Berakodták gazdag terhét a nyárnak,
a Naphajó a révben készen áll,
ha lecsap mögötted s rí a sirály.
Berakodták gazdag terhét a nyárnak.

A Naphajó a révben készen áll,
s a hajóorrszobrok telt ajkain ül
szellemek mosolya kendőzetlenül.
A Naphajó a révben készen áll.

Ha lecsap mögötted s rí a sirály,
parancs jön nyugatról elsüllyedni;
de nyitott szemmel fogsz fénybe fulladni,
ha lecsap mögötted s rí a sirály.

Sárkérgesen, kimerülten
ing, lépve gyötrő sebén,
szürke haj a szürke utcán
s vele ingok én…

Ajkak, kíntól elharapva,
kócos haj s megtört szemfény,
rongyba bújtan, megszakadva
némán ingok én…

S így tovább. A fojtott lépés
pulzál örökké erén
minden idők emberének.
De én – már nem megyek én.

Learattam bő termését a nyárnak,
a szekér tele, indulásra vár,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
Learattam bő termését a nyárnak.

A szekér tele, indulásra vár,
s légben remegőn,a forró föld fölött
sejlik az ősz gúnyos fintorán a köd.
A szekér tele, indulásra vár.

Ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A napnyugat szólít, int s egyben megint,
tél napja pillámra deres fényt köhint
és varjú tolla s hangja árnyal már.

Learattam bő termését a nyárnak,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A szekér tele, indulásra vár:
learattam bő termését a nyárnak.

Átkozott lóhere-
s kankalinéjen
lábam harmat lepte,
hogy könnyen lépjen.

Mögöttem a vámpír
gyermekléptet fűz,
légzése deres hír
fülemben, nem tűz.

Régi bűnöm küldte?
Bántottam bárkit?
Ami megmenthetne,
még megtalál itt.

Szalmagúlák alatt,
szikla lábánál
tiszta szájból fakad
szava, hozzám száll:

„Kinn tovább ne maradj,
hogy el ne vesszél!
Ott a kunyhó szaladj,
merre zár zenél!

Tiszta teste romlik,
aki megveti,
a tort vagy a lagzit
hírből ismeri.”

Elöntött az émely,
ahogy kitárta
szárnyait a métely,
fölébem szállva.

Emelt ezer arcot,
szépet és szörnyűt,
Szaturnusz-árnyékolt
összetört gyűrűt.

S amint jele hamvas
tarkómba égett,
nesztelen nyílt a vas,
zöld fényű végzet.

Véremtől szelíden
csillog rét halma.
Éj, takarja szemem
bolond csákója!