Róka meg a farkas

Róka meg a Farkas koma,
tyúkra fájt mindkettő foga.
A faluba beosontak,
két szárnyast is megorrontak.

- Te ezt, én azt – szólt a Róka,
s ráugrott a nagyobbikra.
Felhorgadt a barkas farkas…
Rókafarkot fogott ordas.

Egymást marta a két merész,
csibét vágyó csalfa csibész:
Róka meg a Farkas koma.

Elszaladt a jó lakoma.

Altató

Aludj kicsi lány
Álmodj szépet
Virág mindahány
Álomképed

Virág mi nyílik
De nem hervad
A lelkem fénylik
Bánat sorvad

Érted kicsi lány
Tűzbe megyek
Léted oly talány
Tűzben égek

Anyád szerelmem
S te az élet
Aludj kicsi lány
Álmodj szépet

Száva sír

Száva, hát mi bánt, mondd!
Csitulj csak, mi a gond?
Mért sírsz úgy, no mi lelt?
Anyukád hisz' ölelt.
Ennél-e vagy innál?
Hápival játszanál?
Homlok süt? Pocak fáj?
Csitulj már, kismadár!
Na gyere, Angyalhaj,
bújj ide, semmi baj.
Apa megvéd, hidd el,
tente hát, aludj el...

S amint lányom bújt mellemre,
hüvelykujját szopva,
megcsapott a baj szelleme
hívatlanul, orrba:

Nagyon-nagyon okos apus,
Régen tele volt a pelus.

Esthajnal

Egyszer volt, ha volt
az Üveghegyen innen...
Kurta farkú túrt
pénzért is, meg ingyen.

Volt hát egy király,
hatalmas és mérges.
Arany volt a szíve,
kívül kicsit kérges.

Volt még egy asszony,
királynői páva.
Meg egy kicsi lány
és hozzá egy bába.

De nem volt fiú.
Örökös nem akadt.
Vénült a király,
olykor sírva fakadt.


Sírt hát az asszony,
fejedelmi szépség,
a lány és a bába,
az udvari népség.

Ne sírj, jó apám,
én nagyon szeretlek.
Lesz örököse
nagy hírű nevednek.

Édes jó dajkám,
engem elvarázsolj!
Ragyogó csillag,
örökké parázsolj!

Az idő eljött,
öcsém, Csillagfiú.
Apánk boldog lesz,
reményem nem hiú.


Ha látni kíván,
nézzen éjjel égre.
Esttől hajnalig
leszek majd vezére.

S az öreg király,
fente fénynél fiát,
ám ha leszállt az est,
csodálta kislányát.

Boldog az öreg,
gondja már nem láncol.
Lányával együtt
örök fényben táncol.


Sárkányballada

Hol volt, hol nem, messze innen,
túl az Óperencián,
Sárkányföldön Artúr Sárkány
hét feje volt a tirán.

Hét fejében hét ész honolt,
bölcs volt a sárkánykirály.
Országában hétszáz éve
ismeretlen a viszály.

Vénségének aranypora
három kicsi csemete.
Két fiánál s leányánál
szebb-jobb vajon lehet-e?

Egy nap kimentek a rétre,
kergetőztek a hármak,
ám hirtelen vihar támadt,
s villámszikrák cikáztak.

Aztán nagy szél kerekedett,
felkapta a kisleányt.
Elragadta… Messze tájon
ismerte meg a magányt.

Artúr Sárkány ágynak esett…
Szívét kétség marja már,
s fiainak borús lelkét
vonzza félelmes határ.

Egyik indul napkeletnek,
másik néz nap nyugtára.
Artúr párás szemfüzére
a látóhatárt járja.

Nagyobb fiút harmadik nap,
kisebbet egy hét múltán
szörnyek vetették rabságra,
hét-hét pányvára fogván.

Együtt most a három testvér,
enni, inni van elég.
Ketrecükben a rab lelkük
honvágyuktól majd' elég.

Belépőjeggyel kezében
szörnyek hada ott tolong.
A három szegény árvának
lelkében bánat bolyong.

- Testvéreim, ti jó fiúk!
Adjátok a kezetek!
Gondoljunk most jó apánkra
mi, a háromszor hetek!

S ahogy álltak háromszögben,
a ketrec megremegett,
a vasrudak megolvadtak
s a lábuk már lebegett.

Repült már a három gyermek,
Sárkányföld lett most a cél.
Felhő hátán lovagolva
lelkük semmitől se fél.

Artur Sárkány pikkelyzöldje
bánattól ezüstre vált.
Sóvár szeme minden percben
jó hírre, örömre várt.

A fekete palotában
Artúr Sárkány boldog már.
Három gyönyörű gyermeke
ágyánál szavára vár.

- Vezessétek Sárkányföldet
igazságban, józanul.
Éljetek egymással mindig
békességben, boldogul.

Sorban lehunyta tizennégy
smaragdzöld csillagszemét.
Sárkányföldön mindörökké
áldással ejtik nevét.

Tókirály legendája

Hol volt, hol nem réges-régen,
Bizony messze tófenéken
Élt egy király,
Élt egy király.

Kagyló kastély, zsombék zsindely,
Kicsi leány, gyöngyház pendely,
Boldog király,
Boldog király.

Tavi tündér, sötét kánya,
Halacska lett király lánya,
Szegény király,
Szegény király.

Kastélya kong, király bolyong,
Bánat marja, lelke borong,
Öreg király,
Öreg király.

Könnye patak, rontás romlik,
Kicsi leány, varázs bomlik,
Szegény király,
Szegény király.

Szakálla leng, király vénül,
Csillag leány nappá szépül,
Boldog király,
Boldog király.

Lakodalmas tófenéken
Békességgel vénségében
Élt egy király,
Élt egy király.

Száva alszik

A világ legszebb leánya
fejével vállamra hajol.
Egyszerre egy nagyot böffen,
s jóízűen továbbhorkol.

Hajpihéi csiklandanak,
nyála nyakamba csordul,
és íjívű rózsa ajka
résre nyílva felém fordul.

Ős bizalommal álmodik,
lelke még fehér végtelen.
Vezetett varázs vizekre
innen már minden végleten.

A Napocska

Kerek, mint a zsemle,
meleg, mint a kályha.
Reggel nézhetsz szembe,
este bíbor máglya.

Délben föntről szemlél,
szöszke fürtön táncol.
Míg alszol, sem henyél:
más földön világol.

Találd ki, hogy ki ő!
Arany csillagocska!
Életünk éltető:
gyönyörű Napocska.

Messzi altató

Hajtto morge finta,
ollla pejka untej,
vankari kollenta:
dej de, dej de, dej, dej.

Aor porrége gvarzsar,
mérakko pentullei.
Hokke mette langar:
dej de, dej de, dej, dej.

Rangrejtő hanglejtő, avagy te vagy szókimondó

Kulipintyó,
kulimász,
kuli hintó
nyargalász.

Szöszke szöcske
szöszmötöl.
Szöszi Böske
csak pöröl.

Csoda csikó
csavarog.
Csörögnek jó
csavarok.

Répa, retek,
mogyoró.
Számban lehet
ropogó.


Pej paripa
Parádon
megugrott a
múlt nyáron.

Nem vagy sem selyp,
sem pösze,
színész leszel,
tudod-e?

Az első tél végén

Vezeti babakocsi
lábamat,
napsugár melegíti
hátamat.
Kispajtás nézelődik
csendesen,
arcomat szemlélgeti
kedvesen.
Sugárzó szembogara
antracit.
Tavaszunk lüktetéssel
andalít.
Kihúzzák meggörnyedő
vállamat.
Napsugár melegíti
hátamat.
Mosolyog pajkos pajtás
álmodón.
Boldog vagyok: tudom, nem
álmodom.

Július

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

Macskadal

Macskadal reszket,
bajusz meredezget.
Cirmos a kandúr,
cirkalmas a kan-dúr.
Súgó-búgó cicamoll
mézédesen dorombol.

Házmester hökken,
szöszke szöcske szökken.
Játszik odalent
a Miau Dzsessz Band.
Hangja hidegen nem hagy,
ha ciromtalan is vagy.

Tappanccsal toppants,
karmaiddal koppants!
Kísér a vokál,
megtelik a lokál.
Az éjben dallam dagad,
magával zene ragad.

Cirmi, kis barát,
üsd fel a zongorát!
Benne az élet,
bonyolult a képlet.
De amíg a zene szól,
a jókedvünk zakatol,
nyau, nyau, miau!

Peronon

Dobbanó gépszíve lendül,
sorompón figyelem csendül,
kis kezek buzgón intenek,
ablakok napban fürdenek.

Az erő halkan dorombol,
tengelynek feszül vasmotor.
Indul, állok s nézek árván,
messze repül vágány szárnyán.

Ébresztő

Jó reggelt, jó reggelt, Hercegnő!
Hallod csak, csendül az ébresztő?
Álomtér lassacskán búcsúzik,
napsugár hasadon bucskázik.

