Július

Emlékszel, nem volt szép idő,
csónakunk csorgott a vízen.
Hajnal, harmatban lebegő -
egyedül voltunk egészen.

Elbújt s elbújt a Nap megint,
árnnyal s árnyalattal játszott,
a fodros folyóvízen kint
tünde tükre meg-meglátszott.

És benn a szívünk már súgta
jókedvünk delén, hogy értünk
ritmusát új élet búgja.

És sodródtunk a vízen lágyan,
te és én és ő - mi hárman.
S a Tisza már kacagni tűnt.

Szépvers

Szép a lélek és szép a test
szép aki beszél szép aki fest
szép aki kicsi és szép a nagy
szép az óriás ha békén hagy
szép a fekete szép a fehér
szép ha lemegy aki épp felért
szép aki kövér szép a sovány
szép a zöldség a borsos tokány
szép ki idegen szép aki vagy
szép aki forró szép aki fagy
szép aki szép szép aki csúnya
szép a szmoking a szakadt gúnya
mert mondd mi a szép mondd ki a szép?
Szép ami szép és szép aki szép!

Néma szonett

Én egyszerűen tudom, jó vagyok,
de nem tudok mást, hát hallgatok,
tisztán szólalnak hangok, harangok,
dallamtól zengenek barlangok.
Kövek, sziklák épülnek zenévé,
hangok és szótagok szöveggé.
Azonban minden marad itt belül,
meddő nem létbe alámerül.
S ha kérded, miféle szerzet vagyok,
hogy van, hogy hangnyomot nem hagyok,
képtelen vagyok kikiabálni,
hogy süketek, idehallgassatok,
némaként én meg nem szólalok,
de tessék énekem hallgatni!

Vásott szonett

Hej, nagy a kedvem, játszadozok,
csodálkozz csak, majd kurjongatok!
Ingassad szép fejed megrovón,
csillagjon két szemed villámlón!
Mit bánom, mit gondolsz, vélekedsz!
Bő vérem haragot megrekeszt!
Rettenve felejt a félelem,
én neked éneklem énekem!
S ha hideg életben vacognál,
szabályok között nem ragyognál,
hamu alól marok parazsat,
s hogy kedved enyémhez derüljön,
mellém a zöld fűre feküdjön,
még ma megcsípek egy darazsat!

Közszonett

közbú közbaj közbánat
közbűn közjó közbocsánat
közvers közfilm közregény
közerkölcs közlány közlegény
közcsömör közkór közkórház
közadó közpénz közkolbász
közszéna közalom közhatalom
közgebe közgané közbizalom
közkülső közbenső közbelső
köztömeg közönség közelső
közsemmi közlés közzüllés
közszféra közkín közszülés
közpark közszónok közhely
közfal közborsó közröhej

Kétségszonett

Megrendült felettem az ég,
megkergült körül a világ,
nem ad már reményt sem a még,
nem kínál vigaszt a virág.
Hajamból kihull az erő,
kikopik belőle a nyár,
vacog vállamon az eső,
didereg lábamon a sár.
Tört szemeim napfény veri,
becéző szó eszem veszi,
ép bőröm tiszta víz marja.
Rám néz megértő szemével,
eltakar nehéz lepellel,
felém tárul sötét karja.

Elmúlásszonett

Az elmúlás egyenlő halál.
Az elmúlás egyenlő határ.
Az elmúlás lehet könnyebbség,
a zuhanás után könnyedség.
Az elmúlás lehet kérdőjel,
pont, kiáltó- vagy gondolatjel.
S ha mást mondani már nem telik:
„Elmúlik, meglásd, majd elmúlik”,
s vele együtt múlik el minden,
ágyánál állsz már tehetetlen,
csak egy az, mit megér még a harc:
ha mindent rendesen végeztél,
búcsúdkor szellemed továbbél
és halálnak halálával halsz.

Robotszonett

Leszállt az est, csökkennek a fények,
lámpácskáim hunyorogva égnek.
Antropomorf házam szürkén csillog,
meghajtómon egy led zölden villog.
Humán társaim stand by fekszenek.
Áramom pezsdül, lassan gerjedek.
Létem éled, ezernyi megabájt
ad szürke testemnek tartást és bájt.
Végzem, amit programom parancsol,
elektronfelhőm rendben bekapcsol,
s már ragad is ujjamra műköröm,
körömlakk vörös, paróka szőke,
elbújhat most már minden kis nőcske:
boldog vagyok, hisz tudom, működöm.

