Róka meg a farkas

Róka meg a Farkas koma,
tyúkra fájt mindkettő foga.
A faluba beosontak,
két szárnyast is megorrontak.

- Te ezt, én azt – szólt a Róka,
s ráugrott a nagyobbikra.
Felhorgadt a barkas farkas…
Rókafarkot fogott ordas.

Egymást marta a két merész,
csibét vágyó csalfa csibész:
Róka meg a Farkas koma.

Elszaladt a jó lakoma.

Altató

Aludj kicsi lány
Álmodj szépet
Virág mindahány
Álomképed

Virág mi nyílik
De nem hervad
A lelkem fénylik
Bánat sorvad

Érted kicsi lány
Tűzbe megyek
Léted oly talány
Tűzben égek

Anyád szerelmem
S te az élet
Aludj kicsi lány
Álmodj szépet

Száva sír

Száva, hát mi bánt, mondd!
Csitulj csak, mi a gond?
Mért sírsz úgy, no mi lelt?
Anyukád hisz' ölelt.
Ennél-e vagy innál?
Hápival játszanál?
Homlok süt? Pocak fáj?
Csitulj már, kismadár!
Na gyere, Angyalhaj,
bújj ide, semmi baj.
Apa megvéd, hidd el,
tente hát, aludj el...

S amint lányom bújt mellemre,
hüvelykujját szopva,
megcsapott a baj szelleme
hívatlanul, orrba:

Nagyon-nagyon okos apus,
Régen tele volt a pelus.

Esthajnal

Egyszer volt, ha volt
az Üveghegyen innen...
Kurta farkú túrt
pénzért is, meg ingyen.

Volt hát egy király,
hatalmas és mérges.
Arany volt a szíve,
kívül kicsit kérges.

Volt még egy asszony,
királynői páva.
Meg egy kicsi lány
és hozzá egy bába.

De nem volt fiú.
Örökös nem akadt.
Vénült a király,
olykor sírva fakadt.


Sírt hát az asszony,
fejedelmi szépség,
a lány és a bába,
az udvari népség.

Ne sírj, jó apám,
én nagyon szeretlek.
Lesz örököse
nagy hírű nevednek.

Édes jó dajkám,
engem elvarázsolj!
Ragyogó csillag,
örökké parázsolj!

Az idő eljött,
öcsém, Csillagfiú.
Apánk boldog lesz,
reményem nem hiú.


Ha látni kíván,
nézzen éjjel égre.
Esttől hajnalig
leszek majd vezére.

S az öreg király,
fente fénynél fiát,
ám ha leszállt az est,
csodálta kislányát.

Boldog az öreg,
gondja már nem láncol.
Lányával együtt
örök fényben táncol.


Szerelmesvers

Ahogy a platánok marka
megfogja az eget,
ahogy a kémények füstje
kapja el a szelet,
ahogy az égő bíbor Nap
felhág a hajnalra,
csókjaim szétszórom
gesztenye hajadra.

Ahogy esti kondenzcsíkok
rózsaszínre válnak,
ahogy izzadt hajnalokon
vége van a bálnak,
ahogy megroppan fagygerinc
végén kemény télnek,
becéző beszédek
tehozzád beszélnek.

S merthogy kicsi Szaffi lányunk
bal hüvelykjét szopja,
s mert az életet a világ
a vén Naptól kapja,
s mert véletlenül te és én
a Földön létezünk,
ez törvény: párunkat
szeretni élhetünk.

Mi

Én, apámnak képe,
anyámnak szemfénye,
magamnak mindene
már régen nem vagyok.

Te vagy jobbik énem,
végem érted félem.
Nyugalom-tengerben
révben csillag ragyog.

Ő mi ketten vagyunk,
érte csattan szavunk.
Míg a Földön lakunk,
lelkünk nem jár gyalog.

Ti

Elcsépelt, ócska vicc,
röhejes, olcsó spicc,
féllábú gátfutó,
télvégi nyárutó,
Afrika hóbaglya,
névszótő tárgyragja
voltam nélkületek.

Most a világ kerek,
Nap szántja az eget,
Föld felkel a Holdon,
bőgő neve gordon,
magasra törnek fák,
megnőnek a babák,
a rend helyre billent.
Ha magányra jutnék,
világból kifutnék,
nem lehetnék soha
névszótő tárgyragja.
S rend többé nem volna,
A remény meghalna.

Szeretlek titeket.

Sárkányballada

Hol volt, hol nem, messze innen,
túl az Óperencián,
Sárkányföldön Artúr Sárkány
hét feje volt a tirán.

Hét fejében hét ész honolt,
bölcs volt a sárkánykirály.
Országában hétszáz éve
ismeretlen a viszály.

Vénségének aranypora
három kicsi csemete.
Két fiánál s leányánál
szebb-jobb vajon lehet-e?

Egy nap kimentek a rétre,
kergetőztek a hármak,
ám hirtelen vihar támadt,
s villámszikrák cikáztak.

Aztán nagy szél kerekedett,
felkapta a kisleányt.
Elragadta… Messze tájon
ismerte meg a magányt.

Artúr Sárkány ágynak esett…
Szívét kétség marja már,
s fiainak borús lelkét
vonzza félelmes határ.

Egyik indul napkeletnek,
másik néz nap nyugtára.
Artúr párás szemfüzére
a látóhatárt járja.

Nagyobb fiút harmadik nap,
kisebbet egy hét múltán
szörnyek vetették rabságra,
hét-hét pányvára fogván.

Együtt most a három testvér,
enni, inni van elég.
Ketrecükben a rab lelkük
honvágyuktól majd' elég.

Belépőjeggyel kezében
szörnyek hada ott tolong.
A három szegény árvának
lelkében bánat bolyong.

- Testvéreim, ti jó fiúk!
Adjátok a kezetek!
Gondoljunk most jó apánkra
mi, a háromszor hetek!

S ahogy álltak háromszögben,
a ketrec megremegett,
a vasrudak megolvadtak
s a lábuk már lebegett.

Repült már a három gyermek,
Sárkányföld lett most a cél.
Felhő hátán lovagolva
lelkük semmitől se fél.

Artur Sárkány pikkelyzöldje
bánattól ezüstre vált.
Sóvár szeme minden percben
jó hírre, örömre várt.

A fekete palotában
Artúr Sárkány boldog már.
Három gyönyörű gyermeke
ágyánál szavára vár.

- Vezessétek Sárkányföldet
igazságban, józanul.
Éljetek egymással mindig
békességben, boldogul.

Sorban lehunyta tizennégy
smaragdzöld csillagszemét.
Sárkányföldön mindörökké
áldással ejtik nevét.

