,
nincsen szebb nála senki se.
Ujjára csavart KisLiza…

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

XI. Mindegy!

Mindegy! Mind egy már…
Nem számít csak szép legyen!
Páfrány illatú, habár
nem látom, csak képzelem.
Ő ez, lett, aki volt,
egyben a kezdet, egyben a vég.
Kigúnyolt és fölém hajolt:
Tiéd a föld és enyém a lég.
Bűvölhet világ színe, virága,
senkit se végy, semmit se tégy,
meg se moccanj sine viagra!

VIII. Nóta

Vörös fának, véres fának
sötét az árnyéka.
Vörös nőnek, vérbő nőnek
illatos ágyéka.

Vörös fának sötét árnyán
véled megpihennék.
Vörös nőnek ágyékáról
csendben elmerengnék.

X. Elhagyott

Halott vadrózsa kúszik rád orvul,
nem látod, nem érzed, amíg el nem ér.
Elillant illata pillésen fordul
más felé, ő felé, hisz arra húz a szél.
Szagvak vagy, miért az álarc?

Kóró rózsa száraz, holt fegyvere
ha bőrödbe akad, serked a vér.
Szívedbe szúr, azért, hogy elvegye,
ami belőle még vissza-vissza tér.
Vesztettél, minek az álharc?

XVI. Kis kacsa

Kis kacsa fürdött fekete tóba´,
fekete tóba´, halál vizére.
Vérhattyú-szellem fekete lába
vizét karcolva némán kísérte.

Anyjához menne messze országba
csókolni arcát, ölelni térdét.
Vérhattyú árnya suttog: „Hiába,
nem érsz időben, nincs semmi kétség.”

Kis kacsa fürdik fekete könnyben
anyjáról készülő arckép előtt.
„Két aranyalma fordul előttem...”
Szívébe vérhattyú szilánkot lőtt.

Kis kacsa elment messze országba,
messze királynak rőt színe elé.
Ott trónolt anyja, magas a sarka!
Szíve repes már, végre meglelé!

I. Trigonum sanctum

Három szög, harmadnap…

II. Be(le)tör(őd)ve

Kit, míg lázban égett, mindenki bámult…
Láza lett kiégett, lelke elFÁSult…

V. 3 óra 20

A legmélyebb éjben, lám, pír
se dereng, s vágyad rám bír
erővel. Meggyőz s mellőz…
Becéző ujjak, simító tenyér…
Folyjon csak akárhol bármi, de ne vér!

IX. Angyalfa

„Hát te meg ki fia-bodza vagy?”
„Tartsd a szád, elhallgass, vén tuskó!”
„Csak valami magonc magyalfa.”

„Szemem csak bámul, agyam kihagy!”
Apátlan-anyátlan kis lurkó…
Földből nőtt, földre szállt magvacska.”

„Elviszi ezt is az első fagy.”
„Paplant húz reá az első hó.
Üdvösségünk lesz, hisz angyalfa!”

XV. Fekete hold

Szóval vége lett és így: a Nap kihunyt
s vele éji tükre éppúgy megvakult,
nincsen már nappal, csak a végtelen éj,
és nincs reggel sem, te ne félj, ne remélj!
Szívedre az űr örök mélye borult.

Csak állsz bénán, nézel sorsoddal szembe,
tovább élned így, mégis hogy lehetne.
A föld szilárd, a Hold is fenn az égen,
csak ő nincs már, a fénye, hogy elérjen,
nyaranta égőn, éltetőn telente.

Mert az életed mindeddig élet volt,
született, megtelt, majd elfogyott a Hold.
De nem lesz már, jaj, nem lesz már semmiképp
tovább menni s tenni, hisz se hang, se kép.
Hideg horizonton elmerült a holt.

III. Ha I.Q.

Buta, mint a föld.
Vékony a jég, bő az öv.
Felette a lék.

IV. Familia sancta

„Mivé lesz ő, Isten tudja,
forgács, zsindely, szelemen talán.”
„Árboc lesz, vitorlák ura!”
S ő lett a kereszt a Golgotán.

VI. Az utolsó farkas dala

Nem fázom, vagy éhezem,
nincs fegyver, a rettegett.
A ködben árván kérdezem:
Hová tűntetek, többi farkasok?
Mindenkiből kutya lett.
Az utolsó én vagyok.

VII. Poesis artis

Művésznek lenni sors, nem választás.
Jóságról, rosszságról vitázni minek.
Tenni kell, festeni! A mélybe láss,
de fentre nézz, hová tart az ének!
Lásd Kosztkát, a cédrust, a csodát!
Alkoss, jöjjenek formák és színek,
nem tudni miért, nem látni, kinek…

XVII. Katalinka, szállj el…

Katalinka, szállj el,
jönnek az őszidők!
Mögöttünk már a nyár,
megjönnek az esők.
Elmúlunk, csak attól félek…

Repülj el, míg lehet,
kerüld a sós kutat,
szárítsa nap fénye
harmatos szárnyadat!
Illanófény csak a lélek…

Szállj el hát, kis bogár,
kerék alá ne térj!
Ez az ősz. Jön a tél,
tavaszt már ne remélj!
Nagy mulatság volt az élet...

De addig szállj, ne félj!
Legyen tág az égbolt néked…

XVIII. Cím nélkül is…

Hasadt szívéből, mint elhunyt lélek,
elveszve buggyant elő a vér,
céltalan pulzált, a csonkok, a szélek
vonagló kínja irgalmat kér.
A szenvedés hajnala
alvadt piros.

Megszakadt egén csak dereng a fény,
magába roskadt reggel a nap.
Tombolva ujjong sok kedv és sok kény.
Nem miénk… Nekünk szívünkbe kap.
A megértés nappala
megtört fehér.

Mint elhalt öcséd nyitott sírjába
sírva ejtesz egy halott virágot,
úgy merengsz át a határon hiába:
bár termő a föld, más már a virág ott.
A megnyugvás alkonya
gyászzöld.