Álomszonett

Megszületünk és semmiről álmodunk,
és anyánkról álmodunk,
és szörnyekről álmodunk, igaz?
És lányokról álmodunk,
és gyermekről álmodunk,
és holnapról álmodunk, igaz?
És örömről álmodunk,
és bánatról álmodunk,
és tegnapról álmodunk, igaz?
És gyermekről álmodunk,
és jövőről álmodunk,
és elmúltról álmodunk,
és halálról álmodunk, igaz?
És végül az életről álmodunk, igaz?

Temetőszonett

S eljön az idő, kiúttalan,
bár keresnél, nem találsz más irányt,
csak bámulsz a világba világtalan
s útra teszed magad temető iránt.
Ott várnak mind, akik fontosak,
akik vannak, voltak s még lesznek is,
akik neked a háttér maradtak,
kik vártak, kerestek, ha szöktél is.
Halom friss virág takar, sírhalom,
befogadod, ki elszakadt tőlem,
itt benn búzátlan forog a malom,
s lebeg az űrben, némán, időtlen.
Legvégül megbékél velünk a tudat.
Halott virágok könnyeznek szirmokat.

Születésem története

Az év egyik leghosszabb éjjelén,
éppen amikor a hajnal hasadt,
nem tudom, tán az ördög bújt belém,
meglátni kívántam kedves hasad.
Elszántan öleltem át önmagam
s fúrtam fejem mélyen a sötétbe,
lesz, ami lesz, semmit se gondoltam,
vakon küzdöttem magam előre.
Éreztem, segítesz, szeretve tolsz,
s hogy nélküled nem ment volna semmi,
melleden pihegek, felém hajolsz,
nincs erőm most, se sírni, se enni.
Mikor gyermekként a fényre hatolsz,
nincs nála boldogabb senki, senki.

Féltés (átokszonett)

Mint visszhang elhagyott folyosón
egyedül bolyongj sokaság között,
vérgyöngyök üssenek homlokon,
szoruljon szíved csontrácsok mögött.
S a süket csöndben sóhajod
lebegjen moccanatlan és bénán.
Horgonyát veszítse, ó, hajód,
rabolja messze jégtábla némán.
Ha pihennél, akkor mozgasson,
ha szólalnál, szakadjon hát beléd.
Ránéznél, ne pillantson feléd,
ha elmennél, életben megtartson.
Szerelem helyett magányt arat,
ki elvonva magát magára hagy.

Alpárisztáni szonettek I.

Nagyapám ültette ezt a fát,
azt mondta, felér majd az égig,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
azt mondta, köt majd újat s régit.

Jó földbe jó magot ágyazott,
jó napot, jó esőt énekelt.
Szárba szökkent, majd törzset kapott,
rügyező csúcsa az égre kelt.

Ám Alpárisztánban mérgezett
lett a víz, a légkör, a lélek.
Gyengülő gallyra emel kezet,

ki addig művelt és gondozott.
Kialvóban fában az élet,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Alpárisztáni szonettek II.

Nagyapám ültette ezt a fát,
madárnak és napnak székhelyül,
nem állított ágához létrát:
„Mássz fel rá, fiam, csak egyedül!”

„De apó, mért vannak barátok?”
S hágtunk a fára mindannyian.
Azt hittük, rajtunk nem fog átok
s mind megérkezünk ott, magasan.

Ám sokak alatt roppant az ág,
az egyensúly billent vészesen.
Szívükben irigység szúja rág,

a nyújtott kezet elütötték
s csak azt kívánták sötét éjen,
hogy aki feljutott, leessék.

Alpárisztáni szonettek III.

Nagyapám mesélt a becsületről,
azt mondta: felér majd az égig,
kit nem vonz csábos út, sem öl
s ki csak célját nézi mindig.

De nagyapám nem beszélt arról,
ki posványban fürdik szívesen,
ki irtózik a tiszta úttól,
hallván róla csak köp hegyesen,

ki azt hiszi, hogy majd célba ér,
ha gyomok indáin hintázik,
ereiben csak híg lúg a vér,

s bár gömbölyödik szépen a test,
nem érdekli se jobb, se másik,
marad az, mi volt és lett: a rest.

