December

Szent Mihály tornyára
felült a ködmadár.
Csendben pihen csendben,
lábánál óra jár.

Kémények szénszaga
a lelkembe toppan.
Járdákon hópaplan
a léptemtől roppan.

Otthon fatündér vár,
s kiságyban kisgyerek.
Mellemben csendesen
lüktetnek vágyerek.

Felszállt a ködmadár,
ónszínű lett az ég.
Hó esik az éjben,
a dacparázs kiég.
A hó mindent takar,
mennynek, szennynek álarc.
Dermedő végtelen:
függve szűnik a harc.

Add meg, Uram, nekünk
a szeretet fényét,
embertilolóban
lelkünkben a békét!

Bandi, itt semmi sem változott...

...törpe gigászok mérkőznek
fáradt, ólmos fejek fölött,
s a koncon összekacsintnak
őszbe fordult tarkók mögött.

Ezredvég, mire vagy büszke?
Házalóvá lett a nyomor.
Az új kor hajnalán a szmog
messze, az orrokon honol.

Nem tiszta, nem fehér, nem szép:
ez még mindig a vad ugar.
Boldogságot, becsületet
csak a távolság, ha sugall.

Nincs kiút, földlabdád marad,
ha viszed törzsed s gallyaid.
De fonnyadhatsz sívó földben,
pusztába vesznek jajjaid.

Csak szerelmed s csak fiókád
az, ki az áramkört zárja,
éleszti biogépedet,
lélekszemed világra tárja.

Légy boldog és elégedett,
hogy ők számodra vannak.
A többi pedig szétesik
erőtlen, ha annak látnak.

Táltos

Sörénye szelet fésül,
patkója felhőn toppant,
márványfog tűzön szépül,
hátat nyereg nem roppant.

Fordul fényre szép feje,
nyakát a Nap simítja,
szeméből tűz fényrege,
varázst szárnya susogja.

Egy ugrás a hét határ,
hét mérföldet egyre lép.
Nem riasztja száz halál,
ha lovasa lelke szép.

De amikor megvénülsz,
tizennyolc is elmúlsz már
- a világ közepén ülsz -
táltoscsikód messze jár.

Maradsz valódi porban,
reális gondok között,
emberidegen korban,
sikerkovácsok mögött.

Ha csemetéd születik,
lelked múltadba mereng.
Fiókád szeme fénylik,
benne táltosa dereng.

Életed nem áldatlan
lüktet szívednek vérén.
Boldog lehetsz s ártatlan
gyermeked szelíd révén.

A Hold

Tavaszi éjjelen baktatok,
vigyáznak szikrázó csillagok.
Szikrázó csillagos palástja
sejteti, jön az éj királya.

Csillagok reszketnek hirtelen,
selymes fényt igéző rejtelem,
mint huncut kövérkés ködkobold
felettem felkel a telihold.

Bámul rám közömbös-mereven,
holt arca visszfénylik hidegen.
Holdacska mégiscsak megsegít:
sötét éjt baráttá felderít.

Átjutni

Magam útját járom.
Nem tűr meg magában,
nyög s kilök a járom.

Adja meg magát más!
A köd esthomályban
aljas mély gödröt ás.

Mi ez, gát vagy lépcső?
Mindegy, mert meghágom,
ha sír is a légcső.

Gerincén gerincem
töretlen találom.
Tér nyílik előttem.

Harmat

Pitypang mosolyog a fűben,
vízcseppet dajkál a levél,
bogáncs hűs szellőtől rebben,
a hajnal suttogva zenél.
Nádszegély part felé hajlik,
rétjét rózsás napfény kelti.
Rácsos vízen faág úszik,
gyökét távol pára rejti.

Égtemplomi tornyon trónol,
perzsel az izzó, sóvár Nap.
Harmatcsepp az égben táncol,
s tudja, bár most máglya lángol,
reggelre új fűhegyre kap.

Elég

A Nap foltokban perzsel,
mellemen tesped az ég.
Ődöngő dongó versel,
odafenn szürkül a kék.

Ingemen átüt a víz,
fojtó feszültség rezzen.
A légben undok csiriz
tunyán, kelletlen lebben.

S a fák most meghajolnak,
mint őrült, hajszolt tánckar.
Szélciterák jajongnak,
sírnak görbülő háttal.

Porzik a víz a szélben,
lényem a vihar mossa.
Mélyen tisztul a lelkem,
indulok a szabadba.

Valami hiányzik

Órám, pénzem, tárcám,
láncom, gyűrűm, táskám.
Semmi sem hibádzik,
valami hiányzik.

Lakás, autó, munka,
kenyér, tojás, sonka.
Tűzhelyem parázslik,
valami hiányzik.

Járni-kelni, félni,
adni-venni, kérni...
Gyökerem hintázik,
valami hiányzik.

Éji eső

Ablakon metronóm. Szakad.
Fénymezők tükrös szőnyegén
(aszfalton gőzpárna dagad)
táncol a sötét vőlegény.

Villámok püspök palástja
villantja platánok hegyét.
A lég önmagát siratja,
elvesztvén nappala hevét.

Reggel

A fény még ferdén kaszál,
a nád között pára ül.
Friss reggel, álomhalál.
A fák alatt éjcsend hűl.

Varázsvilág már messze,
a valóság még várat.
De álmom ébren lesve
tölti, tölti a tárat.

Két lábbal puszta létben,
keményre tiport földön,
a reális nem tétlen,
kíméletlen földönt.

Elgázol, megtör, szétszór.
Mi megvédhet ellene,
álmotok: mert hozzám szól
hűs, simító szelleme.

Ego sum

Mikor eldőlnek az árnyak,
szárnyak szegve szállnak,
kopott kés fáradt bőrt kapar.
Ez csak engem takar,
engem akar.

Szavakból zuhannak halmok,
savak marnak torkot,
idebenn tótágas zavar.
Ez csak engem takar,
engem akar.

Csaló vágyak és remények,
fakó, fonák fények.
Mellemet taposva szaval,
és csak engem takar,
engem akar.
Az undor néhanap legyűr,
s gyomromban kong az űr.
De tűnjön a háló hamar,
hogyha engem takar
s engem akar!

Távol

A gép előtt széttér a sík.
Merészen meghúz a terelőcsík.
Markom zsibbad,
a volán izzad.
A Nap halmon guggolva.
S hosszan rám ül
a dombok közül
egy kubista kápolna.
Fényszórómra szűkül a tér,
léttelen létem - tőletek él.
Testem szakad,
ha forrás apad.
Félve nézek jászolba.

Szépvers

Szép a lélek és szép a test
szép aki beszél szép aki fest
szép aki kicsi és szép a nagy
szép az óriás ha békén hagy
szép a fekete szép a fehér
szép ha lemegy aki épp felért
szép aki kövér szép a sovány
szép a zöldség a borsos tokány
szép ki idegen szép aki vagy
szép aki forró szép aki fagy
szép aki szép szép aki csúnya
szép a szmoking a szakadt gúnya
mert mondd mi a szép mondd ki a szép?
Szép ami szép és szép aki szép!

Csak úgy

Ha hagytok, eljátszom pilléim között.
Bántotok, elbújok pilláim mögött.

Semmiből semmibe

Léptem hóból hajló fűbe.
Engedett a hideg bakó.
Rideg éjjel, jeges mellel
átölelt egy fakó zakó.

Majd a buja május jósolt
nyarat, napot, termést bőven.
Lett s én nem akartam mást, csak
röggé válni az időben.

S hulltam, levél a dombtetőn.
Pihentem hópaplan alatt.
Barna füvön nyúlt gerincem.
S csak vártam, vártam a tavaszt.

Ennyit erről

Dicsőség földön az embernek!
Ha már békét lenn úgysem nyerhet.
Békesség mennyben az Istennek!
Ha már dicső fenn úgysem lehet.

Békülj, képmásod csak torz torzó.
Bőre szűk, kibújni igyekszik,
s vonít: a siker kínnal kínzó.
Poros zugba döbbenten bújik.

"Segíts - sírja nyögve, dadogva -
születésem kínját nem bírom."
(Rettenő lélekkel, vacogva:)
"Istenné létemben nem bízom."

Karold fel, kend sebeit írral,
vigasztald s bátorítsd, csak rajta!
Eltaszít nyomban, arcán pírral.
Tudd meg, pajtás, ez ilyen fajta.

Intelem

Fű alatt a kövek megindultak,
gurulnak titokban szerteszét.
Bomlott falak kínlódva tartanak,
s érzik már omlásuk végzetét.

A kőfalak egyszer leomlanak.
Az nem lesz sátoros vigalom.
Palánkunk kötései bomlanak,
s völgyünkbe fészkel a siralom.

Elvesztjük, mi összetartott eddig,
eltűnünk, mint tóban csepp eső,
mint fűszál, mely a kazalban fekszik,
mint halóból az életerő.

Maroknyi embert morzsol a világ,
magvunkat mozsarában töri.
Lisztünket viszi egy idegen zsák,
belőle kenyerét más süti.

Feladjuk, mit ezer évig védtünk.
Elárvulnak létünk kincsei.
Omló falakként romlik nemzetünk,
s egyre többen lesznek nincsei.