Téli felhők

Mélyen járó felhők,
nyirkos, csillogó szántás.
Ázott facsontvázak
őrzik már a kilátást.

De lelkem fenn kering,
föntről nézi a felhőt,
megkuszálja hajad,
gesztenyeszínű szellőt.

Aki vagy

Ajkad bíbor babér,
bogárszem barna bársony,
bőröd márvány telér,
ízed csiklandó tárkony.
Enyém kezed már rég,
fürtömet fodró ujjad.
Szemem mély nyári ég,
mosolygó hajnal ajkad.
Veled vagyok való,
előtted csak léteztem,
s leszek örökhagyó,
ha pályám elvégeztem.

Tókirály legendája

Hol volt, hol nem réges-régen,
Bizony messze tófenéken
Élt egy király,
Élt egy király.

Kagyló kastély, zsombék zsindely,
Kicsi leány, gyöngyház pendely,
Boldog király,
Boldog király.

Tavi tündér, sötét kánya,
Halacska lett király lánya,
Szegény király,
Szegény király.

Kastélya kong, király bolyong,
Bánat marja, lelke borong,
Öreg király,
Öreg király.

Könnye patak, rontás romlik,
Kicsi leány, varázs bomlik,
Szegény király,
Szegény király.

Szakálla leng, király vénül,
Csillag leány nappá szépül,
Boldog király,
Boldog király.

Lakodalmas tófenéken
Békességgel vénségében
Élt egy király,
Élt egy király.

Száva alszik

A világ legszebb leánya
fejével vállamra hajol.
Egyszerre egy nagyot böffen,
s jóízűen továbbhorkol.

Hajpihéi csiklandanak,
nyála nyakamba csordul,
és íjívű rózsa ajka
résre nyílva felém fordul.

Ős bizalommal álmodik,
lelke még fehér végtelen.
Vezetett varázs vizekre
innen már minden végleten.

A Napocska

Kerek, mint a zsemle,
meleg, mint a kályha.
Reggel nézhetsz szembe,
este bíbor máglya.

Délben föntről szemlél,
szöszke fürtön táncol.
Míg alszol, sem henyél:
más földön világol.

Találd ki, hogy ki ő!
Arany csillagocska!
Életünk éltető:
gyönyörű Napocska.

Messzi altató

Hajtto morge finta,
ollla pejka untej,
vankari kollenta:
dej de, dej de, dej, dej.

Aor porrége gvarzsar,
mérakko pentullei.
Hokke mette langar:
dej de, dej de, dej, dej.

Két pillanat

Ülünk kéz-a-kézben csendesen,
csak egy rozzant busz ráz, kedvesem.
Télesti sötétben eldugva
lebeg a ködben egy főutca.
- o -
Hallgatva csendedet hallgatok.
Teredben látnak a csillagok.
Súrlódó auránk sistereg.
Egyesül bennünk egy kisgyerek.

Rangrejtő hanglejtő, avagy te vagy szókimondó

Kulipintyó,
kulimász,
kuli hintó
nyargalász.

Szöszke szöcske
szöszmötöl.
Szöszi Böske
csak pöröl.

Csoda csikó
csavarog.
Csörögnek jó
csavarok.

Répa, retek,
mogyoró.
Számban lehet
ropogó.


Pej paripa
Parádon
megugrott a
múlt nyáron.

Nem vagy sem selyp,
sem pösze,
színész leszel,
tudod-e?

Szerelmes

szeretek élni
élni szeretlek
élet szeretni
élet szeretlek

szeretlek élek
szeretek élni
szeretni éllek
élek szeretni

Az első tél végén

Vezeti babakocsi
lábamat,
napsugár melegíti
hátamat.
Kispajtás nézelődik
csendesen,
arcomat szemlélgeti
kedvesen.
Sugárzó szembogara
antracit.
Tavaszunk lüktetéssel
andalít.
Kihúzzák meggörnyedő
vállamat.
Napsugár melegíti
hátamat.
Mosolyog pajkos pajtás
álmodón.
Boldog vagyok: tudom, nem
álmodom.

Július

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

Macskadal

Macskadal reszket,
bajusz meredezget.
Cirmos a kandúr,
cirkalmas a kan-dúr.
Súgó-búgó cicamoll
mézédesen dorombol.

Házmester hökken,
szöszke szöcske szökken.
Játszik odalent
a Miau Dzsessz Band.
Hangja hidegen nem hagy,
ha ciromtalan is vagy.

Tappanccsal toppants,
karmaiddal koppants!
Kísér a vokál,
megtelik a lokál.
Az éjben dallam dagad,
magával zene ragad.

Cirmi, kis barát,
üsd fel a zongorát!
Benne az élet,
bonyolult a képlet.
De amíg a zene szól,
a jókedvünk zakatol,
nyau, nyau, miau!

Peronon

Dobbanó gépszíve lendül,
sorompón figyelem csendül,
kis kezek buzgón intenek,
ablakok napban fürdenek.

Az erő halkan dorombol,
tengelynek feszül vasmotor.
Indul, állok s nézek árván,
messze repül vágány szárnyán.

Ébresztő

Jó reggelt, jó reggelt, Hercegnő!
Hallod csak, csendül az ébresztő?
Álomtér lassacskán búcsúzik,
napsugár hasadon bucskázik.

Fordulj csak, nyújtózz csak, egy-kettő!
Fény ölel, pilládat rebbentő.
Apu hív, anyu hív, indulás!
Jó reggelt, jó reggelt, kis pajtás!

Várlak

Felhők közt repülő száll,
esőszú kavicson perceg.
Vonatfütty, csengőszó, sínpár.
Kopasz fák számolnak percet.

Rád várok, nyugalmas délben,
hoz kedvesem, kopott vagon.
Rezzen az alvó időben,
s megáll a dermedt vasnyomon.

Jössz s jön veled az élet,
viszlek, míg kérdezem napod.
Elmúlik, csak attól félek,
s nem leszek többé csillagod.

A lámpák fényét...

A lámpák fényét megszűrte a függöny,
a könnyű eső az ablak előtt.
Az éji derűben fehéren csillog
szép fogad elnyílt ajkaid között.

Az vagyok, akinek látsz,
íriszed tükrében fénylek.
Rám nézel s téged találsz,
szerelmed ölel, hát élek.

A lámpák fényét megszűrte a függöny,
rád borulok csendben és lélegzem.
Az éji derűben szerelmem sajog.
Érzem, amíg szeretsz, hát élvezem.

Jó reggelt!

Kukurikú,
kotkodács!
Két naponta
két tojás!

Tele bögyöm
örömöm,
kis gazdámnak
köszönöm.

Fényes tollam,
tarajom,
hangom hallom
hajnalon:

Kukurikú,
kotkodács!
Ki az ágyból,
na, ugrás!

