Szerelmesvers

Ahogy a platánok marka
megfogja az eget,
ahogy a kémények füstje
kapja el a szelet,
ahogy az égő bíbor Nap
felhág a hajnalra,
csókjaim szétszórom
gesztenye hajadra.

Ahogy esti kondenzcsíkok
rózsaszínre válnak,
ahogy izzadt hajnalokon
vége van a bálnak,
ahogy megroppan fagygerinc
végén kemény télnek,
becéző beszédek
tehozzád beszélnek.

S merthogy kicsi Szaffi lányunk
bal hüvelykjét szopja,
s mert az életet a világ
a vén Naptól kapja,
s mert véletlenül te és én
a Földön létezünk,
ez törvény: párunkat
szeretni élhetünk.

Mi

Én, apámnak képe,
anyámnak szemfénye,
magamnak mindene
már régen nem vagyok.

Te vagy jobbik énem,
végem érted félem.
Nyugalom-tengerben
révben csillag ragyog.

Ő mi ketten vagyunk,
érte csattan szavunk.
Míg a Földön lakunk,
lelkünk nem jár gyalog.

Ti

Elcsépelt, ócska vicc,
röhejes, olcsó spicc,
féllábú gátfutó,
télvégi nyárutó,
Afrika hóbaglya,
névszótő tárgyragja
voltam nélkületek.

Most a világ kerek,
Nap szántja az eget,
Föld felkel a Holdon,
bőgő neve gordon,
magasra törnek fák,
megnőnek a babák,
a rend helyre billent.
Ha magányra jutnék,
világból kifutnék,
nem lehetnék soha
névszótő tárgyragja.
S rend többé nem volna,
A remény meghalna.

Szeretlek titeket.

Téli felhők

Mélyen járó felhők,
nyirkos, csillogó szántás.
Ázott facsontvázak
őrzik már a kilátást.

De lelkem fenn kering,
föntről nézi a felhőt,
megkuszálja hajad,
gesztenyeszínű szellőt.

Aki vagy

Ajkad bíbor babér,
bogárszem barna bársony,
bőröd márvány telér,
ízed csiklandó tárkony.
Enyém kezed már rég,
fürtömet fodró ujjad.
Szemem mély nyári ég,
mosolygó hajnal ajkad.
Veled vagyok való,
előtted csak léteztem,
s leszek örökhagyó,
ha pályám elvégeztem.

Két pillanat

Ülünk kéz-a-kézben csendesen,
csak egy rozzant busz ráz, kedvesem.
Télesti sötétben eldugva
lebeg a ködben egy főutca.
- o -
Hallgatva csendedet hallgatok.
Teredben látnak a csillagok.
Súrlódó auránk sistereg.
Egyesül bennünk egy kisgyerek.

Szerelmes

szeretek élni
élni szeretlek
élet szeretni
élet szeretlek

szeretlek élek
szeretek élni
szeretni éllek
élek szeretni

Július

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

Várlak

Felhők közt repülő száll,
esőszú kavicson perceg.
Vonatfütty, csengőszó, sínpár.
Kopasz fák számolnak percet.

Rád várok, nyugalmas délben,
hoz kedvesem, kopott vagon.
Rezzen az alvó időben,
s megáll a dermedt vasnyomon.

Jössz s jön veled az élet,
viszlek, míg kérdezem napod.
Elmúlik, csak attól félek,
s nem leszek többé csillagod.

A lámpák fényét...

A lámpák fényét megszűrte a függöny,
a könnyű eső az ablak előtt.
Az éji derűben fehéren csillog
szép fogad elnyílt ajkaid között.

Az vagyok, akinek látsz,
íriszed tükrében fénylek.
Rám nézel s téged találsz,
szerelmed ölel, hát élek.

A lámpák fényét megszűrte a függöny,
rád borulok csendben és lélegzem.
Az éji derűben szerelmem sajog.
Érzem, amíg szeretsz, hát élvezem.

Hunyd le a szemem

Zúgnak a fák, a szél zenél.
Szobám tiszta, idegen,
tűzhelyem benne bennem él.
Hunyd le a szemem,
hunyd le a szemem!

Elringat a szél s az erdő,
kövön robbanó hullám.
Álomba köt az arany kő.
Hunyd le a szemem, Csillám,
hunyd le a szemem!

Hozzád repít nemes smaragd,
éjben derengő villám.
Lelkem nyergébe add magad,
s hunyd le a szemem, Csillám,
hunyd le a szemem...