Mert szép, aki idegen, szép a más,
nincsen ebben hiba, gyermekem.
S te magyarul álmodsz s nem vitás,
magyarul sírsz majd énfelettem.

Védd nyelvedet, sorsodat, énedet,
s tanulj meg mindent, mi lehető!
Találd meg a világban a helyed,
de csak azt nyeld le, ami ehető!

Ha eltűnsz nyomtalan

Nézd újszülötted és láss csodát!
Kívülről jött, ahonnan te:
semmi-sötétből szellemröpte.
Nem lelitek léptetek nyomát.

Szaladtok kötődve és külön,
mint a dobról guruló lánc,
mint patak, a csevegő tánc,
s megpihentek harmatos füvön.

A letört fűszál magára lel,
letörölt harmat visszatér.
Nyomotok múlik, semmit ér:
A világ a vállát sem vonja fel.

Nézd gyermeked és lásd a csodát!
Közömbös gyönyörűk között,
taposó törtetők mögött
szívében óvja léted nyomát.

Új időknek új falairól

Én nem kívánom, hogy
pusztuljon,
haljon,
fulladjon,
fájjon,
sikoltson,
sírjon,
rettegve
fusson,
aki átlép rajtunk
s megtapos.


Törvényt tagadok, hogy
szemével
szemért,
fogával
fogért,
könnyével
könnyért,
bánattal
búért
fizessen, ki neked
így adós.

Elvárom világ, hogy
ne csak az
éljen,
boldogan,
fényben,
aki lop,
sikkaszt,
ki tróger
s rabol,
hanem az is, aki
trógerol.

Vers*

- Szeretlek, mint a napot az égen,
mint az eget szikrázó nyárestéken.
- Pusztítsatok csak engem magamat,
s hagyjátok nőni megfogant magomat!

- Szeretlek, mint az asztalon a sót,
elfolyó idő a feszülő rugót.
- Mért gondolod, hogy a fasoron túl,
másik parton más világ, a rend az úr?

- Szeretlek, mint az este a tüzet,
májusi szellő a megindult füzet.
- Mért mennék mégis, ha jó itt nekem?
Tarts vissza bátran, hogyha jó volt velem!
- Szeretlek, mint a felhőt az égen,
a kopott keresztet sírdomb tövében.
- Hogy a határon túl mi vár, titok.
Remélem, majd oda boldogan jutok.

*az életről, a szerelemről

Úton

Körülöttem fém-üveg buborék.
Alattam aszfalt, felettem az ég.
Előttem semmi, mögöttem senki.
Egy fontos csak: menni, menni, menni.
Nem nézni, honnan, nem tudni, hova,
nem tudni, mi vár, tor vagy lakoma.
Lényegtelen, mitől vagy kiért futsz,
közömbös, hogy tönkre vagy célba jutsz.
Mindegy, a Nap miért merül éjbe
s hajnali Hold hogyan hullik fénybe.
Hogy valakinek valakit jelent
a jellegtelen, jelentéktelen,
út menti csokor s a kopott kereszt,
megfog – egy kanyarig még nem ereszt.
Az is kérdés, egyszer is élek-e,
de ha kettő volna, négy kellene,
s a harmadiknál sírnék, mint gyerek:
már csak egy van, most hová legyek?
De megélni csak egyet adatott.
Hogy meddig tarthat, rejted a napot.
Oldalra és hátra is kell néznem,
hogyha kiszállok, tudjam: Én éltem.

Fertőpart

Híg kénszaga átölel,
simítja fáradt idegem,
nyílt víz messze terül el,
szellő mozdul csak szelíden.

Nem köd ez, hanem pára,
a Fertő bús lehelete.
Talál fiúra, fára -
- elmúlásunk ígérete.

Mégis otthonom része,
különben akárhol lennék.
Hív a reggel hűvöse
s estfelé cikázó fecskék.

Itt bénult béka mered
villámtól szakadó égre,
s fülembe szúnyog nevet,
ha nézek nyáresti fénybe.

Dombon pihen egy torony,
Árpádok rakta kápolna.
Emlék, Szerb Antal-halom,
sváb nevek márványos sora.

Világom egész kenyér,
Fertőpart nevelte, adta.
Simogat apró tenyér,
csipkedi arcom kacagva.

Híg kénszaga átölel
a hűvös, párás reggelen,
benne lelkem lakra lel
s éled életem, kedvesem.

Jó estét, világ!

Jó estét, világ! Itt állok s jelentem:
Munkámat tisztességgel elvégeztem.
Kaptam örökül majd még tettem hozzá,
itt hagyom, legyen majd gyermekem naggyá.

Nem kerestem, ezért inkább rám talált,
nem futottam, így hát kísérőmmé vált,
nem ujjongtam, szelíden kézen fogott,
nem jajongtam s kedvesen rám mosolygott.

Örökül kaptam s hozzátettem sokat.
Ütöttem pálcákból karnyi vasakat.
S mit eddig kirótt az élet, jelentem:
A munkámat tisztességgel elvégeztem.

Eső esik

eső esik lelkedben
könnyű eső könnyű eső
porból felhőt elrebbent
bársony szellő bársony szellő

eső esik lelkedben
nehéz eső nehéz eső
lehúz bénít elrettent
sanda erő sanda erő

eső esik lelkedben
ha sírni kell hát sírni kell
ember légy az emberben
ha megbékélsz hát békét lel

November

Amikor a bogarak lehullanak
s a nappalok a csillagokkal járnak,
sápadt levél sírba hideg földre hull,
csak állsz a ködben árván, anyátlanul.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
nem mond semmit neked, csak beszél, beszél.
Didergő homlokát válladra hajtja,
s csak mondja suttogó ajka, csak mondja.

Fagyott fűnek fagyott harmatcsepp mesél,
fákat, szobrokat lep be reggel a dér.
A szökőkút száraz, álmát alussza,
ám jön a lány a fiúba karolva.

Versenyt rúgja veled az avart a szél,
sejtheted már, megérint megint a tél.
De mint máskor, az év forgószínpadán
közelít a tavasz s el is jön, talán.

Gondold meg

Azt mondod, kínlódsz vele,
azt mondom, ő kínlódik,
azt mondod, meghalsz bele,
azt mondom, ő fuldoklik,
azt mondod, mást akartál,
azt mondom, ő mást akart,
azt mondod, rabbá váltál,
azt mondom, karba tett kart,
azt mondod, engedjen el,
azt mondom, lelke szakad,
azt mondod, küldjön csak el,
azt mondom, szegény fiad.

Mondd, mit beszélsz barátom,
nem értem zörgő szavad.
Túl vagy már a határon,
hol fagyos vihar dagad.
Az őrült szél elsöpör
s veled széthull a világ,
űrben lebegsz, mely megöl,
s, mit megfogj, ott nincs faág.

Szabad leszel, barátom,
tűztől iszkoló madár,
s bénult szárnnyal, már látom,
vár lent perzselő halál.

Meghalsz te is, nemcsak ők,
s hamvad nem szülhet újjá.
Ha várnak is majd más mezők,
magad válsz koporsóvá.

Őrzöd majd önnön porod,
múltban való életed…
Ereszd le hát tárt karod,
szemed hunyd le s hajts fejet.

Párbeszéd a sírnál*

„Ha bolyongsz sötét erdőben
s rezzensz a reccsenő ágtól,
ülsz magadban, mély gödörben,
leestél megint a falról,
lelked veszve, kiúttalan
réved szemed a semmibe.
Nem lehetsz oly boldogtalan,
hogy ne zavarjon semmi se.”

„Mint leégett tölgy gyökere,
tövestől kitépett virág.
Sosemlesz jövő öröme
némítja el lelkem szavát.
Néma lelkem, süket szívem
vak sorsnak volt játékszere.
Lehetek oly élettelen,
hogy ne legyek már semmi se.
Lelkemből kitépték húsom,
testemből fájdalom szakad,
üvöltő üresség-húron
disszonáns énekem dagad:
Mit tettél velem, te Isten,
mért nem rogy össze a világ,
mért kell minden reggel néznem,
mint kel keletről a világ!”

„Nyugodj gyermekem, nincs kiút,
gyermeked vissza nem hozod.
Az életünk csak körbefut
s hogy végül mi vár, nagy titok.
Elmegyek én is és jössz te,
amikor majd itt az idő:
egy utolsó szellem-röpte
s várunk majd reád, én és ő.”

*M. Hajni emlékére

Ha nem hiszel már

Ha megroggyan a biztonság
s a kétség marja szét lelkedet,
ha földre nyom a valóság,
fogalmazd meg kérdésedet.

Mennyi ki nem mondott érzés,
mennyi elvesztegetett mondat,
mennyi fel nem tett kérdés
és mennyi meggondolt gondolat.

Mint ismeretlen városban
fásultan kóborló idegen,
nem keresel fényt másokban,
nem hiszel embert az emberben.

Kölcsön kulcs hűti markodat,
szíved pedig egyperces viszony.
Csak akkor kérdezz súlyosat,
mikor elhiszed a válaszom.