Dániel

Él Hegykőn egy Gábriel,
kis kutyája spániel.
Spániel, spániel,
annak neve Dániel.

Ide figyelj, Dániel,
hajnal hasad, hallgass el!
Hallgass el, hallgass el,
álmom még ne kergesd el!

Hunyd le a szemem

Zúgnak a fák, a szél zenél.
Szobám tiszta, idegen,
tűzhelyem benne bennem él.
Hunyd le a szemem,
hunyd le a szemem!

Elringat a szél s az erdő,
kövön robbanó hullám.
Álomba köt az arany kő.
Hunyd le a szemem, Csillám,
hunyd le a szemem!

Hozzád repít nemes smaragd,
éjben derengő villám.
Lelkem nyergébe add magad,
s hunyd le a szemem, Csillám,
hunyd le a szemem...

Csiga első éneke

Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú ujjú kezem volna!
Hosszú ujjú két szép kezem
klarinéton ficánkolna.

Hej, ha nekem hasláb helyett
hosszú combú lábam volna!
Hosszú combú két szép lábam
éjjel-nappal táncot ropna.

Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.

Csiga második éneke

Hej, ha nekem hasláb helyett
két szép kezem s lábam volna,
szép kezem és lábam miatt
a nevem sem csiga volna.

Nem lehetnék csiga-biga,
házamat sem cipelhetném.
Házam nélkül, ágyam nélkül
nyugovóra hogyan térnék?

Nem kell sem kéz, sem láb nem kell,
ha elveszthetem otthonom.
Fülem úgy sincs, hogy' táncolnék?
Házam szépen elvonszolom.

Csendben jöttem

Csendben jöttem, csukott szemmel.
Sírtam békésen, nyugtatón.
Csendben jöttem, mint árnyékom,
mely megpihent az arcodon.

Csendben jöttem, nyitott szemmel,
évek óta nem sírtam már.
Csendben jöttem, mint hófelhő,
mely alatt már kopár a táj.

Csendben jöttem s csendben múlok,
mint langy eső az ablakon.
S csendben zsibbad majd emlékem,
mint csókom hege ajkadon.

Rám nézel

Rád nézek s csak nézek rád.
Játszik velem egy gondolat.
Nagyon édes, nagyon vén
s már érzékeimben dagad.

Duzzad rezzenő bimbó,
kis fejét fordítja fényre,
simuló vásznon rajzol
mosolygó esélyt a kéjre.

Szívet formáz a combod,
ágyékod hívó mező.
Ajkam inná harmatát
s suttogná szélnek: Ez Ő!

Rám nézel s csak nézel rám,
játszik velem a bódulat.
Elmerülök medredben
s megcsókolom a nyakad.

Vers*

- Szeretlek, mint a napot az égen,
mint az eget szikrázó nyárestéken.
- Pusztítsatok csak engem magamat,
s hagyjátok nőni megfogant magomat!

- Szeretlek, mint az asztalon a sót,
elfolyó idő a feszülő rugót.
- Mért gondolod, hogy a fasoron túl,
másik parton más világ, a rend az úr?

- Szeretlek, mint az este a tüzet,
májusi szellő a megindult füzet.
- Mért mennék mégis, ha jó itt nekem?
Tarts vissza bátran, hogyha jó volt velem!
- Szeretlek, mint a felhőt az égen,
a kopott keresztet sírdomb tövében.
- Hogy a határon túl mi vár, titok.
Remélem, majd oda boldogan jutok.

*az életről, a szerelemről

Fiókafecsegés

Egyszer majd, holnapután nagy leszek,
messze hívnak a kéklő hegyek.
Csúcsaikat egyszerre megmászom,
legnagyobb leszek a világon.

Egyszer majd kisgyerekem születik.
Szombaton elérünk a kertig,
átsétálunk az utcán vasárnap,
pitypangot szedünk majd apának.

Egyszer majd, hol lesz, hol nem, sokára,
nekem is, neki is lesz szárnya.
Tollaink hegyén majd csepp harmat ül:
Szívünk hajnali égen repül.

1999

Nem mentem el a koldusig:
piszkos volt, rongyos rokkant.
Megálltam a Duna felett félúton.
Turistabusz húzott át a hídon,
mely közömbösen remegtetett
nem látva köztünk különbséget,
legyek bár üde vagy roggyant.

A szendvicsember öreg, fáradt,
padon kókad táblái mögött.
Így is jó, mindegy, hogy ő mozog,
vagy körülötte a tömeg hömpölyög.
Hideg van, nem süt a nap
a főváros fölött,
ma délelőtt.
Ilyen az egész, ezek vagyunk:
rosszkedv, sűrű köd, csömör.
A Duna már csak piszkos, nagy,
s csak akkor tölt el lágy gyönyör,
ha majd újra mellettem vagy.

Eskü

Én,
hosszú útnak pora,
Tokaj arany bora,
apám hűtlen fia
fogadom:

Veletek maradok
míg élet az élet,
oldódnak rejtélyek
s végül velük halok.

Szeretlek. Szeretlek,
mint vágott fű szagát,
mint pékség illatát.
Ízeddel eltelek.
S szerelmedet,
ki bársony bogárszem,
ki szülted gyermekem,
ki részem egészen,
vállalom

Jó kívánság, este

Nem tudom, ki vagy, de legyen jó az ested:
legyen ott ő, aki megérinti tested
s elvisz a távolba, kéretlen elragad,
amint a szád tapint s a testére tapad.

Tündérmese

Egyszer volt, hol nem volt… Ha volt, az Óperencián túl,
a varázstenger közepén, ahol táltosmalac túr.
Kerek sziget – Tündérország. Tündérföldben tündérfa,
annak ágán tündérmacska s érett tündér datolya.
Virágszirmon tündérbogár tündérnektárt gyűjtöget.
Tündérmadár a Nap alatt simogatja a szelet.
Háromtestű tengertündér, villásfarkú, nagy fogú.
A szíve ébenfekete, lelke homályos odú.
„Hozzátok fordultam s mondtam: Engedj, tündérnép, fogadj!
Eljöttetek és mondtátok: Nem kellesz! Magad maradj!
Nem kellettem s vajon miért? Nem voltam sem jó, sem szép!
Tündérország átkot mondok: tudj meg mindent, tündérnép!”
S a tündérmese világban nyomasztóan hirtelen –
derült égből villámcsapás – megjelent az értelem.
S nem volt mentség, mindent tudtak, tudtak fájdalmat, halált,
tudtak örömöt s bánatot, tudtak tort s tudták a bált.