Fordulj csak, nyújtózz csak, egy-kettő!
Fény ölel, pilládat rebbentő.
Apu hív, anyu hív, indulás!
Jó reggelt, jó reggelt, kis pajtás!

Jó reggelt!

Kukurikú,
kotkodács!
Két naponta
két tojás!

Tele bögyöm
örömöm,
kis gazdámnak
köszönöm.

Fényes tollam,
tarajom,
hangom hallom
hajnalon:

Kukurikú,
kotkodács!
Ki az ágyból,
na, ugrás!

Dániel

Él Hegykőn egy Gábriel,
kis kutyája spániel.
Spániel, spániel,
annak neve Dániel.

Ide figyelj, Dániel,
hajnal hasad, hallgass el!
Hallgass el, hallgass el,
álmom még ne kergesd el!

Szépvers

Szép a lélek és szép a test
szép aki beszél szép aki fest
szép aki kicsi és szép a nagy
szép az óriás ha békén hagy
szép a fekete szép a fehér
szép ha lemegy aki épp felért
szép aki kövér szép a sovány
szép a zöldség a borsos tokány
szép ki idegen szép aki vagy
szép aki forró szép aki fagy
szép aki szép szép aki csúnya
szép a szmoking a szakadt gúnya
mert mondd mi a szép mondd ki a szép?
Szép ami szép és szép aki szép!

Csiga első éneke

Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú ujjú kezem volna!
Hosszú ujjú két szép kezem
klarinéton ficánkolna.

Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú combú lábam volna!
Hosszú combú két szép lábam
éjjel-nappal táncot ropna.

Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.

Csiga második éneke

Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.

Nem lehetnék csiga-biga,
házamat sem cipelhetném.
Házam nélkül, ágyam nélkül
nyugovóra hogyan térnék?

Nem kell sem kéz, sem láb nem kell,
ha elveszthetem otthonom.
Fülem úgy sincs, hogy' táncolnék?
Házam szépen elvonszolom.

Fiókafecsegés

Egyszer majd, holnapután nagy leszek,
messze hívnak a kéklő hegyek.
Csúcsaikat egyszerre megmászom,
legnagyobb leszek a világon.

Egyszer majd kisgyerekem születik.
Szombaton elérünk a kertig,
átsétálunk az utcán vasárnap,
pitypangot szedünk majd apának.

Egyszer majd, hol lesz, hol nem, sokára,
nekem is, neki is lesz szárnya.
Tollaink hegyén majd csepp harmat ül:
Szívünk hajnali égen repül.

Tündérmese

Egyszer volt, hol nem volt… Ha volt, az Óperencián túl,
a varázstenger közepén, ahol táltosmalac túr.
Kerek sziget – Tündérország. Tündérföldben tündérfa,
annak ágán tündérmacska s érett tündér datolya.
Virágszirmon tündérbogár tündérnektárt gyűjtöget.
Tündérmadár a Nap alatt simogatja a szelet.
Háromtestű tengertündér, villásfarkú, nagy fogú.
A szíve ébenfekete, lelke homályos odú.
„Hozzátok fordultam s mondtam: Engedj, tündérnép, fogadj!
Eljöttetek és mondtátok: Nem kellesz! Magad maradj!
Nem kellettem s vajon miért? Nem voltam sem jó, sem szép!
Tündérország átkot mondok: tudj meg mindent, tündérnép!”
S a tündérmese világban nyomasztóan hirtelen –
derült égből villámcsapás – megjelent az értelem.
S nem volt mentség, mindent tudtak, tudtak fájdalmat, halált,
tudtak örömöt s bánatot, tudtak tort s tudták a bált.


Tudták, elmúlt az öröklét, halhatatlanság oda,
s küzdeni kell, ez nem vitás, talán lesz még majd csoda.
Közhírré tétették rögvest: Tündérország fejet hajt
s királyává koronázza azt, ki gyógyítja a bajt.
Lovagok jöttek s hercegek, vitéz legkisebb fiak,
sárkányölők és sárkányok, harcedzett nemes férfiak.
Háromtestű tengertündér mérget kacag, habot fúj:
Minden bátor kihívónak szemére mély álom hull.
Ott hevernek álomtalan Tündértenger fenekén.
Táltosmalac is elfutott, jól tudja, hogy nincs remény.
Ám erős szél jött ég felől, tengerre szállt léglegény,
csónakba ült, vitorlásba s varázs csillant énekén.
Énekelt a halászokról varázszsoltárt hét este
s varázshálóban vergődött tengertündér halteste.
Énekelt a kígyászölyvről tizenkettő napon át
s tengertündér kígyóteste elhullajtotta fogát.
Énekelt a szerelemről hetvenhét szép éjszakán
S tengertündér embertestét felőrölte a magány.
Nyújtóztak és ásítottak, ébredtek a legények,
csak Tündérország lakói szomorúak, szegények.Szabadok már, mint a madár, de valami elveszett.
Vállalniuk kell a sorsuk, ami rájuk méretett.
Megbékélnek majd idővel s boldogok lesznek bizony,
Mert ész és szív együtt képes átjutni a gátakon.

Mese a szerelmet kereső szegény lányról

Hol volt, hol nem, faluvégen
tengődtek ínségben, éhben
egy ember s egy asszony.

Volt nekik egy leánykájuk,
szoknyáján folt, folt alatt lyuk,
szíve fehér vászon.

„Elmegyek, anyám, indulok,
világ ellen sokra jutok,
találok szerelmet.”

„Ne menj, lányom, megsiratunk,
bíró fia kérte magvunk,
fogadd a kegyelmet!”
„Édesapám, messze megyek,
eltakarnak messze hegyek,
velem lesztek ott is.”

„Eredj, lányom, megsiratunk,
árva lesz székünk, asztalunk!
Hozzon arany kocsis!”

Ment a leány messze földre,
kerek város közepébe.
Alvó árva város.

Néma királyi palota,
ne menj, ne menj, te lány, oda!
Halállal határos!

„Egy életem, egy halálom,
titok nyitját megtalálom!
Ébredjetek alvók!”
„Ki vagy, ki kedvesen szólít?
Álmom még szívemre bólint,
tündérszót hallhatok.

Menj innen, menj innen, elfuss,
anyád tüzéhez visszajuss,
itt maradsz, különben!

Bűnöket tettünk lelkünkre,
megtört létünk tiszta tükre,
nincs, aki bűntelen…

Menj innen, menj innen, bűnös,
rád hull az álom, a bűvös
s örökre elalszol!”

„Nem megyek, én el nem futok.
Batyumban bajt, bűnt nem hozok,
elkísér a jászol.”
Fehér sirály, lidérckirály
nézi a lányt s ha bűnt talál,
nincs mentség: alszik ő.

„Ki merhet dacolni velem?
Ki állíthatja: bűntelen?
Ki az a vakmerő?”

S nézi, nézi csak mereven,
feje billen, szeme rebben:
bűntelen a lány.

Lidérckirály déli széllel,
egyesül a messzeséggel,
vissza nem jön talán.

Alvó árva kerek város,
örök álommal határos,
zsibbadva felzsibong.
„Szeretlek s nem szerethetlek,
szennyes vagyok, megtört lélek.
Fuss, feledj, ne borongj!”

„Királyfi, megyek, ha mondod.
Legyél mással, máskor boldog,
szerencse kövessen!”

Indul a lány messze földre,
négyszög város közepébe,
város feketében.

Nincsen vígság, lakodalom,
bánat búzát zúz a malom,
a király nagy beteg.

„Lelkem hideg, szívem jégcsap,
rám már régen nem süt a nap –
holt szerelem lebeg.
Nem akarok meggyógyulni,
emlékektől szabadulni!
Távozz tőlem, doktor!”

„Uram király, szenvedésed
kínozza, pusztítja néped,
itt nincsen bál, csak tor.

Messze földről jött egy leány,
szívedre gyógyírt tud talán,
engedd színed elé!”

„Engedd hát, tegyen csak próbát!
De mondom, ha nem tesz csodát,
kerül kereszt mögé!”

A király szíve megremeg,
jégpáncélja megreped:
a leány gyönyörű.
„Uram király, hát mi végre
rendeltél gyászt minden lényre –
te voltál keserű!

Balga, elvakult ember vagy,
nem dicső, nem bölcs és nem nagy –
gőgbe fagyott király.

Ne várd többé, szeressenek,
boldog légy, ha felejtenek,
lelked sötét homály.”

„Ne menj el, te lány, ne menj el!
Kérlek kedvvel, szerelemmel:
Légy szerető társam!”

„Nem lehet, nagy a te bűnöd:
szád jég, szíved dér, lelked köd –
néped vígnak lássam!”
Megy a leány messze földre,
üvegmező mellékére,
szíve szomorúság.