Mondd meg, kik vagyunk!

Mondd meg Nekem, te Mindentudó,
kit képzelünk, hogy létezel,
mondd meg, ha nem is vigasztaló,
mi a magyarság-feltétel.

Mi a magyar? Nyelv, nép vagy nemzet?
Legkisebb fiú, szárnyas ló?
Vagy házát vesztett bolygó szerzet,
árban vergődő fuldokló?

Sorsavesztett sorsok tömege
tolong ingatag tutajon,
egymást lökik, tapossák vízbe,
csak esélyük még maradjon.

Egynek sincs reménye. Az átok
lelkét nyomja századok óta:
társában nem lel barátot
s nem hallja, ha üt az óra.
Mutat a másikra: „Ő nem az!”
s az megfelel rá: „De ő se!”,
habot fúj, üvölt, vihart fakaszt:
honnan jött a testvér őse.

Mondd meg nekem, te Mindentudó
(bár nem tudom, hogy létezel),
mért vagyunk itt, s nem múltba hulló,
tűnt nép lettünk, ez érdekel.

A tehetetlen történelem
lendülete tartott csak meg,
vagy volna valami fő elem,
mely szilárdan áll, nem remeg.

Bízzunk abban, hogy nem véletlen
a magyar szót hallani még,
s a reánk ömlő szennytömegben
fejét emeli, ami szép.
Kicsi a világ, egyre kisebb
s a nagy nemzetek csak nőnek.
Ápold mentsvárad, nehéz nyelved
alapja lesz a jövőnek.

Mondd meg nekem, te Mindentudó,
ki, remélem, hogy létezel,
az ős vagy a nyelv nemzetadó,
a holnapba melyik visz el.

Nem az a fontos, honnan jöttél,
de magyarságod szép legyen.
Álmod s éned a nyelvedben él
s lelked pihen a nemzetben.

Életem

Engem ne sajnáljon senki!
Bajaimat magam kerestem
s ha oda is néz mindenki,
magam lógok a kereszten.

És ne irigyeljen senki!
Boldogságom magam szereztem.
Sírjon torz arcú akárki,
Élet csillámlik szememben.

…milyen szép a világ!

Ez a világ furcsa,
nem olyan, mint képzeled!
Közömbösen nőnek
fák alatt a kőhegyek.

Az időtlen anyag
csak összeáll hirtelen,
lelket kap valahol
s áttáncol egy életen.

A végén szétesik,
mint hamvadt parázs pora.
A tűz csak elillan,
ám nem tudhatjuk, hova.

Így volt és így is lesz
s az elmúlások fájnak,
s ha maradsz, a búcsúk
égő sebeket vágnak.
Százados tölgy törzsén
mint régi fejsze hegek,
kérges fájdalommal,
de benőnek a sebek.

S amíg te itt maradsz
s a szeretteid mennek,
bámulsz bénult szívvel,
mert fogynak, kik szeretnek.

Végül rajtad a sor,
zenéje hal a táncnak,
hiányzó ritmusod
csak a lelküknek fájhat.

Mert a világ hideg,
nem olyan, mint képzeled!
Az örök atomnak
nem számít röpke léted.
Csak az embert adó,
látó, ízlelő lélek
miatt állíthatom,
hogy élet, amit élek.

Orvos vagyok

K.F-nek

Csak néztem, ahogy hullik kezemből,
mint lassított film: egy ház romba dől,
majd viszi sorsa a maga útján
s eltűnik egyszer az élet partján.

Csak néztem, ahogy tőlem várva időt
nézett rám s nem hazudhattam szép jövőt.
Nem mondhattam mást, mint az igazat:
„Tudásunk a kórtól messze elmarad.”

Tudtuk, hogy hol tart, mit szőtt be a rák
s amit tehetünk, nem tesz majd csodát.
Hogy hónapokban mérhető léte,
tudta ő, hisz ésszel élve élte,
míg megadatott, hogy itt lehetett,
életét, s ha tudott, hát nevetett.
Volt idő, hogy volt idő szeretni,
játszani, gyermeket nemzeni,
simogatni, csókolni és adni.
Csak egy cél maradt: Még megmaradni!

Közös ismerős hozta el a hírt,
arca fölött betemették a sírt.
Elment és én itt állok elveszve:
Most ki jön, mi feszít keresztre?

1999

Nem mentem el a koldusig:
piszkos volt, rongyos rokkant.
Megálltam a Duna felett félúton.
Turistabusz húzott át a hídon,
mely közömbösen remegtetett
nem látva köztünk különbséget,
legyek bár üde vagy roggyant.

A szendvicsember öreg, fáradt,
padon kókad táblái mögött.
Így is jó, mindegy, hogy ő mozog,
vagy körülötte a tömeg hömpölyög.
Hideg van, nem süt a nap
a főváros fölött,
ma délelőtt.
Ilyen az egész, ezek vagyunk:
rosszkedv, sűrű köd, csömör.
A Duna már csak piszkos, nagy,
s csak akkor tölt el lágy gyönyör,
ha majd újra mellettem vagy.

Beszélgetés a gesztenyefákkal

Éjfél elmúlt, körülvesz a csend.
Fehér ruhámon pihen a fény.
A kórházban dolgozik a rend,
s szellő legyint arcon könnyedén.

Nővér matat valami fölött,
műtét után ébred a beteg,
s ki busz elé lépett hét előtt
már tudata határán lebeg.

Az éji levegő langyos, lágy,
fölém borul, nyugtat, betakar.
Pihentet, mint gyógyulót az ágy
egy hetvenkét éves, nagy juhar.

A kápolnánál tücsök cirpel.
A gesztenyefák, mint a szobrok
állnak ott mozdulatlan kéjjel:
vallatnak, vajon mit gondolok.
Tudom-e vajon, miért jöttem,
mért csináltam orvost magamból,
mért a vita én és én köztem:
mi a baj s hol a kiút abból?

Ti fák, ti boldog szerelmesek,
földnek és égnek gyermekei,
a Napot s Holdat kérdezzétek,
meddig akarnak még fönt lenni!

Ha létük kérdéseket támaszt,
s ismerik a jövőt, a semmit,
s majd ha megsúgták nektek a választ,
várhattok tőlem is valamit.

Október

Hideg dél van, elkel a kendő, a kalap,
csak keskeny felhőrésen át néz ránk a nap.
A szél sötét felhőt fúj a Fertő felől
s a kereszt árnyéka az úton végigdől.

Eső után már nem gőzölög az úttest,
ködpamacs illan, a tájra tejjel fest.
Igen, az ősz mindent és mindent megérint –
fehér csokor visz fekete nénit megint.

Fehér csokor, fekete asszony – visszanéz
s a régen múlt idő, mint hordón a penész
védi és érleli, mi vált már rég porrá,
az emléket zsongító, aranyló borrá.

Most éled meg öregséged emlékeit,
az időt, mely később majd partra menekít,
ha sodorna, lepne zúgó folyó habja,
mikor más nem vagy már: fogyó idő rabja.

Most még október vagy, élénk, gazdag, bátor,
de nézz magadba már, gyérül a lombsátor.
s lassan majd elpihensz, majd elmúlsz végtelen
és csak vissza lesz mit nézned az életen.

Legkedvesebb verseim

Ildinek

Lásd, eltelt, ami elmúlt,
s ami volt, a múltba hullt.
Elsodródnak, elhagynak
kedvesebb embereim.
Téli estén gagyognak,
simogatnak, ragyognak
legkedvesebb dolgaim,
s mellém bújnak, vackolnak
legkedvesebb verseim.

Kézbe véve a könyvet,
olvasgatva lapjait
visszatérnek az évek
s emléketek felderít.
Megmaradtok lelkemben,
kedvesebb embereim,
felidéznek estéken
legkedvesebb verseim.

Egy vagyok

Nem tudom, ki vagy, de olvasol,
így tehát egy nyelvet beszélünk,
mindegy, hogy itt vagyunk vagy máshol,
együtt lépünk, együtt lélegzünk.

Amikor olvasod mondatom
és mélyedben megérint magja,
mindegy, hogy ugyanúgy gondolom
vagy szeszély volt írása napja.

Nem érzek mindig mindenben úgy,
ahogy írtam, gondoltam egyszer.
Az eltelt idő lelkembe fúr,
de vállalom a váltást ésszel.

Mert én magam vagyok mondatom:
félig lezárt, félig nyílt eszme,
s pontosan tudom, ha olvasom,
mi volt a világ s mi lehetne.
Mi lehetne s mi lesz a világ…
A senkiknek nem írok verset.
A senkikért nyögök egy imát,
a senki ember tucat szerzet.

Én egy vagyok az egyek közül,
istentelen, ismételetlen,
ismerős, ki a szépnek örül
s barátom, neked ismeretlen.

Eltűnő Isten

Az Isten kiszorult az égből,
hátrált-hátrált lelkek mélyére,
sokszor kikopott már onnan is.

Az ember hajt, ősi ösztöntől
űzve, s elhiszi: a maga kedvére,
s nem nézi, hogy amit mond, hamis.

Pedig nem magunknak születünk,
halni se magunknak halunk meg.
Körbevesznek érzelmek, lények.

