Szent Mihály tornyára
felült a ködmadár.
Csendben pihen csendben,
lábánál óra jár.

Kémények szénszaga
a lelkembe toppan.
Járdákon hópaplan
a léptemtől roppan.

Otthon fatündér vár,
s kiságyban kisgyerek.
Mellemben csendesen
lüktetnek vágyerek.

Felszállt a ködmadár,
ónszínű lett az ég.
Hó esik az éjben,
a dacparázs kiég.

A hó mindent takar,
mennynek, szennynek álarc.
Dermedő végtelen:
függve szűnik a harc.

Add meg, Uram, nekünk
a szeretet fényét,
embertilolóban
lelkünkben a békét!

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

Amikor a bogarak lehullanak
s a nappalok a csillagokkal járnak,
sápadt levél sírba hideg földre hull,
csak állsz a ködben árván, anyátlanul.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
nem mond semmit neked, csak beszél, beszél.
Didergő homlokát válladra hajtja,
s csak mondja suttogó ajka, csak mondja.

Fagyott fűnek fagyott harmatcsepp mesél,
fákat, szobrokat lep be reggel a dér.
A szökőkút száraz, álmát alussza,
ám jön a lány a fiúba karolva.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
sejtheted már, megérint megint a tél.
De mint máskor, az év forgószínpadán
közelít a tavasz s el is jön, talán.

Hideg dél van, elkel a kendő, a kalap,
csak keskeny felhőrésen át néz ránk a nap.
A szél sötét felhőt fúj a Fertő felől
s a kereszt árnyéka az úton végigdől.

Eső után már nem gőzölög az úttest,
ködpamacs illan, a tájra tejjel fest.
Igen, az ősz mindent és mindent megérint –
fehér csokor visz fekete nénit megint.

Fehér csokor, fekete asszony – visszanéz
s a régen múlt idő, mint hordón a penész
védi és érleli, mi vált már rég porrá,
az emléket zsongító, aranyló borrá.

Most éled meg öregséged emlékeit,
az időt, mely később majd partra menekít,
ha sodorna, lepne zúgó folyó habja,
mikor más nem vagy már: fogyó idő rabja.

Most még október vagy, élénk, gazdag, bátor,
de nézz magadba már, gyérül a lombsátor.
s lassan majd elpihensz, majd elmúlsz végtelen
és csak vissza lesz mit nézned az életen.

Fényes gyertyatartók:
ünnep, remény, világ.
Nevetnek szélesen
komoly gesztenyefák.
S az akácvirágok,
mint csipke ablakon,
szellőben ringanak
békés álmatagon.
Hullámokat fésül
szellő gabonába.
Szélesen mosolyog
mézes repcetábla.
Győzött a május
hitetlen hiteken,
tombol a szerelem
buja szegleteken.
S akkor, mint fogoly légy
a csukott ablakot,
ugyanúgy értem én
a májusi fagyot.

Nem mesél már kályhádban a tűz,
barkát zizzent szellőcskén a fűz,
álmos dongó virágport kutat,
harmat csókol hajnali utat.

Felhő és nap játékát játssza,
kabát és ing civódik váltva.
S mert a szél néha még füttyös is,
tudhatod, megjött az április.

(V)égkifejlet.

Megragadnak szomorú reggelek:
napraforgók fejet hajtanak,
megértőn őszülnek falevelek,
köddel küszködnek napsugarak.

Elragadnak napfényes délidők:
kikíván magából a kabát,
kismamák simogatnak szellőt,
szelecske fricskáz egy babát.

Köszöntenek meghitten az esték:
gyermekszemben tűzfény tündököl
- már messze járnak délen a fecskék -
elmélyül s tágul családi kör.

Költőtoll.

Forgatókönny.

Mohónők.

Szünetmentes álomforrás.

Szüzet szüntess!

Szigethi István születésnapjára

Nem emlékszem a januárra,
sose emlékeztem.
Februárból csak vasárnapra,
vagy mikor vétkeztem.
Március tanított vagy játszott,
sokszor megsimítva,
áprilisom csak rosszalkodott,
apám haragítva.
Incselkedett velem a május
szerelmes leánya.
Június szorgalmas mágus,
férfikor varázsa.
Júliusom apává érett,
apám boldogítva.
Augusztusom megletté tett,
létem aranykora.

Szeptember körülnéz, mérlegel:
mi végre ötven év?
Mit adhat, mit várhat október?
Jön-e még bőven hév?
S bár bízom benned még, november
(meleg zug, forró szív),
tudtam is, látom is: december
messze hív, messze hív.

Nimbuszkulcs.

Herekiri.

Learattam bő termését a nyárnak,
a szekér tele, indulásra vár,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
Learattam bő termését a nyárnak.

A szekér tele, indulásra vár,
s légben remegőn,a forró föld fölött
sejlik az ősz gúnyos fintorán a köd.
A szekér tele, indulásra vár.

Ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A napnyugat szólít, int s egyben megint,
tél napja pillámra deres fényt köhint
és varjú tolla s hangja árnyal már.

Learattam bő termését a nyárnak,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A szekér tele, indulásra vár:
learattam bő termését a nyárnak.

Hátránypapír.

Halálmagvető botorság

Halálmagvető botorság

Első sóhaj

Elmúlt hát ez is, íme, lezárult,
egy évvel megint megnyúlt a múlt.
Egyfelől siker, nagy-nagy fegyvertény,
másrészt sírkövön felfutó repkény…
Másrészt télelőn simító napfény…
Másrészt búcsúzást érlelő önkény…
Másrészt sohasem ernyedő törvény…

Második sóhaj

Eljött hát ez is, íme, kitárult,
szép testét rejtő fátyla rám lehullt.
„Légy enyém!” „Tiéd leszek...” - mondja ő…
Egyrészt szerelmet lázító szellő…
Egyrészt nagy szárnyú, virrasztó felhő…
Egyrészt bor és dal és tánc, ha eljő…
Másrészt talán a szószegő jövő…