December

Szent Mihály tornyára
felült a ködmadár.
Csendben pihen csendben,
lábánál óra jár.

Kémények szénszaga
a lelkembe toppan.
Járdákon hópaplan
a léptemtől roppan.

Otthon fatündér vár,
s kiságyban kisgyerek.
Mellemben csendesen
lüktetnek vágyerek.

Felszállt a ködmadár,
ónszínű lett az ég.
Hó esik az éjben,
a dacparázs kiég.
A hó mindent takar,
mennynek, szennynek álarc.
Dermedő végtelen:
függve szűnik a harc.

Add meg, Uram, nekünk
a szeretet fényét,
embertilolóban
lelkünkben a békét!

Július

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

November

Amikor a bogarak lehullanak
s a nappalok a csillagokkal járnak,
sápadt levél sírba hideg földre hull,
csak állsz a ködben árván, anyátlanul.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
nem mond semmit neked, csak beszél, beszél.
Didergő homlokát válladra hajtja,
s csak mondja suttogó ajka, csak mondja.

Fagyott fűnek fagyott harmatcsepp mesél,
fákat, szobrokat lep be reggel a dér.
A szökőkút száraz, álmát alussza,
ám jön a lány a fiúba karolva.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
sejtheted már, megérint megint a tél.
De mint máskor, az év forgószínpadán
közelít a tavasz s el is jön, talán.

Október

Hideg dél van, elkel a kendő, a kalap,
csak keskeny felhőrésen át néz ránk a nap.
A szél sötét felhőt fúj a Fertő felől
s a kereszt árnyéka az úton végigdől.

Eső után már nem gőzölög az úttest,
ködpamacs illan, a tájra tejjel fest.
Igen, az ősz mindent és mindent megérint –
fehér csokor visz fekete nénit megint.

Fehér csokor, fekete asszony – visszanéz
s a régen múlt idő, mint hordón a penész
védi és érleli, mi vált már rég porrá,
az emléket zsongító, aranyló borrá.

Most éled meg öregséged emlékeit,
az időt, mely később majd partra menekít,
ha sodorna, lepne zúgó folyó habja,
mikor más nem vagy már: fogyó idő rabja.

Most még október vagy, élénk, gazdag, bátor,
de nézz magadba már, gyérül a lombsátor.
s lassan majd elpihensz, majd elmúlsz végtelen
és csak vissza lesz mit nézned az életen.

Május

Fényes gyertyatartók:
ünnep, remény, világ.
Nevetnek szélesen
komoly gesztenyefák.
S az akácvirágok,
mint csipke ablakon,
szellőben ringanak
békés álmatagon.
Hullámokat fésül
szellő gabonába.
Szélesen mosolyog
mézes repcetábla.
Győzött a május
hitetlen hiteken,
tombol a szerelem
buja szegleteken.
S akkor, mint fogoly légy
a csukott ablakot,
ugyanúgy értem én
a májusi fagyot.

Április

Nem mesél már kályhádban a tűz,
barkát zizzent szellőcskén a fűz,
álmos dongó virágport kutat,
harmat csókol hajnali utat.

Felhő és nap játékát játssza,
kabát és ing civódik váltva.
S mert a szél néha még füttyös is,
tudhatod, megjött az április.

Szeptember

Megragadnak szomorú reggelek:
napraforgók fejet hajtanak,
megértőn őszülnek falevelek,
köddel küszködnek napsugarak.

Elragadnak napfényes délidők:
kikíván magából a kabát,
kismamák simogatnak szellőt,
szelecske fricskáz egy babát.

Köszöntenek meghitten az esték:
gyermekszemben tűzfény tündököl
- már messze járnak délen a fecskék -
elmélyül s tágul családi kör.

Szeptember

Szigethi István születésnapjára

Nem emlékszem a januárra,
sose emlékeztem.
Februárból csak vasárnapra,
vagy mikor vétkeztem.
Március tanított vagy játszott,
sokszor megsimítva,
áprilisom csak rosszalkodott,
apám haragítva.
Incselkedett velem a május
szerelmes leánya.
Június szorgalmas mágus,
férfikor varázsa.
Júliusom apává érett,
apám boldogítva.
Augusztusom megletté tett,
létem aranykora.
Szeptember körülnéz, mérlegel:
mi végre ötven év?
Mit adhat, mit várhat október?
Jön-e még bőven hév?
S bár bízom benned még, november
(meleg zug, forró szív),
tudtam is, látom is: december
messze hív, messze hív.