Még ha nem is tűnik fel nekünk:
formálnak, nyesnek és megkötnek
fehér-fekete árnyak s fények.

Gergely apokrif könyve

És nem jelene meg néki az Úr,
hát ő mene el az emberekhez,
s keresve világnak lényébe fúr:
Mi az, mi köt és ki az, ki rendez?

S talála sokakban mindeneket,
erőt, árnyat, fényt, szerelmet s halált,
tiszteletet és tisztességeket;
sokáig keresett, sokat talált.

És ment tovább és talált sokakban
űrt, zűrt, zavart, zörögve forduló
rozzant csavart és látta, hogy hibban
a világ, a sírba sírva hulló.

Nem nyugodott és tovább keresett,
mert érezte, hogy az Úr várja őt,
mint széltől hajszolt elesettet,
aki csak vágyja a hajló tetőt.
Ment csak és mélyedt révedt szemekbe
s látott bennük fáradtságot, csömört,
s kérges szívekben fásult lelkekre
bukkant, akik feledték a gyönyört.

Ám a titok még mindig fedve volt,
mi mentén mozog és épül a világ,
s a kétség árnya szívére hajolt,
mert nincs hit, ha nincs bizonyosság.

Megszólított és kérve kérdezett:
Mi végre élsz te a magad módján?
Megszólíttatott és megkérdeztetett:
Mért teszel mindent önfejed után?

Mért teszek mindent önfejem után?
Mért idegen, aki gyönyörtelen?
Mért dühít, ha sírást néztek némán?
Mért emberi, ami embertelen?
Ha bennem van az Úr töredéke,
s a többi részlet titeket illet,
kiáltsatok csak utánam: Hé te,
várj! Együtt már összeadjuk Istent.

És körbenézett az embereken
és meggondolta az ő útjait,
majd megbékélt lelke istenében
s várta társukat hívó társait.

A huszadik század fejfájára

Most sem tudom, ki voltál vajon,
hóesést néztél a fák alatt,
s valahogy mérhetetlen
szomorúság csorgott hátadon,
s megjelölt, mint egyszer volt kamaszt.

Valami kéne, ami tisztít.
A nagy-nagy tüzet megrakták már,
körülötte nem találsz senkit:
elhamvadt, időben messze jár.

Már azt sem tudom, hol volt helye,
térben és időben elveszett,
vége volt, nem tudtuk, hogy vége,
parázs fölött lágy szél neszezett.

Nem lett szebb, s nem lett tisztább semmi,
a nagy-nagy tűz nem nézte, mit öl.
Úgy tűnt, jobb közömbösnek lenni
s biztosnak saját dolgunk felől.
A tűz kimúlt, hamu a szélben,
helyén a gyomot váltotta gaz,
s előállt az, amitől féltem:
egyre inkább nem szép az igaz.

Bár nem tudom, vajon ki voltál,
ugyanazt éreztük biztosan.
Lehettél Te vagy Te is akár,
sírásban és szitokban társam.

Mentség sincsen, nincsen bocsánat:
a bűnt, mit ősünk elkövetett,
csak tetézzük, s bár átsző a bánat,
vereségünk nyilvánvaló lett.

El kéne tépni, ami lehúz,
lelkünkre tekeredő hínár.
S megsúgom, ha kezem felé nyúlsz:
Istenné kellene lenni már!

Hajléktalan blues

Igen, elbújtam s elbújtam ezerszer,
s előbújtam s fújtam a magamét ezerrel.
Hát rámugattak szűkmellű emberek
(emberek?):
„Ha nem tetszik a rendszer, elmehet!
Elmehet!”

Majd állt a balhé a melóban is,
a szám járt megint, mert kellett ugyanis.
S csak annyit köptek az arcomba:
„Ki vagy rúgva!” – pedig nem voltam
berúgva.

Majd bántottam az asszonyt,
aki életet adott nekem.
Majd bántottam az asszonyt,
aki szerelmet adott nekem,
majd gyermeket adott nekem,
s nekem nélkülük nem volt semmim sem.


S mert nem volt hova menni,
hát elindultam a világba be,
az életből ki.
Kopogtattam zárt ablakon, ajtókon,
rozsdás és fényes kapuvasakon.

Mentem s próbáltam újra,
s a választalan koppantás hangja
lyukat ütött a mellemen,
amelyen
jeges szél süvít át,
fagyasztva lelkem még meglévő mosolyát,
bár már amúgy is régen
nem találkozott velem.

S hogy megfagytam egészen
és testem elhagyni készen,
tudtam: meghaltam.
„Hát haljak meg” – gondoltam.
S mert nem tudtam élni az életben,
s az élet nem tudott élni bennem,
így egymással vígan ki nem jöttünk:
„Fejezzük be” – s végül megegyeztünk.

Beszélgessünk a szivárványról

Nem más az egész,
mint törés és tükröződés,
napfény és felhő,
csak szög- és hullámhosszfüggő.

Nyugaton reggel
keleten estfelé ível.
Ő s a Nap egyben
nem férnek el a szememben.

Magányos lehet,
vagy tükrösen ikresített,
erős és gyenge:
kép és homályos tükörképe.

Az Úr pecsétje,
ütve első szerződésre,
mikor rettenve
sandított ősünk az égre.

Szerződés szegve –
új üzlet írva keresztre.
A színek hídja
ifjú szeretők oltalma.

És lengve büszkén
Szent Ferenc városa terén,
hirdet türelmet:
leszboszi és meleg szerelmet.

Ezt is elbírja,
nem számít, minden fizika.
Gondolhatsz bármit,
ha önteltség elhomályít.
Ember nélküli világban
szivárványnak hat színe van.

Válasz

Bandi, már nincsenek Kárpátok
s a vörös csillag is lehullt,
trónolt egy ideig, meguntuk,
kimerült és visszavonult.

A nagy kísérlet nagyot bukott
s három emberöltő vele.
Röpke tavaszunk szirmot bontott
s lelkünk cirógatta szele.

De ártatlanságunk elveszett,
álmainkat deflorálták.
Az eredő bizalmat s hitet
cinikusan eljátszották.

Elitnek tartják önmagukat
s elhiszik sajnos, azt hiszem.
De az a köznek ad jogokat
s ezért a vállamon viszem.
Elit én vagyok s mindenki más,
ki teszi dolgát pontosan,
s biztosan megértesz majd, pajtás:
az elitnek már csömöre van.

Rezzenéstelen, hazug szemek
és cinkos összekacsintás.
Nemtelenné vált neves nevek,
s nem is titkolt, szent kéztartás.

Egyetlen kiút: saját magunk
tartani szabályainkat,
s bár most helyzeten kívül vagyunk,
felnevelni álmainkat.

Könyörgések

a jóllakottakért

Majd ha minden rabszolganép
éhét megunva harcba lép,
vicsorgó arccal s véres zászlókkal,
fagyott szívvel s csattanó fogakkal
s élet-halálra ölre megy,
míg ott nem marad ölve egy
s az elhulltakat közös sírba hányják,
síró földbe jeltelen elkaparják…
akkor majd, Uram, irgalmazz az embernek!


az éhezőkért

Uram, irgalmazz magadnak,
mert nagy a Te bűnöd!
Szaporodni és sokasodni hagytál,
Enni és megetetni mégsem adtál.
A tudásból almányit markolhattunk
s nagy a kérdés: emberek maradhattunk?
Vadállati sors a mardosó éhség,
tele has tesz embert, nincs semmi kétség.
S ha külső kényszertől szorítva szenved,
ne várj, Uram, benne moccanni lelket.
Itt e földön éhezőknek nincs vigasz…
Adj enni, Uram, s az embernek irgalmazz!

Megköszönöm

Ha megrágod gyökerem,
ha megtéped levelem,
megköszönöm:
ezekkel több vagyok

Ha harcolnak ellenem,
ha súly szorul mellemen,
megköszönöm:
ezáltal jobb vagyok.

Ha arcom simogatod,
ha rám ragyog mosolyod,
megköszönöm:
ezekkel szebb vagyok.

Ha beporzod virágom,
ha felépül világom,
megköszönöm:
így örököt hagyok.

Anyáról

Akkor, régmúlt régen,
fájdalmas, vakító fényben
megszülettél, rettegtél ,
majd meleg testre leltél,
és korgó gyomorral,
ordító torokkal
jeleztél bajt,
hogy vágyad hajt,
s oltani keserved baját
harapnád melle édes bimbaját,
fejnéd mellét,
szopnád tejét.
S ki nemrég testéből szakított ki
s most testével táplál, nem akárki.
Nem akárki vagy jött-ment szerzet,
kit az Isten véletlen szerzett,
csak úgy mellesleg, a maradékból
toldott-foldott és összetákolt.
Nem, ő nem a véletlen gyermeke,
léte célja lenni gyermeke szülője,
megszülője és felnevelője,
léted tettre kész, majd tehetetlen őre.
Ő az, sóhaját ha hallanád, tudnád
még, ő az, ki nincs más, ő anyád.

Beszélgessünk a barátságról!