Alpárisztáni szonettek IV.

Együtt oltottuk be vad ágát,
- nagyapám metszette egykoron -,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
az a fő, hogy a szem foganjon.

Megfogant, hajtott, majd kizöldült,
öntöztük gyökerét lelkesen,
árnyéka hátunkon meg-megült,
csak ketten voltunk ott, csak ketten.

Ám jött egy harmadik, mindig jön,
és közibénk toszult hamarost,
hogy most tarkón, majd szembe köpjön.

S míg egymás ellen hadakoztunk,
forgáccsá vált az élő farost,
s a forgácson túl nem volt utunk.

Alpárisztáni szonettek V.

Nagyapám szólt az adott szóról,
szava még most is szíven szólít:
a szerződött szó örökre szól,
azt mondta, köt majd újat s régit.

De ez nem más, mint Alpárisztán,
hol nem tartani ígéretet,
vállrándítva szólni: „És aztán?”,
úzus. Bunkón képedbe nevet.

Tombol itt morális söpredék,
a fáink törzsét mind kivágják,
holott még tegnap azt ígérték,

lesz itt ország, jövő, játszótér.
Hazugságuk a gyomrunkba rág
s émelyítőn az orrunkig ér.

Alpárisztáni szonettek VI.

Nagyapám mesélt a szépségről,
a szívről, a szemről, a szájról.
Meséket mondott a tűz mellől,
hangja visszhangja itt varázsol.

Jó földbe jó magot ágyazott,
hogy árnyékában padon ülve
kívánja mindennek: „Jó napot!”,
s a világ nevetve üdvözölje.

Ám nincsen kacagás, csak kacaj,
s minden pad régen összetörve.
Szégyellős lett a fájó sóhaj,

mert gyengének lenni nagy szégyen,
- ha nem félne, pofán röhögne -,
és ezért vesznek körbe négyen.

Alpárisztáni szonettek VII.

Nagyapám a hűségről mesélt,
szólítva elvet és szerelmet,
Nem szóval, ám tettel, ahogy élt,
ki csak magot, s nem sulykot elvet.

Viszályok, aszályok hiába:
Jó napot, jó esőt énekelt,
nem szállt a bátorság inába,
bajban volt barátot felemelt.

Alpárisztánban se bent, se kint,
se szívben, se szájban nincs hűség.
Ki róla beszélve csak port hint:

bajban volt barát lett volt barát
(az ott a kezdet, ez itt a vég),
beléd törölte cipője sarát.

Alpárisztáni szonettek VIII.

Nagyapám vastag törzsű tölgye
oltalmat adott mindeneknek:
legyen erős, vagy gyenge ökle,
hívőnek, vagy épp’ eretneknek.

De hálánk vész múltán megkopott:
a dudvának, muharnak magva
szárba szökkent, majd törzset kapott
s ártatlannal kelt birokra.

De Alpárisztán közömbös föld,
ahol lényegtelen a lényeg,
üres agyakba csak zörejt tölt,

s bár jelfogód még jelre éhes,
gyengül és gyávul már a lényed:
fásultnak lenni olyan édes.

Alpárisztáni szonettek IX.

Nagyapám mesélt szerelemről,
értékről, érzékről halálig,
a szívről, hol az egyetlenből
csak egyetlen van, nincs másik.

Kettőből kellett eggyé válni,
a két fél élet egy létre lelt
magot féltőn: s repesve látni,
rügyező csúcsa az égre kelt.

„Vigyázz, fiam, ez Alpárisztán, –
intett az öreg mindent tudón –
ahol az igen már csak talán,

apák, fiúk szétválva régen
családot játsznak vasárnapon.
Válassz hát, fiam, szépet szépen!”

Alpárisztáni szonettek X.

Nagyapám mesélt ősi időt:
dicső, hős, lovas, harcos, magyar,
halni bátran tudó honvevőt.
István kezében kereszt s jogar.

Mesélte történetét végig,
s szálltam vele mennybe, pokolra:
gyermekszemem látta a régit,
s a jövőbe vágytam dalolva.

Ám Alpárisztánban mérgezett
nyílvesszők feszülnek idegre:
karodba karcolnak végzetet.

Mindenkinek maga nácija
sóvárog hörögve vérére.
Lesz-e újra demo-grácia?

Alpárisztáni szonettek XI.