Alpárisztáni szonettek I.

Nagyapám ültette ezt a fát,
azt mondta, felér majd az égig,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
azt mondta, köt majd újat s régit.

Jó földbe jó magot ágyazott,
jó napot, jó esőt énekelt.
Szárba szökkent, majd törzset kapott,
rügyező csúcsa az égre kelt.

Ám Alpárisztánban mérgezett
lett a víz, a légkör, a lélek.
Gyengülő gallyra emel kezet,

ki addig művelt és gondozott.
Kialvóban fában az élet,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Alpárisztáni szonettek II.

Nagyapám ültette ezt a fát,
madárnak és napnak székhelyül,
nem állított ágához létrát:
„Mássz fel rá, fiam, csak egyedül!”

„De apó, mért vannak barátok?”
S hágtunk a fára mindannyian.
Azt hittük, rajtunk nem fog átok
s mind megérkezünk ott, magasan.

Ám sokak alatt roppant az ág,
az egyensúly billent vészesen.
Szívükben irigység szúja rág,

a nyújtott kezet elütötték
s csak azt kívánták sötét éjen,
hogy aki feljutott, leessék.

Alpárisztáni szonettek III.

Nagyapám mesélt a becsületről,
azt mondta: felér majd az égig,
kit nem vonz csábos út, sem öl
s ki csak célját nézi mindig.

De nagyapám nem beszélt arról,
ki posványban fürdik szívesen,
ki irtózik a tiszta úttól,
hallván róla csak köp hegyesen,

ki azt hiszi, hogy majd célba ér,
ha gyomok indáin hintázik,
ereiben csak híg lúg a vér,

s bár gömbölyödik szépen a test,
nem érdekli se jobb, se másik,
marad az, mi volt és lett: a rest.

Alpárisztáni szonettek IV.

Együtt oltottuk be vad ágát,
- nagyapám metszette egykoron -,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
az a fő, hogy a szem foganjon.

Megfogant, hajtott, majd kizöldült,
öntöztük gyökerét lelkesen,
árnyéka hátunkon meg-megült,
csak ketten voltunk ott, csak ketten.

Ám jött egy harmadik, mindig jön,
és közibénk toszult hamarost,
hogy most tarkón, majd szembe köpjön.

S míg egymás ellen hadakoztunk,
forgáccsá vált az élő farost,
s a forgácson túl nem volt utunk.

Alpárisztáni szonettek V.

Nagyapám szólt az adott szóról,
szava még most is szíven szólít:
a szerződött szó örökre szól,
azt mondta, köt majd újat s régit.

De ez nem más, mint Alpárisztán,
hol nem tartani ígéretet,
vállrándítva szólni: „És aztán?”,
úzus. Bunkón képedbe nevet.

Tombol itt morális söpredék,
a fáink törzsét mind kivágják,
holott még tegnap azt ígérték,

lesz itt ország, jövő, játszótér.
Hazugságuk a gyomrunkba rág
s émelyítőn az orrunkig ér.

Alpárisztáni szonettek VI.

Nagyapám mesélt a szépségről,
a szívről, a szemről, a szájról.
Meséket mondott a tűz mellől,
hangja visszhangja itt varázsol.

Jó földbe jó magot ágyazott,
hogy árnyékában padon ülve
kívánja mindennek: „Jó napot!”,
s a világ nevetve üdvözölje.

Ám nincsen kacagás, csak kacaj,
s minden pad régen összetörve.
Szégyellős lett a fájó sóhaj,

mert gyengének lenni nagy szégyen,
- ha nem félne, pofán röhögne -,
és ezért vesznek körbe négyen.

Alpárisztáni szonettek VII.

Nagyapám a hűségről mesélt,
szólítva elvet és szerelmet,
Nem szóval, ám tettel, ahogy élt,
ki csak magot, s nem sulykot elvet.