Biankó barátság szignálva,
ha van fedezet, beváltható.
Esküdhetsz életre-halálra,
ha méltatlan vagy, eldobható.

S akkor lehűl veled a világ,
szemedben megfagynak a könnyek,
- zokogásod csak zörgő faág -,
csikordulnak, majd mélybe esnek.

Zúzódva ezernyi kristályra
nem könnyek már, csak fagyszilánkok,
s mint apám, sodródok jégtájra,
hol holt a fű s némák a lányok.

Apám emberben, világban hitt
és kilopták szeméből a könnyet.
Parázs pillákat minden vakít,
nem hisz semmiben, ejti a könyvet.
Mert az ideák elzuhantak,
S döndültek úgy, mint a vaskapu.
Az épp’ szülődő új világnak
nem kell a súlyos, könyves batyu.

Biankó barátság beváltva,
hozama lélekben mérhető.
Esnél földre: föléd hajolna,
Térdét hajlítaná érted ő.

Messzi mese

„Légy kedves hozzám és szeress, te legény!
Régen kíván téged szívem, a kemény.
Te legény, hozzám mindenben kedves légy!
Bármit, mit akarok, a kedvemre tégy!
Legyél csak, legyél csak hajló kedvesem,
dúskálsz majd aranyban, gyöngyben, ezüstben.
Elhalmozlak minden jóval s még jobbal,
jól tartalak virágos varázsszóval.”
„A tisztességet, szegény gazdag asszony
köszönöm, de nem nyerhetsz meg varázsszón.
Ha szegény is vagyok, a szívem szabad.
Cselédnek nem hajlíthat hímes szavad.”
„Választottál magadnak embereket,
megszeretted őket és megszerettek.
Nem szerethetitek egymást, mert tiltom.
Figyelj legény, fejedre átkom mondom.
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugodhatsz nappal, sem hűvös éjen.
Félelmes erejű szörnyeteg sorsod.
Lelked eltemetve, szíved alatt hordod.
Sorsod örök, mentséged sehol sincsen.
Megváltást nem lelsz sem ingyen, sem kincsen.
Halálod percéig, borzasztó sárkány,
ősgonosz leszel és förtelmes bálvány.
Halálod percében leszel, ki voltál,
leszel szegény legény, ki megtagadtál.
S történjen bármi az utolsó percben,
nem menekülhetsz, végzeted kegyetlen!”
Elkomorult az ég, elszorult a szív.
„Anyám, bársony szemed már hiába hív.”
Lett a legényből iszonyú szörnyeteg,
amerre fordul, a vidék megremeg.
Megremeg a világ, remeg a király,
rezzen minden madár, a griff, a sirály.
Fák kopaszodnak, a búza elsatnyul,
közel-távol, fent-lent sárkányszív az úr.
Nem születnek versek, sem nem gyerekek,
kátyúba fúlnak szekerek s kerekek.
Bár imádkoznak, nem esik az eső,
Szomjan pusztul minden, erdő és mező

*

„Ne sírj, édes lányom, szívem megszakad,
meghal sajgó lelkem, könnyed ha fakad.
Mondd el jó anyádnak, sírd el csak, mi bánt!
Mi az, mi gyötör, mi az, mi mélybe ránt?”
„Édes jó anyám, egy hete nem látom,
nem találom bent, nem lelem határon.
Róla nem hallok sem hírt, sem újságot,
felfordítanám érte a világot!
Jó anyám megyek, utána indulok,
ha lehet, találom, ha nem meghalok.
Szerettem, szeretem, szeretni fogom,
nem élek addig, míg vissza nem kapom.”
„Eredj édes lányom, szerencse veled,
a jó isten fogja törékeny kezed.”
S ment a leány, ment messzi füves pusztán,
hét forró napon s hét hűvös éjszakán.
S mert elfáradt, leült száraz patak mellé,
fonnyadt, bánatos rózsa töve elé.
„Segíts rajtam, ó – a rózsa így susog –
adj innom, kérlek, avagy szomjan halok!
Egy hete patakom száraz, halott lett,
nem üdít eső, nem csókol harmatcsepp.”
„Csak egy kulacs víz, nekem sincsen másom.
Osztom szomjadat, öntözlek virágom.”
„Meglásd, te szegény lány, velem jót tettél,
hálámat nyered cserébe jó tettért.
Szakíts egy apró tüskét az ágamról,
vesd magad mögé, kisegít a bajból!”
S ment a leány, ment messzi kerek erdőn,
tizenkét hónapon, kerek esztendőn.
Ment a rengetegen, sűrű erdőn át.
Nem lelte, nem lelte kedvese nyomát.
Ment, ment s egyszer csak apró tisztásra lelt,
annak közepén komor bika legelt.
Komor bika szarva lánccal kikötve,
ha nem láncon volna, nyomban elszökne.
„Adj’ Isten, jó napot, te szegény leány.
Segíts meg, különben felfal a sárkány!
Felfal, felzabál, mert ide kötöttek,
a rút bálványnak áldozatul vetnek.”
„Egy röpke élet, nekem sincsen másom.
Oldozlak, menekülj borús barátom!”
„Mielőtt elfutnék irhámat mentve,
vedd el s vigyázz rá, itt van szarvam vége!
Bajba jutván bízvást vesd magad mögé,
megsegít s kerekedsz ellenséged fölé.”
S ment a leány, ment messzi hegyek között,
mindig magasabban járt felhők fölött.
Apró tengerszemre lelt az ég alatt,
fényes tükrébe síró csillag szaladt.
„Segíts meg, segíts, szegény leány hamar!
lesodort, látod, az égről vad vihar.
Ázott lepkeszárnyam immár erőtlen,
fényes hímporom terül szét köröttem.”
„Kicsi csillag, sorsod Isten formázza,
kinek dolgába halandó nem szólna.
Egy tünde lélek, nekem sincsen másom,
rajtad segítek s Istennek ajánlom.”
Két kezébe fogta a sápadt csillagot,
fényezték arcát mosolygó csillagok,
s fellépve a hegynek legtetejére,
rakta parazsát a fenséges égre.
„Semmit sem adhatok, mi méltó lenne,
ezért csak figyelj most ígéretemre!
Innentől míg a világ világ lészen,
nem nyugszom sem nappal, sem hűvös éjen.
Követlek, figyellek, vigyázok reád,
én leszek szerető csillag-mostohád.
Ha kerülsz bajba s kiút sehol sincsen,
csak annyi kell, hogy szemed égre intsen,
s ott leszek nyomban, egyszerre ott termek,
a bajban, vészben majd megsegítelek.”

*

S ment a leány, ment felperzselt vidéken,
néptelen városon, fájó emléken.
Se hírét, se porát fel nem lelhette,
kiért indult, de sárkány járt mögötte.
Járt mögötte, ment elöl, mellette járt,
nem látott a vén Föld még egy ilyen párt.
Látta már a lány, a sárkány nem tágít,
Előtte, mögötte mindent parázsít.
Felperzsel földet, égeti az eget,
elpusztít mindent, tavat, völgyet, hegyet.
Megállt hát a lány, útszéli kőre ült,
forró komor szél kormos kórón fütyült.
Nem sírt, nem sírt, hisz többé már nem tudott,
minden fát, virágot könnyével locsolt.
Nem sírt, csak szólalt: „Te sárkány, állj elő,
vár itt sorsodat pecsételő erő!
Állj elő, ne bujkálj, mutasd, bátor vagy
kiállsz ellenem, lány ellen, egymagad!”
„Itt állok hát, te lány, ne mondd, nem jöttem,
egész felperzselt világ van mögöttem.
S hogy te élsz, az annak a bizonytéka,
erős ellenfél vagy, kemény portéka.
Vedd hát fegyvered, térjünk arrább kissé,
mérkőzzünk s lássuk meg, ki válik földdé!”
Akkor a lány a rózsatüskét vette,
fogta s válla fölött hátra vetette.
A tüskéből lett, hogy szörnyű táncot járt:
acélkarmú iszonyat, rémes csatabárd.
Járta táncát, a lány kezében járta,
s a rémítő sárkány fejét levágta.
Porba hullt a fej, utána a sárkány,
kiömlő vére homokon szikrát hány.
S egy szikra pattant a feje helyére,
ráforrt a nyakra s két fej lett belőle.
Hőkölt a lány, nyúlt a tarisznyába,
nyúlt a szarvhegyért, bizony nem hiába.
Vetette a szarut a háta mögé,
rémes kopja hajolt a feje fölé.
Egy fején szemének, máson torkának
feszült a kopja, végzete sárkánynak.
Eldőlt a szörny, földön hever két feje,
ne hidd, lány, hogy itt győzelmed ideje.
Halott fejét a sárkány hagyva porban
iszonyú testével a lányra robban.
„Ez itt a vég” - gondolta s égre nézett,
kereste a jövendő menedéket.
De száguldott már csillag-mostohája,
s megdermedt a sárkány egy szusszanásra.
„Jól figyelj szavamra, gyermekem, figyelj:
a sárkányléleknek szív alatt van hely.
Engedd ki a sárkány lelkét testéből,
s hatalma porba, a lábad elé dől!”
Ezzel a csillag tündöklő karddá vált,
s száguldó sárkány szíve alá talált.