„Jó apám s anyám, lássátok,
szívem szárnyát szegi átok:
lelkem csak üres ág.”

S elfeküdt az árokszélen,
üvegmező mellékében
üveggé vált teste.

Hollószárnyú csendes madár,
Nap előtt jár, nap után jár:
Meglátta az este.

Költögette, élesztette,
hűvös széllel legyezgette,
álmodik a leány.
Éj testvére, fénylő nappal
megáldatta harmat pappal –
hideg üveg a lány.

S jöttek hozzá nagy vitézek,
tábornokok és tüzérek,
ébresztik hasztalan.

Lidércek és tündérfiak,
hangyák és hímes bogarak
próbát tesznek sorban.

Hallja anyja, hallja apja,
mivé lett a leány sora,
indulnak utána.

Mennek messze, messze földre,
üvegmező mellékére,
ott találják alva.
Veszik kézbe, veszik ölbe.
„Haja szála le ne törne!”
teszik a szekérre.

Ahogy mennek, mendegélnek,
nagy üvegfák közé érnek,
megállnak estére.

Hova tegyék, hova tegyék
a lányt, baja hogy ne essék?
Teszik fa odvába.

Hollószárnyú csendes madár,
néma korom lett a határ,
az este meglátta.

Alszik a lány és álmodik,
álmában ringatja ladik,
kelti énekszóval.
Simogatja énekszóval,
becézi, míg kakas szólal,
ébred madárdallal.

Szegény leány, hát láss csodát,
ne keresd csak te azt a fát!
Megtört egy varázslat.

Üvegfának óvó ága,
tündérlegény hajló karja
ölel leányvállat.

„Mondd, ki vagy te, üveglegény,
tündérlegény, nyíló remény –
a fából született?”

„Tündérlegény voltam, igaz,
nem volt leány, nem volt vigasz,
nem volt, ki szeretett.
Viharszárnyon szállt az élet,
remények tüze leégett,
mondtam ítéletet:

Amíg hasonló tiszta lány
nem keres meg, nem talál rám,
legyek hideg üveg.

Odvamba bújtál s láttalak,
öleltelek, hallgattalak
s legénnyé változtam.”

„Csalódtam minden esélyben,
te legény, fekve kétségben
reád vágyakoztam.

Kit megtaláltam, rám talált,
kedves, lelked lelkembe szállt,
fogadj asszonyodnak!”
„Fogadlak, kedves, s elfogadsz,
mellemben elcsitul a harc,
leszünk méltó társak.”

Hol volt, hol nem, messze innen
élnek békében és fényben
egy ember s egy asszony.

Mert ha nem így történt volna,
mesém is hosszabb lett volna,
fuss el véle, bizony!

Ne sírj, Csilla

Unokahúgomnak

Szöszke szöcske,
ugra-bugra,
fűre fűzve
álldigál.
Lakkos frakkos
délceg herceg
tarkán-barkán
sírdogál.
Csilla-pilla
rebben, lebben,
szellő szökell,
messze tér.
Könnye könnyed
lépre lépve
állat, vállat
el nem ér.
Szöszke szöcske,
föl örömre!
Ne félj, csak élj
boldogan.

Messzi mese

„Légy kedves hozzám és szeress, te legény!
Régen kíván téged szívem, a kemény.
Te legény, hozzám mindenben kedves légy!
Bármit, mit akarok, a kedvemre tégy!
Legyél csak, legyél csak hajló kedvesem,
dúskálsz majd aranyban, gyöngyben, ezüstben.
Elhalmozlak minden jóval s még jobbal,
jól tartalak virágos varázsszóval.”
„A tisztességet, szegény gazdag asszony
köszönöm, de nem nyerhetsz meg varázsszón.
Ha szegény is vagyok, a szívem szabad.
Cselédnek nem hajlíthat hímes szavad.”
„Választottál magadnak embereket,
megszeretted őket és megszerettek.
Nem szerethetitek egymást, mert tiltom.
Figyelj legény, fejedre átkom mondom.
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugodhatsz nappal, sem hűvös éjen.
Félelmes erejű szörnyeteg sorsod.
Lelked eltemetve, szíved alatt hordod.
Sorsod örök, mentséged sehol sincsen.
Megváltást nem lelsz sem ingyen, sem kincsen.
Halálod percéig, borzasztó sárkány,
ősgonosz leszel és förtelmes bálvány.
Halálod percében leszel, ki voltál,
leszel szegény legény, ki megtagadtál.
S történjen bármi az utolsó percben,
nem menekülhetsz, végzeted kegyetlen!”
Elkomorult az ég, elszorult a szív.
„Anyám, bársony szemed már hiába hív.”
Lett a legényből iszonyú szörnyeteg,
amerre fordul, a vidék megremeg.
Megremeg a világ, remeg a király,
rezzen minden madár, a griff, a sirály.
Fák kopaszodnak, a búza elsatnyul,
közel-távol, fent-lent sárkányszív az úr.
Nem születnek versek, sem nem gyerekek,
kátyúba fúlnak szekerek s kerekek.
Bár imádkoznak, nem esik az eső,
Szomjan pusztul minden, erdő és mező

*

„Ne sírj, édes lányom, szívem megszakad,
meghal sajgó lelkem, könnyed ha fakad.
Mondd el jó anyádnak, sírd el csak, mi bánt!
Mi az, mi gyötör, mi az, mi mélybe ránt?”
„Édes jó anyám, egy hete nem látom,
nem találom bent, nem lelem határon.
Róla nem hallok sem hírt, sem újságot,
felfordítanám érte a világot!
Jó anyám megyek, utána indulok,
ha lehet, találom, ha nem meghalok.
Szerettem, szeretem, szeretni fogom,
nem élek addig, míg vissza nem kapom.”
„Eredj édes lányom, szerencse veled,
a jó isten fogja törékeny kezed.”
S ment a leány, ment messzi füves pusztán,
hét forró napon s hét hűvös éjszakán.
S mert elfáradt, leült száraz patak mellé,
fonnyadt, bánatos rózsa töve elé.
„Segíts rajtam, ó – a rózsa így susog –
adj innom, kérlek, avagy szomjan halok!
Egy hete patakom száraz, halott lett,
nem üdít eső, nem csókol harmatcsepp.”
„Csak egy kulacs víz, nekem sincsen másom.
Osztom szomjadat, öntözlek virágom.”
„Meglásd, te szegény lány, velem jót tettél,
hálámat nyered cserébe jó tettért.
Szakíts egy apró tüskét az ágamról,
vesd magad mögé, kisegít a bajból!”
S ment a leány, ment messzi kerek erdőn,
tizenkét hónapon, kerek esztendőn.
Ment a rengetegen, sűrű erdőn át.
Nem lelte, nem lelte kedvese nyomát.
Ment, ment s egyszer csak apró tisztásra lelt,
annak közepén komor bika legelt.
Komor bika szarva lánccal kikötve,
ha nem láncon volna, nyomban elszökne.
„Adj’ Isten, jó napot, te szegény leány.
Segíts meg, különben felfal a sárkány!
Felfal, felzabál, mert ide kötöttek,
a rút bálványnak áldozatul vetnek.”
„Egy röpke élet, nekem sincsen másom.
Oldozlak, menekülj borús barátom!”
„Mielőtt elfutnék irhámat mentve,
vedd el s vigyázz rá, itt van szarvam vége!
Bajba jutván bízvást vesd magad mögé,
megsegít s kerekedsz ellenséged fölé.”
S ment a leány, ment messzi hegyek között,
mindig magasabban járt felhők fölött.
Apró tengerszemre lelt az ég alatt,
fényes tükrébe síró csillag szaladt.
„Segíts meg, segíts, szegény leány hamar!
lesodort, látod, az égről vad vihar.
Ázott lepkeszárnyam immár erőtlen,
fényes hímporom terül szét köröttem.”
„Kicsi csillag, sorsod Isten formázza,
kinek dolgába halandó nem szólna.
Egy tünde lélek, nekem sincsen másom,
rajtad segítek s Istennek ajánlom.”
Két kezébe fogta a sápadt csillagot,
fényezték arcát mosolygó csillagok,
s fellépve a hegynek legtetejére,
rakta parazsát a fenséges égre.
„Semmit sem adhatok, mi méltó lenne,
ezért csak figyelj most ígéretemre!
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugszom sem nappal, sem hűvös éjen.
Követlek, figyellek, vigyázok reád,
én leszek szerető csillag-mostohád.
Ha kerülsz bajba s kiút sehol sincsen,
csak annyi kell, hogy szemed égre intsen,
s ott leszek nyomban, egyszerre ott termek,
a bajban, vészben majd megsegítelek.”