Csendben jöttem

Csendben jöttem, csukott szemmel.
Sírtam békésen, nyugtatón.
Csendben jöttem, mint árnyékom,
mely megpihent az arcodon.

Csendben jöttem, nyitott szemmel,
évek óta nem sírtam már.
Csendben jöttem, mint hófelhő,
mely alatt már kopár a táj.

Csendben jöttem s csendben múlok,
mint langy eső az ablakon.
S csendben zsibbad majd emlékem,
mint csókom hege ajkadon.

Rám nézel

Rád nézek s csak nézek rád.
Játszik velem egy gondolat.
Nagyon édes, nagyon vén
s már érzékeimben dagad.

Duzzad rezzenő bimbó,
kis fejét fordítja fényre,
simuló vásznon rajzol
mosolygó esélyt a kéjre.

Szívet formáz a combod,
ágyékod hívó mező.
Ajkam inná harmatát
s suttogná szélnek: Ez Ő!

Rám nézel s csak nézel rám,
játszik velem a bódulat.
Elmerülök medredben
s megcsókolom a nyakad.

Vers*

- Szeretlek, mint a napot az égen,
mint az eget szikrázó nyárestéken.
- Pusztítsatok csak engem magamat,
s hagyjátok nőni megfogant magomat!

- Szeretlek, mint az asztalon a sót,
elfolyó idő a feszülő rugót.
- Mért gondolod, hogy a fasoron túl,
másik parton más világ, a rend az úr?

- Szeretlek, mint az este a tüzet,
májusi szellő a megindult füzet.
- Mért mennék mégis, ha jó itt nekem?
Tarts vissza bátran, hogyha jó volt velem!
- Szeretlek, mint a felhőt az égen,
a kopott keresztet sírdomb tövében.
- Hogy a határon túl mi vár, titok.
Remélem, majd oda boldogan jutok.

*az életről, a szerelemről

1999

Nem mentem el a koldusig:
piszkos volt, rongyos rokkant.
Megálltam a Duna felett félúton.
Turistabusz húzott át a hídon,
mely közömbösen remegtetett
nem látva köztünk különbséget,
legyek bár üde vagy roggyant.

A szendvicsember öreg, fáradt,
padon kókad táblái mögött.
Így is jó, mindegy, hogy ő mozog,
vagy körülötte a tömeg hömpölyög.
Hideg van, nem süt a nap
a főváros fölött,
ma délelőtt.
Ilyen az egész, ezek vagyunk:
rosszkedv, sűrű köd, csömör.
A Duna már csak piszkos, nagy,
s csak akkor tölt el lágy gyönyör,
ha majd újra mellettem vagy.

Eskü

Én,
hosszú útnak pora,
Tokaj arany bora,
apám hűtlen fia
fogadom:

Veletek maradok
míg élet az élet,
oldódnak rejtélyek
s végül velük halok.

Szeretlek. Szeretlek,
mint vágott fű szagát,
mint pékség illatát.
Ízeddel eltelek.
S szerelmedet,
ki bársony bogárszem,
ki szülted gyermekem,
ki részem egészen,
vállalom

Jó kívánság, este

Nem tudom, ki vagy, de legyen jó az ested:
legyen ott ő, aki megérinti tested
s elvisz a távolba, kéretlen elragad,
amint a szád tapint s a testére tapad.

Nem akarom

Nem akarom érezni, hiányzol,
nem akarom tudni, nem vagy mellettem,
ha mellemre bújsz hűvös reggelen,
rettenve nyüszít a nyüzsgő pokol.

És nem akarok álmodni veled,
álmaimat meg akarom élni.
Nem akarok soha attól félni,
három óra múlva felébredek.

Önző vagyok, hát előre megyek,
ahol vár ránk az örök mostoha.
Gyermekre száll megint búcsú sora,
akkor találkozom újra veled.

Hozzád fordulok

Hozzád fordulok:
szélhez a virág,
fényhez a világ,
fészkek alá az ág.

Hozzád fordulok:
engedj magadhoz,
ajkad visszahoz,
szerelmed feloldoz.

Hozzád fordulok:
nincs semmi másom,
nincs ingem máson,
nincsen hasonmásom.

Hozzád fordulok:
egyedül vagyok,
talán meghalok,
talán megmaradok.
Ha megmaradok,
amíg meghalok,
amíg én vagyok:
csak hozzád fordulok.