*
Hullt haló sárkány, levél a szellőben,
megpihent, megpihent leány ölében.
Fényes arcára forró könnyek hulltak,
sebzett melléből patakok indultak.
Feküdt a fiú, a lány simogatta,
becézte arcát, szemeit csókolta.
„Ne menj el, szerelmem, engem itt ne hagyj!
Társadul egy életre engem elfogadj!”
„Kérlek társamul életnyi percemre,
szerelmed kísér halálos életre.”
Szállt a röpke perc, vele fiúlélek.
S mert egymást szerették, jó volt az élet.
Mikor elindult utána sokára,
jól tudta a leány, nem várt hiába.

Te ki vagy?

Én a hatalmas, borzalmas Nap vagyok,
fényem egyszer dölyffel, majd áldón ragyog.
S bár ezt felfogni sohasem tudjátok,
vannak még nálam is nagyobb csillagok.

Még csak egy aprócska csillag sem vagyok,
egyszerű bolygó, mely északon ragyog.
Kölcsönfényt tükrözök éjjeli égre,
ígérvényt adok a holnapi fényre.

Otthona milliárd múlandó lénynek,
kék bölcsőjén zöldnek játszanak fények.
Hol az entrópia sunyítva vacog:
én az élet, én a kék bolygó vagyok.


Én én, a mindenség vagyok:
tudatomban találkoznak
tűfokok s csillagok.
Nélkülem nem szerethetem
gyermekem s kedvesem,
s nem tudhatom, nem vagyok,
nem vagyok még porszem sem.
S mert mindent tudok és látok
s bennem tükrösül a világ,
s létem múltból jövőbe vág:
nem kérdés: a mindenség vagyok.

Álom álma

Szeretném, ha észrevenne
megfásult barátom.
Szeretném, ha zsebre tenne
megfakult kabátom.
Tükörbe néztem és nem volt ott,
magamba néztem, ott sem látszott.
Hiába keresem, nem lelem,
nem találom sehol sem helyem.
Tegnap megvolt, már hűl hely helye,
talp, s alatta saját bús feje.
Mennem kéne, nézni a falakon túl,
meddig, miért, mi s ki és mióta úr.
Várható-e tőle, amit elvárok,
ha nem, úgy hát, mint eddig, majd elválok (?).
Megválnom tőlük ám lehetetlen,
független életem élhetetlen.
És egy, csak egy az, amit akarhatok:
a hajnal másnap, hogy rám találtatok.
Ne csikordulna harminckét szép fogam:
de szeretnék mosolyogni álmomban.

Ideje már

Ideje már szebb vidékre érni,
szebb hangokat, szebb fényeket lelni,
mert múltad, mit meghaladni véltél,
felejteni hiába reméltél,
elkísér ám mindennapjaidba,
nem nyugszik meg szemétre hajítva.
Mint szemedre álom észrevétlen,
hull rád a volt s elborít egészen.
S mikor már ki nem látszol belőle,
egy utad nincsen csak: az előre.
És akkor ott, a történet végén
elbúcsúztat valamennyi élmény.
S hogy meséljenek szépeket rólad,
emlékeket gyűjts magadnak magad!
Ideje hát szebb vidékre lelni,
szebb hangokat, szebb fényeket élni.
Ez parancs, mellyel tartozol neked,
tekintsd asszonyod s tekintsd gyermeked!

Mese a valóságról

Ha mindenki fél a sötétben kint,
ki megy ki fáért a tűzre megint,
ki jár járatlan utakat, ha kell,
kit vár váratlan, szemperzselő jel,
kit pedz majd a bűzhödt szájú járvány,
kit edz majd a tüzes torkú sárkány,
ki áll ellen szigorú szeleknek,
ki nem hódol szirén szerelmeknek.
A hősnek minden szenvedés kijár.
Gyávák között leggyávább a király.

Viszockij

S mert nem lehetett élni, ahogy lehetett,
köpött egyet s gondolt egy nagyot:
„Ha lehetetlen élni, ahogy szeretek:
meghalok.” – s hát meghalt valahogy.

Május

Fényes gyertyatartók:
ünnep, remény, világ.
Nevetnek szélesen
komoly gesztenyefák.
S az akácvirágok,
mint csipke ablakon,
szellőben ringanak
békés álmatagon.
Hullámokat fésül
szellő gabonába.
Szélesen mosolyog
mézes repcetábla.
Győzött a május
hitetlen hiteken,
tombol a szerelem
buja szegleteken.
S akkor, mint fogoly légy
a csukott ablakot,
ugyanúgy értem én
a májusi fagyot.

Az élet rendje

Mint a gyermek anyja emlőjére
nézek felnőttként szüleim kezére.
S ahogy elválik a csecs és a száj,
elhagynak a kezek is, akárhogy fáj.

Bár tudom, annak élete boldog,
ki fölött gyűrődik gyermeki homlok.
S ki gyümölcse sírja fölött görnyed,
feküdne helyére, nem ejtve könnyet.

Tudom.
És mégis…

Rossz idő

Elnézem,
ahogyan az újságot a szél olvassa,
lapozza újra s újra elunva.
Haszontalan, hisz analfabéta
az istenadta.
Vagy többet ért belőle,
mint te, vagy ő, vagy bárki őelőtte?

Élvezd a csendet!

Csak csendben csendülhet csengőhang
kristályos karácsony éjjelen.
Csak csendben reppenhet a pitypang
libbenő ártatlan szeleken.

Csak csendben pillanthatsz királylányt
hajolni borostyán ablakon.
Csak csendben sejtheted a magányt
csavargó borostás alakon.

Csak csendben hallhatod gyermeked
szuszogni álombő vizeken.
Csak csendben bírhatod kedvesed,
szunnyadva elnyugvó melleden.

Csak csendben keresnek a szavak,
míg ott kinn beszélget langy eső.
Csak csendben találod meg magad.
Telik az éj,
indul a jövő…

Élvezd a csendet újra

Élvezd a csendet!
A csendben megszólal a világ,
simítja lelked
s ellazít egy suttogó faág.

Újabb intelem

Apa, az életben
jutalmat hogy’ nyerünk,
a világon ismertek,
híresek hogy’ leszünk?

Lehetsz fiam, mester
gyakorlott kezekkel,
izmos vállal, karral,
tanuló inassal.

Lehetsz nemes művész,
trükkös-frakkos bűvész,
igazságot bíró
irodalom-író,

mérnök, tanár, vegyész,
belgyógyász és szemész,
színész vagy direktor,
docens, dékán, rektor.
Teljesen légy, ami,
ne csak fél valami,
ha már választottál,
tedd, amit gondoltál.

S hogy ne érjen szégyen,
tedd, amit kell, szépen,
s meglátod, csillagok
kapnak csak csillagot.

Beszélgessünk a ködről

Mozog bennem a köd,
születni szeretne,
lássuk, mire megyünk,
földre szállt felhőcske.
*
Folyékony kristályok
körötted lebegve
lefogják látásod
egyre közelebbre.

S mi fölött elnézel
ragyogó nap alatt,
eléd áll, megdöbbent.
Háttér: szürke alap.

Szemet szúr, feltűnik
közömbös, szürke fa.
Az eget eléri
egy templom két tornya.
Élénkség haldoklik,
a fény szürke, kopott,
elindulsz csendesen.
Lépted reményt lopott,

s kibukkansz belőle
ott fenn a Kékesen.
Aranyló langy erdő
Ölel át fényesen.

Országodban

Országodban
Tüzet lelek
Parazsából
Tüzet veszek
Magvát vetem
Hideg földbe
Terméketlen
Temetőbe

Ajkaidról
Tüzet veszek
Szerelmedtől
Lángot vetek
Magvam vetem
Meleg ágyba
Virágfiú
Szökken szárba
Temetőből
Szántóföldet
Parazsadból
Melegséget
Ajkaidról
Kedvességet
Virágszálból
Reménységet!

Vers születik

Olykor dúdolgatok
s meglepő hangzatok
kalapot emelnek,
előre köszönnek.

Olykor elámulok,
ívelő mondatok
játszva csiripelve
fészkelnek fejembe.

Indul a dolgára,
testem már mozduló,
léptem ritmusára
megdobban már a szó.

S olykor firkálgatok,
szóra szókat rakok,
s öntudatlan születésben,
sírva boldogan, békében,
ahogy a lét a fényre forog,
egyszerre csak rám mosolyog

a vers.

Élve lenni

Embernek megszületvén
neveltetni kell.
Születve ártatlannak
megmaradni kell.
Érkezve várva vártnak
karod tárni kell.
Karod tárva, társadat
átölelni kell.
Szeretvén szerelemmel
töprengeni kell.
Mélységben nagy csúcsokat
döntögetni kell.
Csúcsokról le utakat
felfedezni kell.

Esőben, napsütésben
boldogulni kell.
Boldoggá lenni s tenni
eldönteni kell.
Csak a lehet nem lehet,
kellnek lenni kell:
mert halni kell, ha élni kell
és élni kell, ha ölelni kell,
mert ölelni kell, ha halni kell
és végül elbúcsúzni kell.