*

S ment a leány, ment felperzselt vidéken,
néptelen városon, fájó emléken.
Se hírét, se porát fel nem lelhette,
kiért indult, de sárkány járt mögötte.
Járt mögötte, ment elöl, mellette járt,
nem látott a vén Föld még egy ilyen párt.
Látta már a lány, a sárkány nem tágít,
Előtte, mögötte mindent parázsít.
Felperzsel földet, égeti az eget,
elpusztít mindent, tavat, völgyet, hegyet.
Megállt hát a lány, útszéli kőre ült,
forró komor szél kormos kórón fütyült.
Nem sírt, nem sírt, hisz többé már nem tudott,
minden fát, virágot könnyével locsolt.
Nem sírt, csak szólalt: „Te sárkány, állj elő,
vár itt sorsodat pecsételő erő!
Állj elő, ne bujkálj, mutasd, bátor vagy
kiállsz ellenem, lány ellen, egymagad!”
„Itt állok hát, te lány, ne mondd, nem jöttem,
egész felperzselt világ van mögöttem.
S hogy te élsz, az annak a bizonytéka,
erős ellenfél vagy, kemény portéka.
Vedd hát fegyvered, térjünk arrább kissé,
mérkőzzünk s lássuk meg, ki válik földdé!”
Akkor a lány a rózsatüskét vette,
fogta s válla fölött hátra vetette.
A tüskéből lett, hogy szörnyű táncot járt:
acélkarmú iszonyat, rémes csatabárd.
Járta táncát, a lány kezében járta,
s a rémítő sárkány fejét levágta.
Porba hullt a fej, utána a sárkány,
kiömlő vére homokon szikrát hány.
S egy szikra pattant a feje helyére,
ráforrt a nyakra s két fej lett belőle.
Hőkölt a lány, nyúlt a tarisznyába,
nyúlt a szarvhegyért, bizony nem hiába.
Vetette a szarut a háta mögé,
rémes kopja hajolt a feje fölé.
Egy fején szemének, máson torkának
feszült a kopja, végzete sárkánynak.
Eldőlt a szörny, földön hever két feje,
ne hidd, lány, hogy itt győzelmed ideje.
Halott fejét a sárkány hagyva porban
iszonyú testével a lányra robban.
„Ez itt a vég” - gondolta s égre nézett,
kereste a jövendő menedéket.
De száguldott már csillag-mostohája,
s megdermedt a sárkány egy szusszanásra.
„Jól figyelj szavamra, gyermekem, figyelj:
a sárkányléleknek szív alatt van hely.
Engedd ki a sárkány lelkét testéből,
s hatalma porba, a lábad elé dől!”
Ezzel a csillag tündöklő karddá vált,
s száguldó sárkány szíve alá talált.

*
Hullt haló sárkány, levél a szellőben,
megpihent, megpihent leány ölében.
Fényes arcára forró könnyek hulltak,
sebzett melléből patakok indultak.
Feküdt a fiú, a lány simogatta,
becézte arcát, szemeit csókolta.
„Ne menj el, szerelmem, engem itt ne hagyj!
Társadul egy életre engem elfogadj!”
„Kérlek társamul életnyi percemre,
szerelmed kísér halálos életre.”
Szállt a röpke perc, vele fiúlélek.
S mert egymást szerették, jó volt az élet.
Mikor elindult utána sokára,
jól tudta a leány, nem várt hiába.

Vajon mit lát a sárkány?

Vajon mit lát a sárkány
fenn az égen,
szállva hűs szellő szárnyán
fehér fényben?

Láthat-e szivárványt
kora reggel,
lát-e reppenő sármányt
egy sereggel?

Könnyezi-e két szemét
hűvös harmat,
szárítja-e gerincét
lágy fuvallat?

Lát-e vékony kötelet,
jól feszülőt,
lát-e futó gyereket,
nagy nevetőt?


Láthat-e búzatáblát,
hullámosat?
Láthat-e keskenysínpárt,
kisvasutat?

Lát-e gyereksereget
mezőszélen,
aki neki integet
fenn a légben?

Szeretném én is látni,
mindazt, mit ő!
Szeretnék lepke lenni,
szitakötő!

Az vagy hát, csak nézz körül,
láss fényeket!
Lelj gyereket, aki örül,
hallj éneket!


S te leszel majd a sárkány,
a nevető,
a fényben szellők szárnyán
felröppenő!

Néma szonett

Én egyszerűen tudom, jó vagyok,
de nem tudok mást, hát hallgatok,
tisztán szólalnak hangok, harangok,
dallamtól zengenek barlangok.
Kövek, sziklák épülnek zenévé,
hangok és szótagok szöveggé.
Azonban minden marad itt belül,
meddő nem létbe alámerül.
S ha kérded, miféle szerzet vagyok,
hogy van, hogy hangnyomot nem hagyok,
képtelen vagyok kikiabálni,
hogy süketek, idehallgassatok,
némaként én meg nem szólalok,
de tessék énekem hallgatni!

Vásott szonett

Hej, nagy a kedvem, játszadozok,
csodálkozz csak, majd kurjongatok!
Ingassad szép fejed megrovón,
csillagjon két szemed villámlón!
Mit bánom, mit gondolsz, vélekedsz!
Bő vérem haragot megrekeszt!
Rettenve felejt a félelem,
én neked éneklem énekem!
S ha hideg életben vacognál,
szabályok között nem ragyognál,
hamu alól marok parazsat,
s hogy kedved enyémhez derüljön,
mellém a zöld fűre feküdjön,
még ma megcsípek egy darazsat!

A lávamanó

Fortyog bennem az indulat,
nem látok sehol kiutat,
rögtön ha el nem indulok,
másokkal összeolvadok.
Én lávamanó vagyok!

Olvasztja testem forróság,
megfojt lassan a sokaság,
vágyok vulkánon kitörni,
az égen szállni, repülni,
hol izzó csillag ragyog!

Ne menj fiam, itt megmaradj,
öröm s büszkeség, amit adj.
A mi magmánk az otthonunk,
ahol élni s halni dolgunk.
Én égő anyád vagyok.
Ha kitörsz, majd messze repülsz,
lezuhansz, megdermedsz, kihűlsz.
S hol korábban tüzed égett,
szíved kihűlt pernyévé lett.
Elsiratnak csillagok.

Hamvaidból követ vágnak,
abból szörnyű várat raknak,
hozzád asszonyport kevernek,
átokkal, szóval megvernek.
Fagyott félelem vacog.

Maradj fiam, hallgass szóra,
eljön úgyis majd az óra,
melyet túlélni nem lehet,
mert jelent véget s kezdetet,
de addig rólad álmodok.
S hogy maradt a fiú vagy ment,
nem tudja senki idefent,
mert lávaföldön nem jártunk,
jól megizzadt volna hátunk,
így maradt örök titok.

Közszonett

közbú közbaj közbánat
közbűn közjó közbocsánat
közvers közfilm közregény
közerkölcs közlány közlegény
közcsömör közkór közkórház
közadó közpénz közkolbász
közszéna közalom közhatalom
közgebe közgané közbizalom
közkülső közbenső közbelső
köztömeg közönség közelső
közsemmi közlés közzüllés
közszféra közkín közszülés
közpark közszónok közhely
közfal közborsó közröhej

Kétségszonett

Megrendült felettem az ég,
megkergült körül a világ,
nem ad már reményt sem a még,
nem kínál vigaszt a virág.
Hajamból kihull az erő,
kikopik belőle a nyár,
vacog vállamon az eső,
didereg lábamon a sár.
Tört szemeim napfény veri,
becéző szó eszem veszi,
ép bőröm tiszta víz marja.
Rám néz megértő szemével,
eltakar nehéz lepellel,
felém tárul sötét karja.

Elmúlásszonett

Az elmúlás egyenlő halál.
Az elmúlás egyenlő határ.
Az elmúlás lehet könnyebbség,
a zuhanás után könnyedség.
Az elmúlás lehet kérdőjel,
pont, kiáltó- vagy gondolatjel.
S ha mást mondani már nem telik:
„Elmúlik, meglásd, majd elmúlik”,
s vele együtt múlik el minden,
ágyánál állsz már tehetetlen,
csak egy az, mit megér még a harc:
ha mindent rendesen végeztél,
búcsúdkor szellemed továbbél
és halálnak halálával halsz.

Robotszonett

Leszállt az est, csökkennek a fények,
lámpácskáim hunyorogva égnek.
Antropomorf házam szürkén csillog,
meghajtómon egy led zölden villog.
Humán társaim stand by fekszenek.
Áramom pezsdül, lassan gerjedek.
Létem éled, ezernyi megabájt
ad szürke testemnek tartást és bájt.
Végzem, amit programom parancsol,
elektronfelhőm rendben bekapcsol,
s már ragad is ujjamra műköröm,
körömlakk vörös, paróka szőke,
elbújhat most már minden kis nőcske:
boldog vagyok, hisz tudom, működöm.

