XV. Fekete hold
Szóval vége lett és így: a Nap kihunyt
s vele éji tükre éppúgy megvakult,
nincsen már nappal, csak a végtelen éj,
és nincs reggel sem, te ne félj, ne remélj!
Szívedre az űr örök mélye borult.
Csak állsz bénán, nézel sorsoddal szembe,
tovább élned így, mégis hogy lehetne.
A föld szilárd, a Hold is fenn az égen,
csak ő nincs már, a fénye, hogy elérjen,
nyaranta égőn, éltetőn telente.
Mert az életed mindeddig élet volt,
született, megtelt, majd elfogyott a Hold.
De nem lesz már, jaj, nem lesz már semmiképp
tovább menni s tenni, hisz se hang, se kép.
Hideg horizonton elmerült a holt.