Minden jót mindenkinek!

szerelemben fogantatást
anyád hasán simogatást
megnyugtató ritmusokat
elringató dallamokat
Minden jót mindenkinek!

nehéz-könnyű megszületést
mellek között átölelést
természetes erős sírást
boldogságos gyermekáldást
Minden jót mindenkinek!

hideg télben melegséget
elegendő eleséget
fájdalomban vigasztalást
könnyhulláskor rámosolygást
Minden jót mindenkinek!
egészséget nyavalyában
könnyű légzést fulladásban
mankó mellett szellőléptet
szárnyatlan is madárreptet
Minden jót mindenkinek!

öregségben társaságot
másnap teljesülő álmot
összegyűjtött emlékeket
mindhalálig élt életet
Minden jót mindenkinek!

szeretetben elbocsátást
könnyű szívvel elindulást
fájdalmatlan eltávozást
amint eljön, viszontlátást
Minden jót mindenkinek!

Néma szonett

Én egyszerűen tudom, jó vagyok,
de nem tudok mást, hát hallgatok,
tisztán szólalnak hangok, harangok,
dallamtól zengenek barlangok.
Kövek, sziklák épülnek zenévé,
hangok és szótagok szöveggé.
Azonban minden marad itt belül,
meddő nem létbe alámerül.
S ha kérded, miféle szerzet vagyok,
hogy van, hogy hangnyomot nem hagyok,
képtelen vagyok kikiabálni,
hogy süketek, idehallgassatok,
némaként én meg nem szólalok,
de tessék énekem hallgatni!

Vásott szonett

Hej, nagy a kedvem, játszadozok,
csodálkozz csak, majd kurjongatok!
Ingassad szép fejed megrovón,
csillagjon két szemed villámlón!
Mit bánom, mit gondolsz, vélekedsz!
Bő vérem haragot megrekeszt!
Rettenve felejt a félelem,
én neked éneklem énekem!
S ha hideg életben vacognál,
szabályok között nem ragyognál,
hamu alól marok parazsat,
s hogy kedved enyémhez derüljön,
mellém a zöld fűre feküdjön,
még ma megcsípek egy darazsat!

A lávamanó

Fortyog bennem az indulat,
nem látok sehol kiutat,
rögtön ha el nem indulok,
másokkal összeolvadok.
Én lávamanó vagyok!

Olvasztja testem forróság,
megfojt lassan a sokaság,
vágyok vulkánon kitörni,
az égen szállni, repülni,
hol izzó csillag ragyog!

Ne menj fiam, itt megmaradj,
öröm s büszkeség, amit adj.
A mi magmánk az otthonunk,
ahol élni s halni dolgunk.
Én égő anyád vagyok.
Ha kitörsz, majd messze repülsz,
lezuhansz, megdermedsz, kihűlsz.
S hol korábban tüzed égett,
szíved kihűlt pernyévé lett.
Elsiratnak csillagok.

Hamvaidból követ vágnak,
abból szörnyű várat raknak,
hozzád asszonyport kevernek,
átokkal, szóval megvernek.
Fagyott félelem vacog.

Maradj fiam, hallgass szóra,
eljön úgyis majd az óra,
melyet túlélni nem lehet,
mert jelent véget s kezdetet,
de addig rólad álmodok.
S hogy maradt a fiú vagy ment,
nem tudja senki idefent,
mert lávaföldön nem jártunk,
jól megizzadt volna hátunk,
így maradt örök titok.

Közszonett

közbú közbaj közbánat
közbűn közjó közbocsánat
közvers közfilm közregény
közerkölcs közlány közlegény
közcsömör közkór közkórház
közadó közpénz közkolbász
közszéna közalom közhatalom
közgebe közgané közbizalom
közkülső közbenső közbelső
köztömeg közönség közelső
közsemmi közlés közzüllés
közszféra közkín közszülés
közpark közszónok közhely
közfal közborsó közröhej

Végszó

In memoriam J.A.

… égő ruhám ne oltsátok
szomjúságom ne bánjátok
bilincsemet ne bontsátok
keresztemet ne bántsátok

lázas fejem ne hűtsétek
örömeim ne fűtsétek
jó sorsom ne reméljétek
kínjaim ne enyhítsétek

társaságom elmarjátok
jószágomat elhajtsátok
otthonomat kifosszátok
árva szívem kiadjátok

édes sírom könnyezzétek
lelketeket vérezzétek
erényemet bocsássátok
bűneimet oktassátok

Hőstett

Alkotni boldog műveket,
az ám a tett a világon.

Kétségszonett

Megrendült felettem az ég,
megkergült körül a világ,
nem ad már reményt sem a még,
nem kínál vigaszt a virág.
Hajamból kihull az erő,
kikopik belőle a nyár,
vacog vállamon az eső,
didereg lábamon a sár.
Tört szemeim napfény veri,
becéző szó eszem veszi,
ép bőröm tiszta víz marja.
Rám néz megértő szemével,
eltakar nehéz lepellel,
felém tárul sötét karja.

Elmúlásszonett

Az elmúlás egyenlő halál.
Az elmúlás egyenlő határ.
Az elmúlás lehet könnyebbség,
a zuhanás után könnyedség.
Az elmúlás lehet kérdőjel,
pont, kiáltó- vagy gondolatjel.
S ha mást mondani már nem telik:
„Elmúlik, meglásd, majd elmúlik”,
s vele együtt múlik el minden,
ágyánál állsz már tehetetlen,
csak egy az, mit megér még a harc:
ha mindent rendesen végeztél,
búcsúdkor szellemed továbbél
és halálnak halálával halsz.

Robotszonett

Leszállt az est, csökkennek a fények,
lámpácskáim hunyorogva égnek.
Antropomorf házam szürkén csillog,
meghajtómon egy led zölden villog.
Humán társaim stand by fekszenek.
Áramom pezsdül, lassan gerjedek.
Létem éled, ezernyi megabájt
ad szürke testemnek tartást és bájt.
Végzem, amit programom parancsol,
elektronfelhőm rendben bekapcsol,
s már ragad is ujjamra műköröm,
körömlakk vörös, paróka szőke,
elbújhat most már minden kis nőcske:
boldog vagyok, hisz tudom, működöm.

Álomszonett

Megszületünk és semmiről álmodunk,
és anyánkról álmodunk,
és szörnyekről álmodunk, igaz?
És lányokról álmodunk,
és gyermekről álmodunk,
és holnapról álmodunk, igaz?
És örömről álmodunk,
és bánatról álmodunk,
és tegnapról álmodunk, igaz?
És gyermekről álmodunk,
és jövőről álmodunk,
és elmúltról álmodunk,
és halálról álmodunk, igaz?
És végül az életről álmodunk, igaz?

Aki vagyok

Északibb a délinél,
keletibb a nyugatinál,
nyugatibb a keletinél
és délibb az északinál,
angyalabb az ördögöknél
s ördögebb az angyaloknál.

Hová megyek

Árnyékot vetek,
sütkérezik mellemen a fény.
Gyökeret verek,
lombosodik lelkemben az én.

Ápolom létem,
élesedik szememben a kép,
válaszát kérem:
ábrándokkal mire megy a lét?

Megértettem hát
s biztonságban vezet a tudat:
sosem jutok át
semmiféle szivárvány alatt.

S új vonat, új sín:
tincseimet fésüli a szél.
Újdonatúj kín:
kincseimet megszülni a cél.

S bár látom, ahogy
szaporodik fejemen a hó,
csiszoltan ragyog
s édesedik nyelvemen a szó.

Nagyszülők, unokák

Fogantam szerelemben,
apám fényt szóró,
születtem Debrecenben,
anyám szót szóló.

Fogadtál hő méhedben,
éj fodrú mély folyó,
megkínáltál éhemben,
landoló léghajó.

Egyesültek belőlünk,
csoda életcsíra.
Emlékeznek felőlünk,
nevetve és sírva.

Április

Nem mesél már kályhádban a tűz,
barkát zizzent szellőcskén a fűz,
álmos dongó virágport kutat,
harmat csókol hajnali utat.

Felhő és nap játékát játssza,
kabát és ing civódik váltva.
S mert a szél néha még füttyös is,
tudhatod, megjött az április.

Gyónok

Bűntelen fogantattak,
születtem ártatlannak,
neveltek szeretettnek,
hidegben melengettek.

Feddésre visszaszóltam,
kérdést nem válaszoltam,
előre ábrándoztam,
erőre meghajoltam.

Görbültem sáros útra.
ingáztam oda s vissza.
Küzdöttem szerelemben,
mérkőztem eldöntetlen.
Félelmem leküzdöttem,
kudarcom megértettem,
rossz alkut nem szignáltam,
sűrűből kitaláltam.

Állok pőrén előtted,
tudom, tudod s megérted.
S remélem a vezeklés
boldogságba menekvés.