Tudták, elmúlt az öröklét, halhatatlanság oda,
s küzdeni kell, ez nem vitás, talán lesz még majd csoda.
Közhírré tétették rögvest: Tündérország fejet hajt
s királyává koronázza azt, ki gyógyítja a bajt.
Lovagok jöttek s hercegek, vitéz legkisebb fiak,
sárkányölők és sárkányok, harcedzett nemes férfiak.
Háromtestű tengertündér mérget kacag, habot fúj:
Minden bátor kihívónak szemére mély álom hull.
Ott hevernek álomtalan Tündértenger fenekén.
Táltosmalac is elfutott, jól tudja, hogy nincs remény.
Ám erős szél jött ég felől, tengerre szállt léglegény,
csónakba ült, vitorlásba s varázs csillant énekén.
Énekelt a halászokról varázszsoltárt hét este
s varázshálóban vergődött tengertündér halteste.
Énekelt a kígyászölyvről tizenkettő napon át
s tengertündér kígyóteste elhullajtotta fogát.
Énekelt a szerelemről hetvenhét szép éjszakán
S tengertündér embertestét felőrölte a magány.
Nyújtóztak és ásítottak, ébredtek a legények,
csak Tündérország lakói szomorúak, szegények.Szabadok már, mint a madár, de valami elveszett.
Vállalniuk kell a sorsuk, ami rájuk méretett.
Megbékélnek majd idővel s boldogok lesznek bizony,
Mert ész és szív együtt képes átjutni a gátakon.

Nem akarom

Nem akarom érezni, hiányzol,
nem akarom tudni, nem vagy mellettem,
ha mellemre bújsz hűvös reggelen,
rettenve nyüszít a nyüzsgő pokol.

És nem akarok álmodni veled,
álmaimat meg akarom élni.
Nem akarok soha attól félni,
három óra múlva felébredek.

Önző vagyok, hát előre megyek,
ahol vár ránk az örök mostoha.
Gyermekre száll megint búcsú sora,
akkor találkozom újra veled.

Mese a szerelmet kereső szegény lányról

Hol volt, hol nem, faluvégen
tengődtek ínségben, éhben
egy ember s egy asszony.

Volt nekik egy leánykájuk,
szoknyáján folt, folt alatt lyuk,
szíve fehér vászon.

„Elmegyek, anyám, indulok,
világ ellen sokra jutok,
találok szerelmet.”

„Ne menj, lányom, megsiratunk,
bíró fia kérte magvunk,
fogadd a kegyelmet!”
„Édesapám, messze megyek,
eltakarnak messze hegyek,
velem lesztek ott is.”

„Eredj, lányom, megsiratunk,
árva lesz székünk, asztalunk!
Hozzon arany kocsis!”

Ment a leány messze földre,
kerek város közepébe.
Alvó árva város.

Néma királyi palota,
ne menj, ne menj, te lány, oda!
Halállal határos!

„Egy életem, egy halálom,
titok nyitját megtalálom!
Ébredjetek alvók!”
„Ki vagy, ki kedvesen szólít?
Álmom még szívemre bólint,
tündérszót hallhatok.

Menj innen, menj innen, elfuss,
anyád tüzéhez visszajuss,
itt maradsz, különben!

Bűnöket tettünk lelkünkre,
megtört létünk tiszta tükre,
nincs, aki bűntelen…

Menj innen, menj innen, bűnös,
rád hull az álom, a bűvös
s örökre elalszol!”

„Nem megyek, én el nem futok.
Batyumban bajt, bűnt nem hozok,
elkísér a jászol.”
Fehér sirály, lidérckirály
nézi a lányt s ha bűnt talál,
nincs mentség: alszik ő.

„Ki merhet dacolni velem?
Ki állíthatja: bűntelen?
Ki az a vakmerő?”

S nézi, nézi csak mereven,
feje billen, szeme rebben:
bűntelen a lány.

Lidérckirály déli széllel,
egyesül a messzeséggel,
vissza nem jön talán.

Alvó árva kerek város,
örök álommal határos,
zsibbadva felzsibong.
„Szeretlek s nem szerethetlek,
szennyes vagyok, megtört lélek.
Fuss, feledj, ne borongj!”

„Királyfi, megyek, ha mondod.
Legyél mással, máskor boldog,
szerencse kövessen!”

Indul a lány messze földre,
négyszög város közepébe,
város feketében.

Nincsen vígság, lakodalom,
bánat búzát zúz a malom,
a király nagy beteg.

„Lelkem hideg, szívem jégcsap,
rám már régen nem süt a nap –
holt szerelem lebeg.
Nem akarok meggyógyulni,
emlékektől szabadulni!
Távozz tőlem, doktor!”

„Uram király, szenvedésed
kínozza, pusztítja néped,
itt nincsen bál, csak tor.

Messze földről jött egy leány,
szívedre gyógyírt tud talán,
engedd színed elé!”

„Engedd hát, tegyen csak próbát!
De mondom, ha nem tesz csodát,
kerül kereszt mögé!”

A király szíve megremeg,
jégpáncélja megreped:
a leány gyönyörű.
„Uram király, hát mi végre
rendeltél gyászt minden lényre –
te voltál keserű!

Balga, elvakult ember vagy,
nem dicső, nem bölcs és nem nagy –
gőgbe fagyott király.

Ne várd többé, szeressenek,
boldog légy, ha felejtenek,
lelked sötét homály.”

„Ne menj el, te lány, ne menj el!
Kérlek kedvvel, szerelemmel:
Légy szerető társam!”

„Nem lehet, nagy a te bűnöd:
szád jég, szíved dér, lelked köd –
néped vígnak lássam!”
Megy a leány messze földre,
üvegmező mellékére,
szíve szomorúság.

„Jó apám s anyám, lássátok,
szívem szárnyát szegi átok:
lelkem csak üres ág.”

S elfeküdt az árokszélen,
üvegmező mellékében
üveggé vált teste.

Hollószárnyú csendes madár,
Nap előtt jár, nap után jár:
Meglátta az este.

Költögette, élesztette,
hűvös széllel legyezgette,
álmodik a leány.
Éj testvére, fénylő nappal
megáldatta harmat pappal –
hideg üveg a lány.

S jöttek hozzá nagy vitézek,
tábornokok és tüzérek,
ébresztik hasztalan.

Lidércek és tündérfiak,
hangyák és hímes bogarak
próbát tesznek sorban.

Hallja anyja, hallja apja,
mivé lett a leány sora,
indulnak utána.

Mennek messze, messze földre,
üvegmező mellékére,
ott találják alva.
Veszik kézbe, veszik ölbe.
„Haja szála le ne törne!”
teszik a szekérre.

Ahogy mennek, mendegélnek,
nagy üvegfák közé érnek,
megállnak estére.

Hova tegyék, hova tegyék
a lányt, baja hogy ne essék?
Teszik fa odvába.