Álomszonett

Megszületünk és semmiről álmodunk,
és anyánkról álmodunk,
és szörnyekről álmodunk, igaz?
És lányokról álmodunk,
és gyermekről álmodunk,
és holnapról álmodunk, igaz?
És örömről álmodunk,
és bánatról álmodunk,
és tegnapról álmodunk, igaz?
És gyermekről álmodunk,
és jövőről álmodunk,
és elmúltról álmodunk,
és halálról álmodunk, igaz?
És végül az életről álmodunk, igaz?

Mindenki maga módján

Szállj, strucc, szállj!
Dehogy szállok, dehogy szállok,
örülök, hogy futni tudok!
Fuss, strucc, fuss!

Fuss, sas, fuss!
Dehogy futok, dehogy futok,
örülök, hogy szállni tudok!
Szállj, sas, szállj!

Járj, hal, járj!
Dehogy járok, dehogy járok,
örülök, hogy úszni tudok!
Ússz, hal, ússz!


Ússz, tyúk, ússz!
Dehogy úszok, dehogy úszok,
örülök, ha kapirgálok!
Úgy, tyúk, úgy!

Temetőszonett

S eljön az idő, kiúttalan,
bár keresnél, nem találsz más irányt,
csak bámulsz a világba világtalan
s útra teszed magad temető iránt.
Ott várnak mind, akik fontosak,
akik vannak, voltak s még lesznek is,
akik neked a háttér maradtak,
kik vártak, kerestek, ha szöktél is.
Halom friss virág takar, sírhalom,
befogadod, ki elszakadt tőlem,
itt benn búzátlan forog a malom,
s lebeg az űrben, némán, időtlen.
Legvégül megbékél velünk a tudat.
Halott virágok könnyeznek szirmokat.

A kenyér szava

Magvam hideg földbe tették,
fölém az ősz köde borult,
kicsiny testem reszkettették,
csírám rögök közé szorult.
Fáztam éjjel, de délben is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!

Hajtásomat hó takarta,
fagyott porhó mind befödte,
kérges paplant szél vakarta,
álmom törte varjú lépte.
Fáztam már reggel s este is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!
Elmúlt a tél, langyult a rög,
borzolta nedveim a szél,
langyos eső megöntözött,
száramat ölelte levél.
Tűrtem az esőt s időt is,
tűrtem, de vártam, várj te is!

Kalászomat nap ápolta,
de morgott már a köszörű.
Testemet szedték marokba,
szalmámból készült koszorú.
Féltem a zajban s rendben is,
féltem és vártam, várj te is!

Fejem magvát mind kiverték,
pelyvámat a szél elfújta,
két kő között összetörték,
lisztem erős kéz meggyúrta.
Tűrtem cséplést s az őrlést is,
tűrtem s csak néztem, nézz te is.
S bár véltem nyugvást kosárban,
elnyelt kegyetlen kemence,
edződött bőröm a lángban,
héjam megégett veresre.
Tűrtem a tüzet s lángot is,
tűrtem, nem sírtam, tűrj te is!

Éles késsel belém vágtak,
gőzölgő tál mellé tettek,
erős foggal jól megrágtak,
ízzel-kedvvel mind megettek.
Éltem, még ha meghaltam is,
éltem boldogan, élj te is.

Születésem története

Az év egyik leghosszabb éjjelén,
éppen amikor a hajnal hasadt,
nem tudom, tán az ördög bújt belém,
meglátni kívántam kedves hasad.
Elszántan öleltem át önmagam
s fúrtam fejem mélyen a sötétbe,
lesz, ami lesz, semmit se gondoltam,
vakon küzdöttem magam előre.
Éreztem, segítesz, szeretve tolsz,
s hogy nélküled nem ment volna semmi,
melleden pihegek, felém hajolsz,
nincs erőm most, se sírni, se enni.
Mikor gyermekként a fényre hatolsz,
nincs nála boldogabb senki, senki.