SMS

tudtalak
értettelek
megérdemeltelek

jó voltam
jobbá lettem
elnyerhettelek

szeretlek
sóhajlopva
megérintelek

érezlek
átkarollak
felhőre viszlek

hiányzol
helyettem is
csókold meg őket

Könnycsepp marokban

vigyázz rám hogy le ne essek
kavicson szét ne fröccsenjek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne szédüljek
nap tüzébe ne repüljek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne remegjek
sötétségtől ne rémüljek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha vihar szárnyán
felszürcsölne szörnyű sárkány
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha eresztenél
fakó múltba felejtenél
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha már nem vagyok
emlékedben szemem ragyog
úgy vigyázz rám

vigyázz rám mert amíg ragyog
vagyok ha már nem is vagyok
úgy vigyázz rám

úgy legyen

Szerelem

Szeretlek.
Bolond vagy.
Szeretlek, ha bolond vagy.
Akkor is, ha bolond vagyok?
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagy.
Bolond vagy.
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagyok.
Szeretlek.

Én bennem az élet

Én bennem az Isten
én bennem a Gonosz
van az aki intsen
és az aki oroz
felelek poklomért
és ha odajutok
ártatlan ördögért
csak imát mondhatok
ördögöm nem hibás
bár örömmel fogad
Istennel nem vitáz
és Istent sem tagad
csupán végrehajtja
amivel megbíztam
fejét mélyre hajtja
előttem jó uram
hogy mi sorsra jutok
élet alatt után
arra odahatok
délelőtt délután
s éjjelem se legyen
szeretetlen pogány
szeretlek szertelen
bánatrontó leány
s ha nászunk gyümölcse
karomban mosolyog
szegény ördög öccse
kihűlt poklon vacog.

Mindent!

valami puhát
valami szépet
valami jót
melegséget
ősszel napos padot
szél ellen árnyékot
csak maradhassak
amíg maradhatok

valaki jót
valaki szépet
simogatót
kedvességet
nyári hajló csókot
téli alkonyatot
csak szerethessek
amíg maradhatok

Úgy szeressen!

Úgy pihentessen,
mint első álom
születés után!
Úgy megsegítsen,
mint megnyugvásom
halál határán!
Fel úgy karoljon,
mikor elbukom,
arcom simítsa!
Sírni ne hagyjon,
könnyem ne hulljon,
nagyon ha fájna!
Át úgy öleljen,
el úgy eresszen,
természetesen,
mintha nem várna,
mintha nem látna
soha, sohasem.

Nagyszülők, unokák

Fogantam szerelemben,
apám fényt szóró,
születtem Debrecenben,
anyám szót szóló.

Fogadtál hő méhedben,
éj fodrú mély folyó,
megkínáltál éhemben,
landoló léghajó.

Egyesültek belőlünk,
csoda életcsíra.
Emlékeznek felőlünk,
nevetve és sírva.

Szerelem egy életen át

Szeretlek!
Szeretlek?
Szeretlek.

Féltés (átokszonett)

Mint visszhang elhagyott folyosón
egyedül bolyongj sokaság között,
vérgyöngyök üssenek homlokon,
szoruljon szíved csontrácsok mögött.
S a süket csöndben sóhajod
lebegjen moccanatlan és bénán.
Horgonyát veszítse, ó, hajód,
rabolja messze jégtábla némán.
Ha pihennél, akkor mozgasson,
ha szólalnál, szakadjon hát beléd.
Ránéznél, ne pillantson feléd,
ha elmennél, életben megtartson.
Szerelem helyett magányt arat,
ki elvonva magát magára hagy.

Kétség és remény

Villámok fénye simogat
s ijeszt sötétlő határon.
Könnyel gyógyuló halálom:
múltad fájdalmat tartogat.

Szerelmem szentélye tested.
Ha bimbónk az égig felnő
s virágját árnyalja felhő,
szirmait szélnek ereszted.

Csókokat hintene a száj
remény arcára örömmel.
Gyönge foggal és körömmel
küzdünk értünk, akárhogy fáj.

Tímeának és Viktornak II.

Házasulandó lelkünk üdvözöl ekként, Vendég:
Jöttödet, ím, köszönendő, vidd e nedűt, legyen emlék!