Hollószárnyú csendes madár,
néma korom lett a határ,
az este meglátta.

Alszik a lány és álmodik,
álmában ringatja ladik,
kelti énekszóval.
Simogatja énekszóval,
becézi, míg kakas szólal,
ébred madárdallal.

Szegény leány, hát láss csodát,
ne keresd csak te azt a fát!
Megtört egy varázslat.

Üvegfának óvó ága,
tündérlegény hajló karja
ölel leányvállat.

„Mondd, ki vagy te, üveglegény,
tündérlegény, nyíló remény –
a fából született?”

„Tündérlegény voltam, igaz,
nem volt leány, nem volt vigasz,
nem volt, ki szeretett.
Viharszárnyon szállt az élet,
remények tüze leégett,
mondtam ítéletet:

Amíg hasonló tiszta lány
nem keres meg, nem talál rám,
legyek hideg üveg.

Odvamba bújtál s láttalak,
öleltelek, hallgattalak
s legénnyé változtam.”

„Csalódtam minden esélyben,
te legény, fekve kétségben
reád vágyakoztam.

Kit megtaláltam, rám talált,
kedves, lelked lelkembe szállt,
fogadj asszonyodnak!”
„Fogadlak, kedves, s elfogadsz,
mellemben elcsitul a harc,
leszünk méltó társak.”

Hol volt, hol nem, messze innen
élnek békében és fényben
egy ember s egy asszony.

Mert ha nem így történt volna,
mesém is hosszabb lett volna,
fuss el véle, bizony!

Ne sírj, Csilla

Unokahúgomnak

Szöszke szöcske,
ugra-bugra,
fűre fűzve
álldigál.
Lakkos frakkos
délceg herceg
tarkán-barkán
sírdogál.
Csilla-pilla
rebben, lebben,
szellő szökell,
messze tér.
Könnye könnyed
lépre lépve
állat, vállat
el nem ér.
Szöszke szöcske,
föl örömre!
Ne félj, csak élj
boldogan.

Hozzád fordulok

Hozzád fordulok:
szélhez a virág,
fényhez a világ,
fészkek alá az ág.

Hozzád fordulok:
engedj magadhoz,
ajkad visszahoz,
szerelmed feloldoz.

Hozzád fordulok:
nincs semmi másom,
nincs ingem máson,
nincsen hasonmásom.

Hozzád fordulok:
egyedül vagyok,
talán meghalok,
talán megmaradok.
Ha megmaradok,
amíg meghalok,
amíg én vagyok:
csak hozzád fordulok.

Messzi mese

„Légy kedves hozzám és szeress, te legény!
Régen kíván téged szívem, a kemény.
Te legény, hozzám mindenben kedves légy!
Bármit, mit akarok, a kedvemre tégy!
Legyél csak, legyél csak hajló kedvesem,
dúskálsz majd aranyban, gyöngyben, ezüstben.
Elhalmozlak minden jóval s még jobbal,
jól tartalak virágos varázsszóval.”
„A tisztességet, szegény gazdag asszony
köszönöm, de nem nyerhetsz meg varázsszón.
Ha szegény is vagyok, a szívem szabad.
Cselédnek nem hajlíthat hímes szavad.”
„Választottál magadnak embereket,
megszeretted őket és megszerettek.
Nem szerethetitek egymást, mert tiltom.
Figyelj legény, fejedre átkom mondom.
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugodhatsz nappal, sem hűvös éjen.
Félelmes erejű szörnyeteg sorsod.
Lelked eltemetve, szíved alatt hordod.
Sorsod örök, mentséged sehol sincsen.
Megváltást nem lelsz sem ingyen, sem kincsen.
Halálod percéig, borzasztó sárkány,
ősgonosz leszel és förtelmes bálvány.
Halálod percében leszel, ki voltál,
leszel szegény legény, ki megtagadtál.
S történjen bármi az utolsó percben,
nem menekülhetsz, végzeted kegyetlen!”
Elkomorult az ég, elszorult a szív.
„Anyám, bársony szemed már hiába hív.”
Lett a legényből iszonyú szörnyeteg,
amerre fordul, a vidék megremeg.
Megremeg a világ, remeg a király,
rezzen minden madár, a griff, a sirály.
Fák kopaszodnak, a búza elsatnyul,
közel-távol, fent-lent sárkányszív az úr.
Nem születnek versek, sem nem gyerekek,
kátyúba fúlnak szekerek s kerekek.
Bár imádkoznak, nem esik az eső,
Szomjan pusztul minden, erdő és mező

*

„Ne sírj, édes lányom, szívem megszakad,
meghal sajgó lelkem, könnyed ha fakad.
Mondd el jó anyádnak, sírd el csak, mi bánt!
Mi az, mi gyötör, mi az, mi mélybe ránt?”
„Édes jó anyám, egy hete nem látom,
nem találom bent, nem lelem határon.
Róla nem hallok sem hírt, sem újságot,
felfordítanám érte a világot!
Jó anyám megyek, utána indulok,
ha lehet, találom, ha nem meghalok.
Szerettem, szeretem, szeretni fogom,
nem élek addig, míg vissza nem kapom.”
„Eredj édes lányom, szerencse veled,
a jó isten fogja törékeny kezed.”
S ment a leány, ment messzi füves pusztán,
hét forró napon s hét hűvös éjszakán.
S mert elfáradt, leült száraz patak mellé,
fonnyadt, bánatos rózsa töve elé.
„Segíts rajtam, ó – a rózsa így susog –
adj innom, kérlek, avagy szomjan halok!
Egy hete patakom száraz, halott lett,
nem üdít eső, nem csókol harmatcsepp.”
„Csak egy kulacs víz, nekem sincsen másom.
Osztom szomjadat, öntözlek virágom.”
„Meglásd, te szegény lány, velem jót tettél,
hálámat nyered cserébe jó tettért.
Szakíts egy apró tüskét az ágamról,
vesd magad mögé, kisegít a bajból!”
S ment a leány, ment messzi kerek erdőn,
tizenkét hónapon, kerek esztendőn.
Ment a rengetegen, sűrű erdőn át.
Nem lelte, nem lelte kedvese nyomát.
Ment, ment s egyszer csak apró tisztásra lelt,
annak közepén komor bika legelt.
Komor bika szarva lánccal kikötve,
ha nem láncon volna, nyomban elszökne.
„Adj’ Isten, jó napot, te szegény leány.
Segíts meg, különben felfal a sárkány!
Felfal, felzabál, mert ide kötöttek,
a rút bálványnak áldozatul vetnek.”
„Egy röpke élet, nekem sincsen másom.
Oldozlak, menekülj borús barátom!”
„Mielőtt elfutnék irhámat mentve,
vedd el s vigyázz rá, itt van szarvam vége!
Bajba jutván bízvást vesd magad mögé,
megsegít s kerekedsz ellenséged fölé.”
S ment a leány, ment messzi hegyek között,
mindig magasabban járt felhők fölött.
Apró tengerszemre lelt az ég alatt,
fényes tükrébe síró csillag szaladt.
„Segíts meg, segíts, szegény leány hamar!
lesodort, látod, az égről vad vihar.
Ázott lepkeszárnyam immár erőtlen,
fényes hímporom terül szét köröttem.”
„Kicsi csillag, sorsod Isten formázza,
kinek dolgába halandó nem szólna.
Egy tünde lélek, nekem sincsen másom,
rajtad segítek s Istennek ajánlom.”
Két kezébe fogta a sápadt csillagot,
fényezték arcát mosolygó csillagok,
s fellépve a hegynek legtetejére,
rakta parazsát a fenséges égre.
„Semmit sem adhatok, mi méltó lenne,
ezért csak figyelj most ígéretemre!
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugszom sem nappal, sem hűvös éjen.
Követlek, figyellek, vigyázok reád,
én leszek szerető csillag-mostohád.
Ha kerülsz bajba s kiút sehol sincsen,
csak annyi kell, hogy szemed égre intsen,
s ott leszek nyomban, egyszerre ott termek,
a bajban, vészben majd megsegítelek.”