Megfogant mag csírája fényre
éhesen törte földleplét át.
Víz, nap, szellő hívták az égbe,
dajkálta ezer levélfiát.

Ám újra és újra lecsapott
két generációnként egyszer
a vihar – sok kopasz ág halott –
s a fiúk eltűntek a széllel.

Mert ha országában keserű
lett a víz, a légkör, a lélek
keresi, miként vár rá derű,

s ha itthon nem, hát máshol talál
boldogulást, de attól félek,
kétszer listázza majd a halál.

Alpárisztáni szonettek XII.

Fölé hajolva csemetének
mondta az apó: „Ápolnunk kell
most, s ha lesznek ágai vének,
hogyha elébb halunk el,

emlékezzen ránk.” De kertésze
közömbös lett minden iránt,
mert egyre hosszabb a hóvége.
Csak köp egy nagyot, vagy vállat ránt,

ha csalja hazug emlékezet:
víz helyett most fűrészt ad neki,
gyengülő gallyra emel kezet

és csak néz, néz: a futóhomok
hogy jön oda, nem érti senki.
De már nem is redőz a homlok.

Alpárisztáni szonettek XIII.

Nagyapám mondta - „Tanulnod kell
magadért csakúgy, mint másokért!
Bevésett betű életre kel
s lesz majd gyerek, ki mindent megért.”

Alpárisztánban nincsen érdek
felemelni, aki lemaradt.
Pusztában halnak el az érvek,
remények forrása elapad.

Tíz ujjával a hajába túrt,
hogy állása nincs, csak gondja van:
nem kell már, hisz` ötven elmúlt,

ki addig művelt és gondozott,
most takarít Ausztriában,
a tanársággal már felhagyott.

Alpárisztáni szonettek XIV.

Mindannyian, kik itt vagyunk még,
hogy láttuk a nagy fát hajtani
s halódni, ahogy sejlik a vég,
úgy száradunk mi is. Hajdani

dicsünkből nyújtóznánk az égig.
Torz a tükör, örül a kórság.
Csúszmászházától Óülepig
merő egy hazugság az ország.

Mert Alpárisztánban, most e helyt
őszintétlen lett az elmélet,
mindent befed s elfojt a selejt.

S bár menteni lenne ezer ok,
kialvóban fában az élet.
Végét várják tacskó farkasok.

XV. Utolsó szonett


Nem tudhatom, hogy másnak e táj…
De nem érdekel, ő mit akar.
Nekem szülőhazám,bárhogy fáj,
bölcsőm volt és majdan eltakar.

Bocsásd meg hazám a bűneim,
miként én vétkeid felejtem!
Préselő mellre hulló fej. Ím´
- nézd fiad – a vádat elejtem.

Légy irgalmas, hogy szemmel látlak
és szóval szólok, ha rossz a kép!
Bocsásd meg, ha én, mint a bátrak

kétséget semmiről nem hagyok:
Hazám útja sár, amerre lép,
mert gazdái szíve hord fagyot.

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

A csend fala

Üdv, sötétség, régi társ,
beszédem van veled.
Egy kép, mint izzó nyárs
álmomban meglepett.
Agyamban megfogant, kisarjadt egy kacs,
irtanám, de makacs...
Marad a csend falán innen.

Nyugtalan álomban mentem
szűk utcák macskakövén,
sápadt lámpafényben,
gallérom felhajtva, én.
A látásom elvette egy villámló reklám,
hasadt éj borult rám,
s érte a csend falát itt benn.

A pőre fényben láttam
sok embert magányban,
kik nem szóltak, csak fecsegtek,
kik hallottak, s nem értettek,
de őt is, ki dalt írt, mit senki sem énekelt,
mert zavarni nem mert
belül a csend falain, lenn.


Ti vakok, hát nem látjátok,
mint a rák, úgy nő a csend rátok?
Halljátok szavam, mit mondhatok!
Fogjátok kezem, mit nyújthatok!
De szavaim, mint néma eső cseppjei, zuhantak.
Elnyelte őket csendpatak.

S az emberek térdelve imádták őt,
ők szülték a neon istennőt.
Egy jel villámlott riasztón,
Szó botlott el a másik szón,
amely mondta:
"A próféták szava a metrófalra írva
s blokkházak oldalán
suttog a csend falán."

(Simon and Garfunkel nyomán)