A tanítvány

Üdvözlöm, mester.
Üdvözlöm.
Azért osztottak önhöz, hogy kísérleti rendszerek tervezését, megalkotását, működtetését elsajátítsam. A képzés során valós rendszereket vizsgáltunk, melyeket ugyanannak a koncepciónak megfelelően hoztak létre, egymástól eltérő időpontokban, a Galaxis különböző pontjain. A koncepció szerint ikerbolygókat állítottak pályára egy-egy csillag átellenes oldalán, azonos keringési paraméterekkel. A bolygók felszínének megszilárdulása és kedvező összetételű légkörük kialakítása után azokon önnfentartó és önfejlesztő rendszereket honosítottak meg. Kontrollrendszerként az egyik bolygópárt korlátozottan önfejlesztő, de korlátlanul fejleszthető rendszerrel telepítették be. A vizsgált bolygópárokon a fizikokémiai, majd később a biológiai, legvégül a szociológiai folyamatok tükörszimmetrikusan folytak, folynak. A kontroll rendszerben előre meghatározott intervallumokban intellektuális valamint materiális változtatásokat eszközöltek, szintén tükörszimmetrikusan.
Elég. Miért szükséges a kísérleti rendszerek térben és időben való elkülönítése?
A kísérlet megfogalmazott célja elérésének érdekében szigorúan meg kellett akadályozni, hogy a kísérleti rendszerek egymásról tudomást szerezzenek. Az egyes kísérleti rendszerek egymással való kölcsönhatása meghamisítaná a végeredményt, abból megbízható következtetés nem volna levonható. A kísérletsorozat elején úgy gondolták, hogy új rendszert csak azután indítanak, miután az előző kísérlet befejeződött. Később, amikor már megfelelő gyakorlatra tettek szert a kísérleti rendszerek berendezésében, valamint az első megbízható matematikai értékeléseket követően, amelyek az egyes folyamatok időbeliségével foglalkoztak, megengedtek bizonyos átfedést az időben, de ekkor a térben a lehető legtávolabbi rendszereket kellett megvalósítani.
Hány kísérleti rendszerről van szó?
Kettő a nyolcadikon és egy.
Mi volt várható az egyes rendszerek vizsgálatakor?
A kísérlet tervezői három fázissal számoltak, amelyek időben exponenciálisan rövidülnek s a harmadik fázis így vagy úgy a kísérlet végéhez vezet. Az első fázis során a természeti evolúció megy végbe, az
ikervilágokon szimmetrikus térbeli és időbeli megoszlásban. A természeti evolúció célja intelligens biológiai rendszerek létrehozása. A második szakasz a szociológiai evolúcióé, amely során a biológiai rendszerek szociológiai komplexekké állnak össze s mentális képességeiket additívan alkalmazzák. A primitív társadalomból több köztes lépcsőn keresztül olyan bonyolult felépítésű csoportot hoznak létre, amely a természeti környezetét egyre behatóbban vizsgálja, beleértve természetesen a világűrt és annak tartalmát. Ennek során tudomást szereznek ikerbolygólyuk létezéséről. A harmadik fázisban az ikerrendszerüket vizsgálják, s ennek a szakasznak a végén fejeződik be a kísérlet az adott bolygópárt illetően.
Be lehet-e avatkozni a kísérleti rendszerbe?
Rendkívül szigorú feltételek mellett, dokumentáltan, a Kísérleti Szabályzat előírásai szerint abban az esetben szabad a rendszerbe beavatkozni, ha akár a természeti, akár a szociológiai evolúció félresiklik azzal fenyegetve, hogy a kívánt önfejlesztő rendszer nem jön létre vagy idő előtt megsemmisül. Mindegyikre volt példa. Vesztettek el kísérleti rendszert, mert nem tudták megakadályozni olyan élőlények elszaporodását és
fajaik megerősödését, amelyek intellektuális kapacitása kevés volt a második szakasz eléréséhez. Ezek kiszorították a potenciális jelölteket az evolúcióból. Következő alkalommal idejekorán beavatkoztak, az ikerbolygókra nagy erejű, de a rendszerek számára nem végzetes meteoritbecsapódást irányítva. Más esetekben azért vallottak kudarcot, mert a második fejlődési szakaszban az illető rendszerek elpusztították önmagukat helyi háborúk vagy a természeti környezet roncsolása útján. Későbbi hasonló esetekben idejekorán beavatkoztak, de ehhez sajnos helyszíni jelenlétre volt szükség. Így a rendszerek függetlensége némileg csorbult, amit a majdani értékeléskor figyelembe kell venni.
Térjünk vissza a menetrendre! Miért biztos benne, hogy a második fázisban felfedezik ikerbolygólyukat? Elnézést a primitív kérdésért, de tudja, hogy fel kell tennem.
Természetesen. Az ikerbolygók saját napjuk körül keringenek azonos pályaparaméterek szerint. Mivel a napjuk jóval nagyobb náluk, így lakóik számára az ikerégitest optikailag nem percipiálható. Ezért a második szakasz kezdeti nagyobb részében a primitív csillagászok csak az éjjeli égbolt
látható égitestjeivel foglalkoznak. Később a technika fejlődésével a csillagászati kutatások kiterjednek a nappali égbolt vizsgálatára is. Az idők során pontosan megismerik bolygórendszerük fizikai tulajdonságait, amelyek természetesen aszimmetrikusak. A következő lépésben felfedezik azokat a torzulásokat naprendszerük egyéb bolygóinak pályáján, amelyeket nem lehet mással magyarázni, csak a szimmetrikus ikerbolygó létével. Így hamarabb fognak tudni róla, minthogy meglátják. Ekkor lépnek a harmadik fázisba.
Mi történik ekkor?
A kísérlet tervezői szerint elsőrendű célként fogalmazódik meg az ikerbolygó vizsgálata.Ez természetesen kezdetben matematikai majd közvetlen csillagászati módszerekkel történik.
Felmerül-e az ikerbolygó meglátogatásának igénye?
Pontosan ez az a kérdés, amelyre az egész kísérletsorozat irányul. A logikus válasz a NEM. Ebben a fejlődési szakaszban ugyanis kutatóink szerint már elvárható, hogy a kísérlet alanyai bízzanak saját logikájukban és matematikájukban. A természetes világban az alapvető folyamatok az entrópia jegyében zajlanak. A rendezetlenségre való törekvés a fizikai valóságban
olyan alapelv, amely kizárja két egyforma rendszer létezését. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy éppen ezért nem találtunk magunkhoz fogható intelligenciát. Amenyiben mégis létezik olyan égitest, amelynek valószínűsége tart a nullához, akkor száz százalékos biztonsággal kell elfogadni a valószínűtlenség tökéletességét, azaz el kell fogadni, hogy az ikerbolygón az ikerlények az ikeridőben ikercselekvéseket hajtanak végre. Ezért nem kell őket meglátogatni, mivel saját maguk cselekedeteiből pontosan tudják, hogy mi történik az ikerbolygón.
És mik a tapasztalatok?
A kísérleti rendszerek egy részénél valóban ez történt, tudomásul vették a tényeket és nem törődtek tovább velük. A kísérlet végetért. Az esetek többségében felvették egymással a kapcsolatot. Esetenként voltak háborús villongások, de a szimmetricitás itt is érvényesült. Mivel hamar rájöttek, hogy a háború nem megnyerhető, itt is az egymás mellett élésre rendezkedtek be. Az esetek elenyésző, de mégis a legfontosabb hányadában azonban az ikerbolygók összefogtak. Egyesítve potenciáljaikat kétszeres sebességgel gyarmatosították naprendszerüket,
a szimmetricitás elvét mindig gondosan kihasználva. Amikor naprendszeren kívüli utazásokat is tervbe vettek, a kísérlet tervezői befejezték a kísérletet.
Miért?
Nem volt szabad megengedni, hogy a kísérlet ellenőrizhetetlenné váljon, elszabaduljon
Mi lett, mi lesz a többi kísérleti rendszerrel?
Mivel fennáll a veszélye a kísérlet elszabadulásának, minden kísérleti rendszert le kellett és le kell állítani.
Mi a helyzet a kontroll rendszerrel?
A kontroll rendszer a harmadik választ adta. Amikor a rendszert aktívan a megfelelő szintre fejlesztették, az ikerbolygók összefogtak, gyarmatosították a naprendszerüket és naprendszeren kívüli utazásokat terveztek
Mi lett a sorsuk?
A kísérletet aktívan befejezték.
Milyen következtetéseket von le a kísérletekből?
Adott esetben az egyetlen logikus lépés a harmadik válasz. Ez legalább lehetőséget kínál a kísérletből való szabadulásra. Ugyanakkor ez a lehetőség is tart a nullához, mivel fejlődésüket lépésről lépésre nyomon követték, s a kellő pillanatban, mivel a kísérlet
tervezőinek minden adat rendelkezésére állt, a kísérletet aktívan befejezték.
Mi lett volna az egyetlen esélyük?
Ha a fejlődés harmadik fázisát titokban teljesítették volna.
Hogyan?
Ha levonják a megfelelő következtetéseket, amelyek szerint egy külső, felsőbb hatalom közvetlen kontroll alatt tartja és egy bizonyos ponton megsemmisíti őket, előkészíthettek volna egy mentőakciót az ikerbolygóval közösen. Ha logikai alapon elfogadják az ikerbolygó tökéletes szimmetricitását tényként, tudva, hogy amit az egyik bolygó tesz, azt teszi a másik is, esélyük lett volna egy váratlan akcióra, s megszökhettek volna a kísérletből.
Úgy van. Mit gondol, volt értelme a kísérletnek?
A logika szépségén túlmenően semmi. Létrehoztak intelligens rendszereket, amelyek intelligens módon viselkedtek, majd megsemmisítették őket. Nem, nem volt semmi értelme. Szégyellem magam.
Jól van. Nagyon figyeljen! Elmondom a kísérlet lényegét. A kísérletet megelőző időben matematikusaink a Galaxis mozgásában olyan torzulásokat fedeztek fel, amelyek nem magyarázhatók mással, mint egy másik kultúra
létezése a Galaxis magja túloldalán tükörszimmetrikusan. Mivel ennek a valószínűsége tart a nullához, feltételeznünk kell egy magasabbrendű intelligencia szerepét a dologban.
Kik lehetnek vajon odaát?
Az ikertestvéreink, akik pontosan ezen a tárgyaláson vesznek részt a szimmetricitás elve szerint.
Nem, nem rájuk gondoltam, mert őket magunkon keresztül ismerjük. Azokra gondoltam ott fenn. Ők kik lehetnek?
Ezért indítottuk a kísérletet, ezért tanítottuk önt, ez lesz az ön feladata, az öné és társáé a galaxismag túloldalán! Lépjen ki az elmémből!

Semmik vagyunk

(útravaló csillaghajósoknak)

Nem azért zártak a
végtelenség börtönébe,
hogy falát akárki
egyszerűen áttörhesse.
Állunk magányosan
s mindörökké úgy maradunk,
világunk társtalan
s mást találni sosem fogunk.
Harmadik típusú
találkozás lehetetlen:
az ember képtelen,
ami képes, embertelen.
S mert úgy van, ahogy van,
csak így vágyj a csillagokba:
akikért elindulsz
itt maradnak visszavárva.

A mackó és a Mátra

Mackó emeli a karját,
vakargatja maga marját.
Sertepertél jobbra-balra,
felcammog a hegyoldalra, brumm.

Hegyoldalról hegytetőre
kapaszkodik egy-kettőre.
Szertenéz, előre-hátra,
látható-e már a Mátra, brumm.

Ám a Mátra még takarva,
elrejti az erdő bokra.
Nem marad hát semmi hátra,
felpillant a fenyőfákra, brumm.

Fenyőfának érdes kérge,
megsérült a mackó térde,
sebaj, tart a medveköröm,
fa tornyában ülni öröm, brumm.


Ahogy növök napról-napra,
egyre-egyre magasabbra,
mint a mackó a Mátrára,
látok én is távolabbra, brumm.

Unokák s nagyszülők

Vegyél föl öledbe,
drága jó nagyanyó!
Ringass csak kedvedre,
zsongjon az énekszó!

Altass el, altass el,
aprócska gyermeket!
Simogasd szemeddel
csukódó szememet!

Emelj föl magasra,
drága jó nagyapó,
mindenki hadd lássa,
odafönt milyen jó!

És ha majd sokára
nehéz lesz az élet,
én veszlek karomba,
s mosolyog a lélek!

Féltés (átokszonett)

Mint visszhang elhagyott folyosón
egyedül bolyongj sokaság között,
vérgyöngyök üssenek homlokon,
szoruljon szíved csontrácsok mögött.
S a süket csöndben sóhajod
lebegjen moccanatlan és bénán.
Horgonyát veszítse, ó, hajód,
rabolja messze jégtábla némán.
Ha pihennél, akkor mozgasson,
ha szólalnál, szakadjon hát beléd.
Ránéznél, ne pillantson feléd,
ha elmennél, életben megtartson.
Szerelem helyett magányt arat,
ki elvonva magát magára hagy.

Ovibúcsú

Örüljetek kis pajtások, nevessetek,
kis babából nagy gyerekké megnőttetek!
Tőletek most egy időre búcsút veszünk,
az oviban mi is most már nagyok leszünk.
Utánatok jövünk majd az iskolába,
Találkozunk veletek is nem sokára!

Nebuló induló

Nebuló!!!
Nebuló!!!
Nebuló a legnagyobb kiscsapat,
a mi klubunk kicsi,
de a szívünk nagy.
Megkergetünk mindenkit,
akárhova néz.
Kapuvári kaptárunkban
terem minden méz.
Jól figyeljetek most
ide Góliátok:
szép méretes zakót
szabunk most ki rátok.
Még ha a mi hálónkba is
néha gól potyog,
anyukánknak, apukánknak
mi leszünk a, mi leszünk az
örök bajnokok.
Nebuló, Nebuló, Nebu-Nebuló!!!