*

S ment a leány, ment felperzselt vidéken,
néptelen városon, fájó emléken.
Se hírét, se porát fel nem lelhette,
kiért indult, de sárkány járt mögötte.
Járt mögötte, ment elöl, mellette járt,
nem látott a vén Föld még egy ilyen párt.
Látta már a lány, a sárkány nem tágít,
Előtte, mögötte mindent parázsít.
Felperzsel földet, égeti az eget,
elpusztít mindent, tavat, völgyet, hegyet.
Megállt hát a lány, útszéli kőre ült,
forró komor szél kormos kórón fütyült.
Nem sírt, nem sírt, hisz többé már nem tudott,
minden fát, virágot könnyével locsolt.
Nem sírt, csak szólalt: „Te sárkány, állj elő,
vár itt sorsodat pecsételő erő!
Állj elő, ne bujkálj, mutasd, bátor vagy
kiállsz ellenem, lány ellen, egymagad!”
„Itt állok hát, te lány, ne mondd, nem jöttem,
egész felperzselt világ van mögöttem.
S hogy te élsz, az annak a bizonytéka,
erős ellenfél vagy, kemény portéka.
Vedd hát fegyvered, térjünk arrább kissé,
mérkőzzünk s lássuk meg, ki válik földdé!”
Akkor a lány a rózsatüskét vette,
fogta s válla fölött hátra vetette.
A tüskéből lett, hogy szörnyű táncot járt:
acélkarmú iszonyat, rémes csatabárd.
Járta táncát, a lány kezében járta,
s a rémítő sárkány fejét levágta.
Porba hullt a fej, utána a sárkány,
kiömlő vére homokon szikrát hány.
S egy szikra pattant a feje helyére,
ráforrt a nyakra s két fej lett belőle.
Hőkölt a lány, nyúlt a tarisznyába,
nyúlt a szarvhegyért, bizony nem hiába.
Vetette a szarut a háta mögé,
rémes kopja hajolt a feje fölé.
Egy fején szemének, máson torkának
feszült a kopja, végzete sárkánynak.
Eldőlt a szörny, földön hever két feje,
ne hidd, lány, hogy itt győzelmed ideje.
Halott fejét a sárkány hagyva porban
iszonyú testével a lányra robban.
„Ez itt a vég” - gondolta s égre nézett,
kereste a jövendő menedéket.
De száguldott már csillag-mostohája,
s megdermedt a sárkány egy szusszanásra.
„Jól figyelj szavamra, gyermekem, figyelj:
a sárkányléleknek szív alatt van hely.
Engedd ki a sárkány lelkét testéből,
s hatalma porba, a lábad elé dől!”
Ezzel a csillag tündöklő karddá vált,
s száguldó sárkány szíve alá talált.

*
Hullt haló sárkány, levél a szellőben,
megpihent, megpihent leány ölében.
Fényes arcára forró könnyek hulltak,
sebzett melléből patakok indultak.
Feküdt a fiú, a lány simogatta,
becézte arcát, szemeit csókolta.
„Ne menj el, szerelmem, engem itt ne hagyj!
Társadul egy életre engem elfogadj!”
„Kérlek társamul életnyi percemre,
szerelmed kísér halálos életre.”
Szállt a röpke perc, vele fiúlélek.
S mert egymást szerették, jó volt az élet.
Mikor elindult utána sokára,
jól tudta a leány, nem várt hiába.

SMS

tudtalak
értettelek
megérdemeltelek

jó voltam
jobbá lettem
elnyerhettelek

szeretlek
sóhajlopva
megérintelek

érezlek
átkarollak
felhőre viszlek

hiányzol
helyettem is
csókold meg őket

Vajon mit lát a sárkány?

Vajon mit lát a sárkány
fenn az égen,
szállva hűs szellő szárnyán
fehér fényben?

Láthat-e szivárványt
kora reggel,
lát-e reppenő sármányt
egy sereggel?

Könnyezi-e két szemét
hűvös harmat,
szárítja-e gerincét
lágy fuvallat?

Lát-e vékony kötelet,
jól feszülőt,
lát-e futó gyereket,
nagy nevetőt?


Láthat-e búzatáblát,
hullámosat?
Láthat-e keskenysínpárt,
kisvasutat?

Lát-e gyereksereget
mezőszélen,
aki neki integet
fenn a légben?

Szeretném én is látni,
mindazt, mit ő!
Szeretnék lepke lenni,
szitakötő!

Az vagy hát, csak nézz körül,
láss fényeket!
Lelj gyereket, aki örül,
hallj éneket!


S te leszel majd a sárkány,
a nevető,
a fényben szellők szárnyán
felröppenő!

Könnycsepp marokban

vigyázz rám hogy le ne essek
kavicson szét ne fröccsenjek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne szédüljek
nap tüzébe ne repüljek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám hogy ne remegjek
sötétségtől ne rémüljek
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha vihar szárnyán
felszürcsölne szörnyű sárkány
úgy vigyázz rám
vigyázz rám ha eresztenél
fakó múltba felejtenél
úgy vigyázz rám

vigyázz rám ha már nem vagyok
emlékedben szemem ragyog
úgy vigyázz rám

vigyázz rám mert amíg ragyog
vagyok ha már nem is vagyok
úgy vigyázz rám

úgy legyen

Szerelem

Szeretlek.
Bolond vagy.
Szeretlek, ha bolond vagy.
Akkor is, ha bolond vagyok?
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagy.
Bolond vagy.
Szeretlek, akkor is, ha bolond vagyok.
Szeretlek.