Viszályok, aszályok hiába:
Jó napot, jó esőt énekelt,
nem szállt a bátorság inába,
bajban volt barátot felemelt.

Alpárisztánban se bent, se kint,
se szívben, se szájban nincs hűség.
Ki róla beszélve csak port hint:

bajban volt barát lett volt barát
(az ott a kezdet, ez itt a vég),
beléd törölte cipője sarát.

Alpárisztáni szonettek VIII.

Nagyapám vastag törzsű tölgye
oltalmat adott mindeneknek:
legyen erős, vagy gyenge ökle,
hívőnek, vagy épp’ eretneknek.

De hálánk vész múltán megkopott:
a dudvának, muharnak magva
szárba szökkent, majd törzset kapott
s ártatlannal kelt birokra.

De Alpárisztán közömbös föld,
ahol lényegtelen a lényeg,
üres agyakba csak zörejt tölt,

s bár jelfogód még jelre éhes,
gyengül és gyávul már a lényed:
fásultnak lenni olyan édes.

Alpárisztáni szonettek IX.

Nagyapám mesélt szerelemről,
értékről, érzékről halálig,
a szívről, hol az egyetlenből
csak egyetlen van, nincs másik.

Kettőből kellett eggyé válni,
a két fél élet egy létre lelt
magot féltőn: s repesve látni,
rügyező csúcsa az égre kelt.

„Vigyázz, fiam, ez Alpárisztán, –
intett az öreg mindent tudón –
ahol az igen már csak talán,

apák, fiúk szétválva régen
családot játsznak vasárnapon.
Válassz hát, fiam, szépet szépen!”

Alpárisztáni szonettek X.

Nagyapám mesélt ősi időt:
dicső, hős, lovas, harcos, magyar,
halni bátran tudó honvevőt.
István kezében kereszt s jogar.

Mesélte történetét végig,
s szálltam vele mennybe, pokolra:
gyermekszemem látta a régit,
s a jövőbe vágytam dalolva.

Ám Alpárisztánban mérgezett
nyílvesszők feszülnek idegre:
karodba karcolnak végzetet.

Mindenkinek maga nácija
sóvárog hörögve vérére.
Lesz-e újra demo-grácia?

Alpárisztáni szonettek XI.

Megfogant mag csírája fényre
éhesen törte földleplét át.
Víz, nap, szellő hívták az égbe,
dajkálta ezer levélfiát.

Ám újra és újra lecsapott
két generációnként egyszer
a vihar – sok kopasz ág halott –
s a fiúk eltűntek a széllel.

Mert ha országában keserű
lett a víz, a légkör, a lélek
keresi, miként vár rá derű,

s ha itthon nem, hát máshol talál
boldogulást, de attól félek,
kétszer listázza majd a halál.

Alpárisztáni szonettek XII.

Fölé hajolva csemetének
mondta az apó: „Ápolnunk kell
most, s ha lesznek ágai vének,
hogyha elébb halunk el,

emlékezzen ránk.” De kertésze
közömbös lett minden iránt,
mert egyre hosszabb a hóvége.
Csak köp egy nagyot, vagy vállat ránt,

ha csalja hazug emlékezet:
víz helyett most fűrészt ad neki,
gyengülő gallyra emel kezet

és csak néz, néz: a futóhomok
hogy jön oda, nem érti senki.
De már nem is redőz a homlok.

Alpárisztáni szonettek XIII.

Nagyapám mondta - „Tanulnod kell
magadért csakúgy, mint másokért!
Bevésett betű életre kel
s lesz majd gyerek, ki mindent megért.”

Alpárisztánban nincsen érdek
felemelni, aki lemaradt.
Pusztában halnak el az érvek,
remények forrása elapad.

Tíz ujjával a hajába túrt,
hogy állása nincs, csak gondja van:
nem kell már, hisz` ötven elmúlt,

ki addig művelt és gondozott,
most takarít Ausztriában,
a tanársággal már felhagyott.

Alpárisztáni szonettek XIV.