Alpárisztáni szonettek I.

Nagyapám ültette ezt a fát,
azt mondta, felér majd az égig,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
azt mondta, köt majd újat s régit.

Jó földbe jó magot ágyazott,
jó napot, jó esőt énekelt.
Szárba szökkent, majd törzset kapott,
rügyező csúcsa az égre kelt.

Ám Alpárisztánban mérgezett
lett a víz, a légkör, a lélek.
Gyengülő gallyra emel kezet,

ki addig művelt és gondozott.
Kialvóban fában az élet,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Alpárisztáni szonettek II.

Nagyapám ültette ezt a fát,
madárnak és napnak székhelyül,
nem állított ágához létrát:
„Mássz fel rá, fiam, csak egyedül!”

„De apó, mért vannak barátok?”
S hágtunk a fára mindannyian.
Azt hittük, rajtunk nem fog átok
s mind megérkezünk ott, magasan.

Ám sokak alatt roppant az ág,
az egyensúly billent vészesen.
Szívükben irigység szúja rág,

a nyújtott kezet elütötték
s csak azt kívánták sötét éjen,
hogy aki feljutott, leessék.

Alpárisztáni szonettek III.

Nagyapám mesélt a becsületről,
azt mondta: felér majd az égig,
kit nem vonz csábos út, sem öl
s ki csak célját nézi mindig.

De nagyapám nem beszélt arról,
ki posványban fürdik szívesen,
ki irtózik a tiszta úttól,
hallván róla csak köp hegyesen,

ki azt hiszi, hogy majd célba ér,
ha gyomok indáin hintázik,
ereiben csak híg lúg a vér,

s bár gömbölyödik szépen a test,
nem érdekli se jobb, se másik,
marad az, mi volt és lett: a rest.

Alpárisztáni szonettek IV.

Együtt oltottuk be vad ágát,
- nagyapám metszette egykoron -,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
az a fő, hogy a szem foganjon.

Megfogant, hajtott, majd kizöldült,
öntöztük gyökerét lelkesen,
árnyéka hátunkon meg-megült,
csak ketten voltunk ott, csak ketten.

Ám jött egy harmadik, mindig jön,
és közibénk toszult hamarost,
hogy most tarkón, majd szembe köpjön.

S míg egymás ellen hadakoztunk,
forgáccsá vált az élő farost,
s a forgácson túl nem volt utunk.

Alpárisztáni szonettek V.

Nagyapám szólt az adott szóról,
szava még most is szíven szólít:
a szerződött szó örökre szól,
azt mondta, köt majd újat s régit.

De ez nem más, mint Alpárisztán,
hol nem tartani ígéretet,
vállrándítva szólni: „És aztán?”,
úzus. Bunkón képedbe nevet.

Tombol itt morális söpredék,
a fáink törzsét mind kivágják,
holott még tegnap azt ígérték,

lesz itt ország, jövő, játszótér.
Hazugságuk a gyomrunkba rág
s émelyítőn az orrunkig ér.

Alpárisztáni szonettek VI.

Nagyapám mesélt a szépségről,
a szívről, a szemről, a szájról.
Meséket mondott a tűz mellől,
hangja visszhangja itt varázsol.

Jó földbe jó magot ágyazott,
hogy árnyékában padon ülve
kívánja mindennek: „Jó napot!”,
s a világ nevetve üdvözölje.

Ám nincsen kacagás, csak kacaj,
s minden pad régen összetörve.
Szégyellős lett a fájó sóhaj,

mert gyengének lenni nagy szégyen,
- ha nem félne, pofán röhögne -,
és ezért vesznek körbe négyen.

Könyvnyitó

Csak a könyvmoly molyolhat
kincsekkel szüntelen,
mit a szó s a ritmus ad,
s mélyül az értelem.

S bár először csak hallod,
mit apu-anyu mond,
mert a betűkkel, tudod,
nincs is más, csak a gond:

de mégis, betűből szó,
s abból gondolat lesz,
messzire elhallatszó,
vagy csak aprócska nesz.

Nyissák hát fel e könyvet
és te is forgassad!
Szemed ha szülne könnyet,
nem baj, majd felszárad.


Majd egy másik oldalon
- s ilyen van nem kevés –
bú elől vár oltalom,
s csendül a nevetés.

Könyvzáró

Így hát. Ismersz már minden hangot
s mondatot, mely emeli rangod.
Mint fejét hó alól hóvirág,
mint barkát ringató hajló ág,
oly’ gyöngéden érint hangulat,
a szóló szó, mondó gondolat.
S ha megérint, változol is már,
mint Tavasz, kit forrón vár a Nyár.
Derűvel, meleggel feltöltve
készülhetsz hosszabbodó Őszre,
hogy Tél estjein megint versek
jövő évig melengessenek.

Alpárisztáni szonettek VII.

Nagyapám a hűségről mesélt,
szólítva elvet és szerelmet,
Nem szóval, ám tettel, ahogy élt,
ki csak magot, s nem sulykot elvet.

Viszályok, aszályok hiába:
Jó napot, jó esőt énekelt,
nem szállt a bátorság inába,
bajban volt barátot felemelt.

Alpárisztánban se bent, se kint,
se szívben, se szájban nincs hűség.
Ki róla beszélve csak port hint:

bajban volt barát lett volt barát
(az ott a kezdet, ez itt a vég),
beléd törölte cipője sarát.

Alpárisztáni szonettek VIII.

Nagyapám vastag törzsű tölgye
oltalmat adott mindeneknek:
legyen erős, vagy gyenge ökle,
hívőnek, vagy épp’ eretneknek.

De hálánk vész múltán megkopott:
a dudvának, muharnak magva
szárba szökkent, majd törzset kapott
s ártatlannal kelt birokra.

De Alpárisztán közömbös föld,
ahol lényegtelen a lényeg,
üres agyakba csak zörejt tölt,

s bár jelfogód még jelre éhes,
gyengül és gyávul már a lényed:
fásultnak lenni olyan édes.

Alpárisztáni szonettek IX.

Nagyapám mesélt szerelemről,
értékről, érzékről halálig,
a szívről, hol az egyetlenből
csak egyetlen van, nincs másik.

Kettőből kellett eggyé válni,
a két fél élet egy létre lelt
magot féltőn: s repesve látni,
rügyező csúcsa az égre kelt.

„Vigyázz, fiam, ez Alpárisztán, –
intett az öreg mindent tudón –
ahol az igen már csak talán,

apák, fiúk szétválva régen
családot játsznak vasárnapon.
Válassz hát, fiam, szépet szépen!”

Alpárisztáni szonettek X.

Nagyapám mesélt ősi időt:
dicső, hős, lovas, harcos, magyar,
halni bátran tudó honvevőt.
István kezében kereszt s jogar.

Mesélte történetét végig,
s szálltam vele mennybe, pokolra:
gyermekszemem látta a régit,
s a jövőbe vágytam dalolva.

Ám Alpárisztánban mérgezett
nyílvesszők feszülnek idegre:
karodba karcolnak végzetet.

Mindenkinek maga nácija
sóvárog hörögve vérére.
Lesz-e újra demo-grácia?

Alpárisztáni szonettek XI.

Megfogant mag csírája fényre
éhesen törte földleplét át.
Víz, nap, szellő hívták az égbe,
dajkálta ezer levélfiát.

Ám újra és újra lecsapott
két generációnként egyszer
a vihar – sok kopasz ág halott –
s a fiúk eltűntek a széllel.

Mert ha országában keserű
lett a víz, a légkör, a lélek
keresi, miként vár rá derű,

s ha itthon nem, hát máshol talál
boldogulást, de attól félek,
kétszer listázza majd a halál.

Alpárisztáni szonettek XII.

Fölé hajolva csemetének
mondta az apó: „Ápolnunk kell
most, s ha lesznek ágai vének,
hogyha elébb halunk el,

emlékezzen ránk.” De kertésze
közömbös lett minden iránt,
mert egyre hosszabb a hóvége.
Csak köp egy nagyot, vagy vállat ránt,

ha csalja hazug emlékezet:
víz helyett most fűrészt ad neki,
gyengülő gallyra emel kezet

és csak néz, néz: a futóhomok
hogy jön oda, nem érti senki.
De már nem is redőz a homlok.

Alpárisztáni szonettek XIII.

Nagyapám mondta - „Tanulnod kell
magadért csakúgy, mint másokért!
Bevésett betű életre kel
s lesz majd gyerek, ki mindent megért.”

Alpárisztánban nincsen érdek
felemelni, aki lemaradt.
Pusztában halnak el az érvek,
remények forrása elapad.

Tíz ujjával a hajába túrt,
hogy állása nincs, csak gondja van:
nem kell már, hisz` ötven elmúlt,

ki addig művelt és gondozott,
most takarít Ausztriában,
a tanársággal már felhagyott.

Alpárisztáni szonettek XIV.