Én bennem az élet

Én bennem az Isten
én bennem a Gonosz
van az aki intsen
és az aki oroz
felelek poklomért
és ha odajutok
ártatlan ördögért
csak imát mondhatok
ördögöm nem hibás
bár örömmel fogad
Istennel nem vitáz
és Istent sem tagad
csupán végrehajtja
amivel megbíztam
fejét mélyre hajtja
előttem jó uram
hogy mi sorsra jutok
élet alatt után
arra odahatok
délelőtt délután
s éjjelem se legyen
szeretetlen pogány
szeretlek szertelen
bánatrontó leány
s ha nászunk gyümölcse
karomban mosolyog
szegény ördög öccse
kihűlt poklon vacog.

Mindent!

valami puhát
valami szépet
valami jót
melegséget
ősszel napos padot
szél ellen árnyékot
csak maradhassak
amíg maradhatok

valaki jót
valaki szépet
simogatót
kedvességet
nyári hajló csókot
téli alkonyatot
csak szerethessek
amíg maradhatok

Úgy szeressen!

Úgy pihentessen,
mint első álom
születés után!
Úgy megsegítsen,
mint megnyugvásom
halál határán!
Fel úgy karoljon,
mikor elbukom,
arcom simítsa!
Sírni ne hagyjon,
könnyem ne hulljon,
nagyon ha fájna!
Át úgy öleljen,
el úgy eresszen,
természetesen,
mintha nem várna,
mintha nem látna
soha, sohasem.

A lávamanó

Fortyog bennem az indulat,
nem látok sehol kiutat,
rögtön ha el nem indulok,
másokkal összeolvadok.
Én lávamanó vagyok!

Olvasztja testem forróság,
megfojt lassan a sokaság,
vágyok vulkánon kitörni,
az égen szállni, repülni,
hol izzó csillag ragyog!

Ne menj fiam, itt megmaradj,
öröm s büszkeség, amit adj.
A mi magmánk az otthonunk,
ahol élni s halni dolgunk.
Én égő anyád vagyok.
Ha kitörsz, majd messze repülsz,
lezuhansz, megdermedsz, kihűlsz.
S hol korábban tüzed égett,
szíved kihűlt pernyévé lett.
Elsiratnak csillagok.

Hamvaidból követ vágnak,
abból szörnyű várat raknak,
hozzád asszonyport kevernek,
átokkal, szóval megvernek.
Fagyott félelem vacog.

Maradj fiam, hallgass szóra,
eljön úgyis majd az óra,
melyet túlélni nem lehet,
mert jelent véget s kezdetet,
de addig rólad álmodok.
S hogy maradt a fiú vagy ment,
nem tudja senki idefent,
mert lávaföldön nem jártunk,
jól megizzadt volna hátunk,
így maradt örök titok.

Nagyszülők, unokák

Fogantam szerelemben,
apám fényt szóró,
születtem Debrecenben,
anyám szót szóló.

Fogadtál hő méhedben,
éj fodrú mély folyó,
megkínáltál éhemben,
landoló léghajó.

Egyesültek belőlünk,
csoda életcsíra.
Emlékeznek felőlünk,
nevetve és sírva.

Szerelem egy életen át

Szeretlek!
Szeretlek?
Szeretlek.

Mindenki maga módján

Szállj, strucc, szállj!
Dehogy szállok, dehogy szállok,
örülök, hogy futni tudok!
Fuss, strucc, fuss!

Fuss, sas, fuss!
Dehogy futok, dehogy futok,
örülök, hogy szállni tudok!
Szállj, sas, szállj!

Járj, hal, járj!
Dehogy járok, dehogy járok,
örülök, hogy úszni tudok!
Ússz, hal, ússz!


Ússz, tyúk, ússz!
Dehogy úszok, dehogy úszok,
örülök, ha kapirgálok!
Úgy, tyúk, úgy!

A kenyér szava

Magvam hideg földbe tették,
fölém az ősz köde borult,
kicsiny testem reszkettették,
csírám rögök közé szorult.
Fáztam éjjel, de délben is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!

Hajtásomat hó takarta,
fagyott porhó mind befödte,
kérges paplant szél vakarta,
álmom törte varjú lépte.
Fáztam már reggel s este is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!
Elmúlt a tél, langyult a rög,
borzolta nedveim a szél,
langyos eső megöntözött,
száramat ölelte levél.
Tűrtem az esőt s időt is,
tűrtem, de vártam, várj te is!

Kalászomat nap ápolta,
de morgott már a köszörű.
Testemet szedték marokba,
szalmámból készült koszorú.
Féltem a zajban s rendben is,
féltem és vártam, várj te is!

Fejem magvát mind kiverték,
pelyvámat a szél elfújta,
két kő között összetörték,
lisztem erős kéz meggyúrta.
Tűrtem cséplést s az őrlést is,
tűrtem s csak néztem, nézz te is.
S bár véltem nyugvást kosárban,
elnyelt kegyetlen kemence,
edződött bőröm a lángban,
héjam megégett veresre.
Tűrtem a tüzet s lángot is,
tűrtem, nem sírtam, tűrj te is!

Éles késsel belém vágtak,
gőzölgő tál mellé tettek,
erős foggal jól megrágtak,
ízzel-kedvvel mind megettek.
Éltem, még ha meghaltam is,
éltem boldogan, élj te is.

A mackó és a Mátra

Mackó emeli a karját,
vakargatja maga marját.
Sertepertél jobbra-balra,
felcammog a hegyoldalra, brumm.

Hegyoldalról hegytetőre
kapaszkodik egy-kettőre.
Szertenéz, előre-hátra,
látható-e már a Mátra, brumm.

Ám a Mátra még takarva,
elrejti az erdő bokra.
Nem marad hát semmi hátra,
felpillant a fenyőfákra, brumm.

Fenyőfának érdes kérge,
megsérült a mackó térde,
sebaj, tart a medveköröm,
fa tornyában ülni öröm, brumm.


Ahogy növök napról-napra,
egyre-egyre magasabbra,
mint a mackó a Mátrára,
látok én is távolabbra, brumm.

Unokák s nagyszülők

Vegyél föl öledbe,
drága jó nagyanyó!
Ringass csak kedvedre,
zsongjon az énekszó!

Altass el, altass el,
aprócska gyermeket!
Simogasd szemeddel
csukódó szememet!

Emelj föl magasra,
drága jó nagyapó,
mindenki hadd lássa,
odafönt milyen jó!