Tündérreptetés

Kedves, egyszer még, az ifjúságért
eregessünk tündért!
Arcunk simuljon szerelmes szélhez!
Kezem érdes… Kérdezz!
Kérdezd, hogy mi lesz, ha jön a hó,
ha vakul a fakó
fáradt szem! Te vagy az egyetlen,
akivel kettesben
egyek vagyunk. Halkan hulló szavunk
megérint, nem megunt.
Drágább és drágább, mert fogy a jövő,
a még zöld őszelő.
Amíg zöld, öleld földön elfekvő
lelkemet, s mondd: ez ő,
még mindig ő! Még mindig én… Rejtély…
Páncélom tojáshéj.
Mint volt egyszer rég, egy új tavaszért
eregessünk tündért!

Hiába

Hitemet tudatlan hiszem,
tudásom hitetlen tudom,
szívemet szívtelen viszem
vásárra, s ha megy hát adom.
Önként senkinek nem teszem
lábához, ki nem szolgáltatom.
Adom s árán szerelmed veszem.
Ha nem adod, nem járok vízen,
a holtat fel nem támasztom,
s hiába lógok kereszten,
nem támadok fel harmadnapon.
Számod hiába csengetem,
perzseli fülem a telefon:
„A kívánt szám elérhetetlen.”
Csak cseng a kapcsolat-szkeleton.

Könnyed vagyok

Könnyed vagyok, lányléptű sóhaj,
fojtó nyarak súlyos illata...
Emel s leejt elejtett szava.
Oly nehéz, mint az árvalányhaj,
úgy zuhan, mint a nyárpihe,
nem emlékeztet semmire...
(de int a göndör szőke ó-haj).
Szélfújt hó, elfulladt hang,
nem cseng, rekedt visszharang...
Könnyed vagyok szemedben, ó-jaj.

Szervusz, Apa!

Ma újra itt voltál velem,
kezedben eltűnt újszülött kezem.
Szép voltál, ifjú, ép egész.
De féltem, álmodom s újra elmész.
Eljöttél élő valódban,
boldog voltam, hogy itt vagy valóban,
hogy nem vagy már, csak rossz álom.
Végre ébren, apám ott találom!
Álmomban valót álmodtam,
bár életet éreztem karodban,
hajnal szeme sötétre nyílt…
Itt most a valóság szele sikít.
Lenne fészkem erős kezed!
Szeretnék újra álmodni veled…

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

XI. Mindegy!

Mindegy! Mind egy már…
Nem számít csak szép legyen!
Páfrány illatú, habár
nem látom, csak képzelem.
Ő ez, lett, aki volt,
egyben a kezdet, egyben a vég.
Kigúnyolt és fölém hajolt:
Tiéd a föld és enyém a lég.
Bűvölhet világ színe, virága,
senkit se végy, semmit se tégy,
meg se moccanj sine viagra!

VIII. Nóta

Vörös fának, véres fának
sötét az árnyéka.
Vörös nőnek, vérbő nőnek
illatos ágyéka.

Vörös fának sötét árnyán
véled megpihennék.
Vörös nőnek ágyékáról
csendben elmerengnék.

X. Elhagyott

Halott vadrózsa kúszik rád orvul,
nem látod, nem érzed, amíg el nem ér.
Elillant illata pillésen fordul
más felé, ő felé, hisz arra húz a szél.
Szagvak vagy, miért az álarc?

Kóró rózsa száraz, holt fegyvere
ha bőrödbe akad, serked a vér.
Szívedbe szúr, azért, hogy elvegye,
ami belőle még vissza-vissza tér.
Vesztettél, minek az álharc?

XVI. Kis kacsa

Kis kacsa fürdött fekete tóba´,
fekete tóba´, halál vizére.
Vérhattyú-szellem fekete lába
vizét karcolva némán kísérte.

Anyjához menne messze országba
csókolni arcát, ölelni térdét.
Vérhattyú árnya suttog: „Hiába,
nem érsz időben, nincs semmi kétség.”

Kis kacsa fürdik fekete könnyben
anyjáról készülő arckép előtt.
„Két aranyalma fordul előttem...”
Szívébe vérhattyú szilánkot lőtt.

Kis kacsa elment messze országba,
messze királynak rőt színe elé.
Ott trónolt anyja, magas a sarka!
Szíve repes már, végre meglelé!

I. Trigonum sanctum

Három szög, harmadnap…

II. Be(le)tör(őd)ve

Kit, míg lázban égett, mindenki bámult…
Láza lett kiégett, lelke elFÁSult…

V. 3 óra 20

A legmélyebb éjben, lám, pír
se dereng, s vágyad rám bír
erővel. Meggyőz s mellőz…
Becéző ujjak, simító tenyér…
Folyjon csak akárhol bármi, de ne vér!