Mindannyian, kik itt vagyunk még,
hogy láttuk a nagy fát hajtani
s halódni, ahogy sejlik a vég,
úgy száradunk mi is. Hajdani

dicsünkből nyújtóznánk az égig.
Torz a tükör, örül a kórság.
Csúszmászházától Óülepig
merő egy hazugság az ország.

Mert Alpárisztánban, most e helyt
őszintétlen lett az elmélet,
mindent befed s elfojt a selejt.

S bár menteni lenne ezer ok,
kialvóban fában az élet.
Végét várják tacskó farkasok.

XV. Utolsó szonett


Nem tudhatom, hogy másnak e táj…
De nem érdekel, ő mit akar.
Nekem szülőhazám,bárhogy fáj,
bölcsőm volt és majdan eltakar.

Bocsásd meg hazám a bűneim,
miként én vétkeid felejtem!
Préselő mellre hulló fej. Ím´
- nézd fiad – a vádat elejtem.

Légy irgalmas, hogy szemmel látlak
és szóval szólok, ha rossz a kép!
Bocsásd meg, ha én, mint a bátrak

kétséget semmiről nem hagyok:
Hazám útja sár, amerre lép,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Tündér Rózsa

Itt az idő, hol vagy, hol bújsz, Rózsa?
Szólt a kakas, csendült a liliom,
felkelt a szél, pilléim milliom
szóval szólnak: hív tündérek sorsa.

Mennünk kell, mennünk kell, elindulnunk.
Tűzünk helyét nem leljük itt e tájt,
amíg volt, szép volt, időnk már lejárt,
embernek országa nem otthonunk.

Nem, Tündér Ilona, engem ne hívj,
hadd maradjak én emberek között,
lelkem lebegjen mindenek fölött,
én Ilonám, értem harcot ne vívj!

Rózsa, nem lehetsz egyedül tündér.
Hol mindenki ember, magányra jutsz,
apád, anyád nélkül, mondd, hova futsz,
ha perzsel a nap, fagyaszt a mély éj?


Legyél hát, legyél gyönyörű virág!
Tündér Rózsa, lelked vízen ringjon!
Tudják, kik látnak, itt vannak otthon
s lesznek is, amíg világ a világ!

A bölcs csibe

Bölcsibe ment a bölcs csibe,
mert tudja, hogy az óvoda
még neki magas iskola.
Előbb üljünk csak bilire!

Tudja azt jól a kis csibe:
nincs nála senki okosabb.
A tortán a lényeg a hab:
okos, mint Apa, kicsibe´.

Úgy dorombol a kis cica,
hogy dörömböl Anya szive,
nincsen szebb nála senki se.
Ujjára csavart KisLiza…

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

XI. Mindegy!

Mindegy! Mind egy már…
Nem számít csak szép legyen!
Páfrány illatú, habár
nem látom, csak képzelem.
Ő ez, lett, aki volt,
egyben a kezdet, egyben a vég.
Kigúnyolt és fölém hajolt:
Tiéd a föld és enyém a lég.
Bűvölhet világ színe, virága,
senkit se végy, semmit se tégy,
meg se moccanj sine viagra!

VIII. Nóta

Vörös fának, véres fának
sötét az árnyéka.
Vörös nőnek, vérbő nőnek
illatos ágyéka.

Vörös fának sötét árnyán
véled megpihennék.
Vörös nőnek ágyékáról
csendben elmerengnék.

X. Elhagyott

Halott vadrózsa kúszik rád orvul,
nem látod, nem érzed, amíg el nem ér.
Elillant illata pillésen fordul
más felé, ő felé, hisz arra húz a szél.
Szagvak vagy, miért az álarc?

Kóró rózsa száraz, holt fegyvere
ha bőrödbe akad, serked a vér.
Szívedbe szúr, azért, hogy elvegye,
ami belőle még vissza-vissza tér.
Vesztettél, minek az álharc?

XVI. Kis kacsa

Kis kacsa fürdött fekete tóba´,
fekete tóba´, halál vizére.
Vérhattyú-szellem fekete lába
vizét karcolva némán kísérte.

Anyjához menne messze országba
csókolni arcát, ölelni térdét.
Vérhattyú árnya suttog: „Hiába,
nem érsz időben, nincs semmi kétség.”

Kis kacsa fürdik fekete könnyben
anyjáról készülő arckép előtt.
„Két aranyalma fordul előttem...”
Szívébe vérhattyú szilánkot lőtt.

Kis kacsa elment messze országba,
messze királynak rőt színe elé.
Ott trónolt anyja, magas a sarka!
Szíve repes már, végre meglelé!

I. Trigonum sanctum

Három szög, harmadnap…

II. Be(le)tör(őd)ve

Kit, míg lázban égett, mindenki bámult…
Láza lett kiégett, lelke elFÁSult…

V. 3 óra 20

A legmélyebb éjben, lám, pír
se dereng, s vágyad rám bír
erővel. Meggyőz s mellőz…
Becéző ujjak, simító tenyér…
Folyjon csak akárhol bármi, de ne vér!

IX. Angyalfa

„Hát te meg ki fia-bodza vagy?”
„Tartsd a szád, elhallgass, vén tuskó!”
„Csak valami magonc magyalfa.”

„Szemem csak bámul, agyam kihagy!”
Apátlan-anyátlan kis lurkó…
Földből nőtt, földre szállt magvacska.”

„Elviszi ezt is az első fagy.”
„Paplant húz reá az első hó.
Üdvösségünk lesz, hisz angyalfa!”

XV. Fekete hold

Szóval vége lett és így: a Nap kihunyt
s vele éji tükre éppúgy megvakult,
nincsen már nappal, csak a végtelen éj,
és nincs reggel sem, te ne félj, ne remélj!
Szívedre az űr örök mélye borult.

Csak állsz bénán, nézel sorsoddal szembe,
tovább élned így, mégis hogy lehetne.
A föld szilárd, a Hold is fenn az égen,
csak ő nincs már, a fénye, hogy elérjen,
nyaranta égőn, éltetőn telente.

Mert az életed mindeddig élet volt,
született, megtelt, majd elfogyott a Hold.
De nem lesz már, jaj, nem lesz már semmiképp
tovább menni s tenni, hisz se hang, se kép.
Hideg horizonton elmerült a holt.

III. Ha I.Q.

Buta, mint a föld.
Vékony a jég, bő az öv.
Felette a lék.

IV. Familia sancta

„Mivé lesz ő, Isten tudja,
forgács, zsindely, szelemen talán.”
„Árboc lesz, vitorlák ura!”
S ő lett a kereszt a Golgotán.

VI. Az utolsó farkas dala

Nem fázom, vagy éhezem,
nincs fegyver, a rettegett.
A ködben árván kérdezem:
Hová tűntetek, többi farkasok?
Mindenkiből kutya lett.
Az utolsó én vagyok.

VII. Poesis artis

Művésznek lenni sors, nem választás.
Jóságról, rosszságról vitázni minek.
Tenni kell, festeni! A mélybe láss,
de fentre nézz, hová tart az ének!
Lásd Kosztkát, a cédrust, a csodát!
Alkoss, jöjjenek formák és színek,
nem tudni miért, nem látni, kinek…

XVII. Katalinka, szállj el…

Katalinka, szállj el,
jönnek az őszidők!
Mögöttünk már a nyár,
megjönnek az esők.
Elmúlunk, csak attól félek…

Repülj el, míg lehet,
kerüld a sós kutat,
szárítsa nap fénye
harmatos szárnyadat!
Illanófény csak a lélek…

Szállj el hát, kis bogár,
kerék alá ne térj!
Ez az ősz. Jön a tél,
tavaszt már ne remélj!
Nagy mulatság volt az élet...

De addig szállj, ne félj!
Legyen tág az égbolt néked…

XVIII. Cím nélkül is…

Hasadt szívéből, mint elhunyt lélek,
elveszve buggyant elő a vér,
céltalan pulzált, a csonkok, a szélek
vonagló kínja irgalmat kér.
A szenvedés hajnala
alvadt piros.

Megszakadt egén csak dereng a fény,
magába roskadt reggel a nap.
Tombolva ujjong sok kedv és sok kény.
Nem miénk… Nekünk szívünkbe kap.
A megértés nappala
megtört fehér.

Mint elhalt öcséd nyitott sírjába
sírva ejtesz egy halott virágot,
úgy merengsz át a határon hiába:
bár termő a föld, más már a virág ott.
A megnyugvás alkonya
gyászzöld.

Animália földjén

Animalia földjén

Animalia szép földjén
zöld mellényes harkályka,
piros sipkás kis tünemény
a választott király ma.

Kopácsol egy kicsit Pici
gerinchúros törzs ágán.
Lesz itt odú, bizton hiszi
s ülhet párja tojásán.

Énekhangja heavy metal,
irigyelné őshüllő.
Delfinmódon gyorsan elszáll.
Ki vagy te? A zöld küllő.