És ha majd sokára
nehéz lesz az élet,
én veszlek karomba,
s mosolyog a lélek!

Féltés (átokszonett)

Mint visszhang elhagyott folyosón
egyedül bolyongj sokaság között,
vérgyöngyök üssenek homlokon,
szoruljon szíved csontrácsok mögött.
S a süket csöndben sóhajod
lebegjen moccanatlan és bénán.
Horgonyát veszítse, ó, hajód,
rabolja messze jégtábla némán.
Ha pihennél, akkor mozgasson,
ha szólalnál, szakadjon hát beléd.
Ránéznél, ne pillantson feléd,
ha elmennél, életben megtartson.
Szerelem helyett magányt arat,
ki elvonva magát magára hagy.

Ovibúcsú

Örüljetek kis pajtások, nevessetek,
kis babából nagy gyerekké megnőttetek!
Tőletek most egy időre búcsút veszünk,
az oviban mi is most már nagyok leszünk.
Utánatok jövünk majd az iskolába,
Találkozunk veletek is nem sokára!

Nebuló induló

Nebuló!!!
Nebuló!!!
Nebuló a legnagyobb kiscsapat,
a mi klubunk kicsi,
de a szívünk nagy.
Megkergetünk mindenkit,
akárhova néz.
Kapuvári kaptárunkban
terem minden méz.
Jól figyeljetek most
ide Góliátok:
szép méretes zakót
szabunk most ki rátok.
Még ha a mi hálónkba is
néha gól potyog,
anyukánknak, apukánknak
mi leszünk a, mi leszünk az
örök bajnokok.
Nebuló, Nebuló, Nebu-Nebuló!!!

Kétség és remény

Villámok fénye simogat
s ijeszt sötétlő határon.
Könnyel gyógyuló halálom:
múltad fájdalmat tartogat.

Szerelmem szentélye tested.
Ha bimbónk az égig felnő
s virágját árnyalja felhő,
szirmait szélnek ereszted.

Csókokat hintene a száj
remény arcára örömmel.
Gyönge foggal és körömmel
küzdünk értünk, akárhogy fáj.

Könyvnyitó

Csak a könyvmoly molyolhat
kincsekkel szüntelen,
mit a szó s a ritmus ad,
s mélyül az értelem.

S bár először csak hallod,
mit apu-anyu mond,
mert a betűkkel, tudod,
nincs is más, csak a gond:

de mégis, betűből szó,
s abból gondolat lesz,
messzire elhallatszó,
vagy csak aprócska nesz.

Nyissák hát fel e könyvet
és te is forgassad!
Szemed ha szülne könnyet,
nem baj, majd felszárad.


Majd egy másik oldalon
- s ilyen van nem kevés –
bú elől vár oltalom,
s csendül a nevetés.

Könyvzáró

Így hát. Ismersz már minden hangot
s mondatot, mely emeli rangod.
Mint fejét hó alól hóvirág,
mint barkát ringató hajló ág,
oly’ gyöngéden érint hangulat,
a szóló szó, mondó gondolat.
S ha megérint, változol is már,
mint Tavasz, kit forrón vár a Nyár.
Derűvel, meleggel feltöltve
készülhetsz hosszabbodó Őszre,
hogy Tél estjein megint versek
jövő évig melengessenek.

Tímeának és Viktornak II.

Házasulandó lelkünk üdvözöl ekként, Vendég:
Jöttödet, ím, köszönendő, vidd e nedűt, legyen emlék!

Tündér Rózsa

Itt az idő, hol vagy, hol bújsz, Rózsa?
Szólt a kakas, csendült a liliom,
felkelt a szél, pilléim milliom
szóval szólnak: hív tündérek sorsa.

Mennünk kell, mennünk kell, elindulnunk.
Tűzünk helyét nem leljük itt e tájt,
amíg volt, szép volt, időnk már lejárt,
embernek országa nem otthonunk.

Nem, Tündér Ilona, engem ne hívj,
hadd maradjak én emberek között,
lelkem lebegjen mindenek fölött,
én Ilonám, értem harcot ne vívj!

Rózsa, nem lehetsz egyedül tündér.
Hol mindenki ember, magányra jutsz,
apád, anyád nélkül, mondd, hova futsz,
ha perzsel a nap, fagyaszt a mély éj?


Legyél hát, legyél gyönyörű virág!
Tündér Rózsa, lelked vízen ringjon!
Tudják, kik látnak, itt vannak otthon
s lesznek is, amíg világ a világ!

Tündérreptetés

Kedves, egyszer még, az ifjúságért
eregessünk tündért!
Arcunk simuljon szerelmes szélhez!
Kezem érdes… Kérdezz!
Kérdezd, hogy mi lesz, ha jön a hó,
ha vakul a fakó
fáradt szem! Te vagy az egyetlen,
akivel kettesben
egyek vagyunk. Halkan hulló szavunk
megérint, nem megunt.
Drágább és drágább, mert fogy a jövő,
a még zöld őszelő.
Amíg zöld, öleld földön elfekvő
lelkemet, s mondd: ez ő,
még mindig ő! Még mindig én… Rejtély…
Páncélom tojáshéj.
Mint volt egyszer rég, egy új tavaszért
eregessünk tündért!

Hiába

Hitemet tudatlan hiszem,
tudásom hitetlen tudom,
szívemet szívtelen viszem
vásárra, s ha megy hát adom.
Önként senkinek nem teszem
lábához, ki nem szolgáltatom.
Adom s árán szerelmed veszem.
Ha nem adod, nem járok vízen,
a holtat fel nem támasztom,
s hiába lógok kereszten,
nem támadok fel harmadnapon.
Számod hiába csengetem,
perzseli fülem a telefon:
„A kívánt szám elérhetetlen.”
Csak cseng a kapcsolat-szkeleton.

Könnyed vagyok

Könnyed vagyok, lányléptű sóhaj,
fojtó nyarak súlyos illata...
Emel s leejt elejtett szava.
Oly nehéz, mint az árvalányhaj,
úgy zuhan, mint a nyárpihe,
nem emlékeztet semmire...
(de int a göndör szőke ó-haj).
Szélfújt hó, elfulladt hang,
nem cseng, rekedt visszharang...
Könnyed vagyok szemedben, ó-jaj.

A bölcs csibe

Bölcsibe ment a bölcs csibe,
mert tudja, hogy az óvoda
még neki magas iskola.
Előbb üljünk csak bilire!

Tudja azt jól a kis csibe:
nincs nála senki okosabb.
A tortán a lényeg a hab:
okos, mint Apa, kicsibe´.

Úgy dorombol a kis cica,
hogy dörömböl Anya szive,
nincsen szebb nála senki se.
Ujjára csavart KisLiza…

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!