IX. Angyalfa

„Hát te meg ki fia-bodza vagy?”
„Tartsd a szád, elhallgass, vén tuskó!”
„Csak valami magonc magyalfa.”

„Szemem csak bámul, agyam kihagy!”
Apátlan-anyátlan kis lurkó…
Földből nőtt, földre szállt magvacska.”

„Elviszi ezt is az első fagy.”
„Paplant húz reá az első hó.
Üdvösségünk lesz, hisz angyalfa!”

XV. Fekete hold

Szóval vége lett és így: a Nap kihunyt
s vele éji tükre éppúgy megvakult,
nincsen már nappal, csak a végtelen éj,
és nincs reggel sem, te ne félj, ne remélj!
Szívedre az űr örök mélye borult.

Csak állsz bénán, nézel sorsoddal szembe,
tovább élned így, mégis hogy lehetne.
A föld szilárd, a Hold is fenn az égen,
csak ő nincs már, a fénye, hogy elérjen,
nyaranta égőn, éltetőn telente.

Mert az életed mindeddig élet volt,
született, megtelt, majd elfogyott a Hold.
De nem lesz már, jaj, nem lesz már semmiképp
tovább menni s tenni, hisz se hang, se kép.
Hideg horizonton elmerült a holt.

III. Ha I.Q.

Buta, mint a föld.
Vékony a jég, bő az öv.
Felette a lék.

IV. Familia sancta

„Mivé lesz ő, Isten tudja,
forgács, zsindely, szelemen talán.”
„Árboc lesz, vitorlák ura!”
S ő lett a kereszt a Golgotán.

VI. Az utolsó farkas dala

Nem fázom, vagy éhezem,
nincs fegyver, a rettegett.
A ködben árván kérdezem:
Hová tűntetek, többi farkasok?
Mindenkiből kutya lett.
Az utolsó én vagyok.

VII. Poesis artis

Művésznek lenni sors, nem választás.
Jóságról, rosszságról vitázni minek.
Tenni kell, festeni! A mélybe láss,
de fentre nézz, hová tart az ének!
Lásd Kosztkát, a cédrust, a csodát!
Alkoss, jöjjenek formák és színek,
nem tudni miért, nem látni, kinek…

XVII. Katalinka, szállj el…

Katalinka, szállj el,
jönnek az őszidők!
Mögöttünk már a nyár,
megjönnek az esők.
Elmúlunk, csak attól félek…

Repülj el, míg lehet,
kerüld a sós kutat,
szárítsa nap fénye
harmatos szárnyadat!
Illanófény csak a lélek…

Szállj el hát, kis bogár,
kerék alá ne térj!
Ez az ősz. Jön a tél,
tavaszt már ne remélj!
Nagy mulatság volt az élet...

De addig szállj, ne félj!
Legyen tág az égbolt néked…

XVIII. Cím nélkül is…

Hasadt szívéből, mint elhunyt lélek,
elveszve buggyant elő a vér,
céltalan pulzált, a csonkok, a szélek
vonagló kínja irgalmat kér.
A szenvedés hajnala
alvadt piros.

Megszakadt egén csak dereng a fény,
magába roskadt reggel a nap.
Tombolva ujjong sok kedv és sok kény.
Nem miénk… Nekünk szívünkbe kap.
A megértés nappala
megtört fehér.

Mint elhalt öcséd nyitott sírjába
sírva ejtesz egy halott virágot,
úgy merengsz át a határon hiába:
bár termő a föld, más már a virág ott.
A megnyugvás alkonya
gyászzöld.

XXI. Abszurd

Éltető nedvet adó emlő
hulladékvíz csatornává vált,
az akt nem akt, hanem csak aktus,
taktusra tüzel, cél mellé lő.
Szíve rossz malma csak korpát járt,
erében alvadt sötétzöld tus.
Kisdedet nem becéz a bimbó,
sóváran nem vérbő a kehely.
Önmagát öleli örökké,
nem nézi, s nem nyílik az ajtó,
üres e szoba, kopár e hely…
Örömeit ölte pörökké.
Most még él, a szennyel telődik,
mert élet az is, bármit gondolsz,
majd ha megtelt, akkor lesz holt.

Tüdeje fúj még egy ideig,
térdében tovább kopik a porc,
tudja, élete nem lesz, csak volt.

Nem futhatok, ha odatoszult,
hát ott volt s akkor gyorsabban szúrt.
Nincs mentség, győzött itt az abszurd.