Mindannyian, kik itt vagyunk még,
hogy láttuk a nagy fát hajtani
s halódni, ahogy sejlik a vég,
úgy száradunk mi is. Hajdani

dicsünkből nyújtóznánk az égig.
Torz a tükör, örül a kórság.
Csúszmászházától Óülepig
merő egy hazugság az ország.

Mert Alpárisztánban, most e helyt
őszintétlen lett az elmélet,
mindent befed s elfojt a selejt.

S bár menteni lenne ezer ok,
kialvóban fában az élet.
Végét várják tacskó farkasok.

XV. Utolsó szonett


Nem tudhatom, hogy másnak e táj…
De nem érdekel, ő mit akar.
Nekem szülőhazám,bárhogy fáj,
bölcsőm volt és majdan eltakar.

Bocsásd meg hazám a bűneim,
miként én vétkeid felejtem!
Préselő mellre hulló fej. Ím´
- nézd fiad – a vádat elejtem.

Légy irgalmas, hogy szemmel látlak
és szóval szólok, ha rossz a kép!
Bocsásd meg, ha én, mint a bátrak

kétséget semmiről nem hagyok:
Hazám útja sár, amerre lép,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Augusztus (I. Bachmann: Die große Fracht átköltése)

Learattam bő termését a nyárnak,
a szekér tele, indulásra vár,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
Learattam bő termését a nyárnak.

A szekér tele, indulásra vár,
s légben remegőn,a forró föld fölött
sejlik az ősz gúnyos fintorán a köd.
A szekér tele, indulásra vár.

Ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A napnyugat szólít, int s egyben megint,
tél napja pillámra deres fényt köhint
és varjú tolla s hangja árnyal már.

Learattam bő termését a nyárnak,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A szekér tele, indulásra vár:
learattam bő termését a nyárnak.

Szervusz, Apa!

Ma újra itt voltál velem,
kezedben eltűnt újszülött kezem.
Szép voltál, ifjú, ép egész.
De féltem, álmodom s újra elmész.
Eljöttél élő valódban,
boldog voltam, hogy itt vagy valóban,
hogy nem vagy már, csak rossz álom.
Végre ébren, apám ott találom!
Álmomban valót álmodtam,
bár életet éreztem karodban,
hajnal szeme sötétre nyílt…
Itt most a valóság szele sikít.
Lenne fészkem erős kezed!
Szeretnék újra álmodni veled…

Január

Első sóhaj

Elmúlt hát ez is, íme, lezárult,
egy évvel megint megnyúlt a múlt.
Egyfelől siker, nagy-nagy fegyvertény,
másrészt sírkövön felfutó repkény…
Másrészt télelőn simító napfény…
Másrészt búcsúzást érlelő önkény…
Másrészt sohasem ernyedő törvény…

Második sóhaj

Eljött hát ez is, íme, kitárult,
szép testét rejtő fátyla rám lehullt.
„Légy enyém!” „Tiéd leszek...” - mondja ő…
Egyrészt szerelmet lázító szellő…
Egyrészt nagy szárnyú, virrasztó felhő…
Egyrészt bor és dal és tánc, ha eljő…
Másrészt talán a szószegő jövő…

Február

Leigázott egy dallamtapadás,
hát milyen február ez?
Langyos szeles, hamis március,
hóvirág hava.
Felbosszant, piszkál, és mélyre ás…
Felforgat s lerendez.
Látszatörökség, ábrándjuss.
Szellemek szava.
Ne hagyj nyugton, folyton-folyvást
kéretlen feledkezz
szilánkszemembe, el ne fuss!
Hűségünk hova…
Ilyen hónap ez, nincsen semmi más.
Arcomba temetkezz!
Tövistoll hegyén vörös vér a tus,
életem bora.

Leigázott egy dallamtapadás,
felbosszant, piszkál, és mélyre ás…
Ne hagyj nyugton, folyton-folyvást
ilyen hónap ez, nincsen semmi más.
Hát milyen február ez?
Felforgat s lerendez.
Kéretlen feledkezz,
arcomba temetkezz!
Hóvirág hava,
szellemek szava
hűségünk. Hova…
életem bora.


Langyos szeles, hamis március,
látszatörökség, ábrándjuss,
szilánkszemembe el ne fuss!
Tövistoll hegyén vörös vér a tus.