Temetőszonett

S eljön az idő, kiúttalan,
bár keresnél, nem találsz más irányt,
csak bámulsz a világba világtalan
s útra teszed magad temető iránt.
Ott várnak mind, akik fontosak,
akik vannak, voltak s még lesznek is,
akik neked a háttér maradtak,
kik vártak, kerestek, ha szöktél is.
Halom friss virág takar, sírhalom,
befogadod, ki elszakadt tőlem,
itt benn búzátlan forog a malom,
s lebeg az űrben, némán, időtlen.
Legvégül megbékél velünk a tudat.
Halott virágok könnyeznek szirmokat.

A kenyér szava

Magvam hideg földbe tették,
fölém az ősz köde borult,
kicsiny testem reszkettették,
csírám rögök közé szorult.
Fáztam éjjel, de délben is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!

Hajtásomat hó takarta,
fagyott porhó mind befödte,
kérges paplant szél vakarta,
álmom törte varjú lépte.
Fáztam már reggel s este is,
fáztam, de tűrtem, tűrj te is!
Elmúlt a tél, langyult a rög,
borzolta nedveim a szél,
langyos eső megöntözött,
száramat ölelte levél.
Tűrtem az esőt s időt is,
tűrtem, de vártam, várj te is!

Kalászomat nap ápolta,
de morgott már a köszörű.
Testemet szedték marokba,
szalmámból készült koszorú.
Féltem a zajban s rendben is,
féltem és vártam, várj te is!

Fejem magvát mind kiverték,
pelyvámat a szél elfújta,
két kő között összetörték,
lisztem erős kéz meggyúrta.
Tűrtem cséplést s az őrlést is,
tűrtem s csak néztem, nézz te is.
S bár véltem nyugvást kosárban,
elnyelt kegyetlen kemence,
edződött bőröm a lángban,
héjam megégett veresre.
Tűrtem a tüzet s lángot is,
tűrtem, nem sírtam, tűrj te is!

Éles késsel belém vágtak,
gőzölgő tál mellé tettek,
erős foggal jól megrágtak,
ízzel-kedvvel mind megettek.
Éltem, még ha meghaltam is,
éltem boldogan, élj te is.

Álmodik a nyár

És igenis, álmodhat a nyár:
nemcsak kopasz fák alatt,
avart kavaró szélben
álmodsz fényes szárnyakat
köddel szomorú télben.

Mert igenis álmodik a nyár:
tavaszt olvadt hó fölött,
szellőt, susogó kéket,
bimbót, bújva ág között,
játszó, szökkenő léptet.

És csakugyan, álmodhat a nyár:
láthat érő vágyakat,
termést, ringató szélben,
boldog, égő ágyakat,
magvat, foganó kéjben.

És biztosan álmodik a nyár:
álmot hosszú ősz felől,
puhán maradó fészket,
kaput, melyet fény jelöl,
s tárul, befogad téged.

Születésem története

Az év egyik leghosszabb éjjelén,
éppen amikor a hajnal hasadt,
nem tudom, tán az ördög bújt belém,
meglátni kívántam kedves hasad.
Elszántan öleltem át önmagam
s fúrtam fejem mélyen a sötétbe,
lesz, ami lesz, semmit se gondoltam,
vakon küzdöttem magam előre.
Éreztem, segítesz, szeretve tolsz,
s hogy nélküled nem ment volna semmi,
melleden pihegek, felém hajolsz,
nincs erőm most, se sírni, se enni.
Mikor gyermekként a fényre hatolsz,
nincs nála boldogabb senki, senki.

Itt élsz

azt mondod erős vagy
nézz végig magadon
árnyékod vonszol csak
olvadó holt havon
a holdra ne számíts
nem védett s nem is fog
ámulj hát (s ne ámíts):
milyen mély magányod
nincs folyó nincs part
menedéket adna
nincsen fog mely megtart
sodró vízben úszva
s nem lesz káromlásból
sem templom sem szikla
szíved hamujából
vízbe hulló szikra
keményítsd meg magad
hosszú lépcsőn járva
szerelmed felragadd
ujjad közé zárva

Küzdelem

Mindig volt félelem,
mindig volt fájdalom:
Megpihen-e majd szerelmes szemed
mennyboltnak feszülő, hófehér szárnyamon?

Mindig van félelem,
mindig van fájdalom:
Kihűlnek-e majd fényes csillagok,
mik megülnek békén mennytartó vállamon?

Mindig lesz félelem,
mindig lesz fájdalom:
Megállok-e majd minden viharban
mennyvágyó, pokoljáró, riadt lábamon?

Isten útjai

„Ne szülj rabot te szűz anya!”
intette József Máriát.
„Szabad lesz, hisz Isten adta”
s keresztre szülte egy fiát.

Semmik vagyunk

(útravaló csillaghajósoknak)

Nem azért zártak a
végtelenség börtönébe,
hogy falát akárki
egyszerűen áttörhesse.
Állunk magányosan
s mindörökké úgy maradunk,
világunk társtalan
s mást találni sosem fogunk.
Harmadik típusú
találkozás lehetetlen:
az ember képtelen,
ami képes, embertelen.
S mert úgy van, ahogy van,
csak így vágyj a csillagokba:
akikért elindulsz
itt maradnak visszavárva.

Egy jobb világra

A feledett ünnepekre,
az elhagyott istenekre,
hamvukba holt álmainkra,
hamvukban sült pogácsákra!
Emelem poharam!

Jól meggondolt gondolatra,
arra is, ki meggondolta,
arra is, ki elhallgatta,
hallgatta s elhallgattatta!
Emelem poharam…

Szeretetlen kedvesekre,
megszeretett kevesekre,
csodálatos csalódásra,
varázslatos vajúdásra!
Emelem poharam!


Boszorkányos születésre
meglepődő ébredésre,
bárányfogú farkasokra,
tűzhelyfűtő sárkányokra
emelem poharam!

Feltámadás

(V)égkifejlet.

Tornyok

Felhőtorony csúcsán
megpihen a nap,
s elnézi a templomét:
melyikük boldogabb?
Egyikük földön állva
felszúrja az eget,
másikuk röpke léte
esőket ereget.

Három vélemény az angyalokról

Elborul szívem, elszorul lelkem,
árnyékot vetek és éjt aratok,
támadnak bennem, kelnek ellenem
fekete szárnyú vörös angyalok.

Láttam az angyalt állni a napban,
lobogó lelkét kitárva felém,
hozzám tért szóban megkapaszkodtam:
egyszer a Napba feljutok, fel én!

Mindenért felel, ki mindenható,
fényest, sötétet hordozva magán,
boldogító vagy elszomorító:
egyedül Isten létezik, talán.

Félszonett

félláb félszív félnóta
félpénz félposztó félparipa
félszó félmondat féligazság

félmúlt félelem félvakság
félmajom félember félisten
Fél majom. Fél ember. Fél Isten?

Korszerűtlen vers

Nem nekem szól a reklámszlogen
két szuper mosópor között.
Nem engem céloz tegezően
a röplap, a kezembe lökött.

Modernül mondva retro vagyok,
holott csak gyökerem tisztelem,
értékeimben szülőm ragyog,
bár követni kéne gyermekem.

Elárasztanak bitek és bájtok
s agyam csorbítják vad RAM-ok,
elmaradnak ám hitek és bájak
s maradnak utánuk hűlt romok.

Telefónia új királya
nem nekem ígéri leányát.
De én se kérem, s ő se adja:
korszerű hősre vár, nahát!


Korszerű korba kortalanul
olvadhatsz be a legsimábban,
csak azért is óvd nagy makacsul
évgyűrűid ez új világban!

Egyezzünk meg! (Hitemhez reményt)

Minden könnycseppre van vigasz,
csak lenne, ki adja,
minden kérdésre van válasz
s volna is, ki kapja.

Sziszegve szítom parazsát
homlokom meghajtva.
Hiába várom válaszát,
ha hallgat, ki szólna.

S ha hallgatsz, mikor szólnod kell,
létedet tagadva,
csak a hitem hághat fel
gátakon magasra.

De gyenge vagyok, te Isten,
nélküled nem bírom,
s mert jeled megfejthetetlen,
nem bízom, nem bízom.


Tegyünk akkor egyezséget!
Én hiszlek s megéllek,
adjál akkor keménységet
s reményt, mi megillet!

Unokák s nagyszülők

Vegyél föl öledbe,
drága jó nagyanyó!
Ringass csak kedvedre,
zsongjon az énekszó!

Altass el, altass el,
aprócska gyermeket!
Simogasd szemeddel
csukódó szememet!

Emelj föl magasra,
drága jó nagyapó,
mindenki hadd lássa,
odafönt milyen jó!

És ha majd sokára
nehéz lesz az élet,
én veszlek karomba,
s mosolyog a lélek!

Szeptember

Megragadnak szomorú reggelek:
napraforgók fejet hajtanak,
megértőn őszülnek falevelek,
köddel küszködnek napsugarak.

Elragadnak napfényes délidők:
kikíván magából a kabát,
kismamák simogatnak szellőt,
szelecske fricskáz egy babát.

Köszöntenek meghitten az esték:
gyermekszemben tűzfény tündököl
- már messze járnak délen a fecskék -
elmélyül s tágul családi kör.

Féltés (átokszonett)

Mint visszhang elhagyott folyosón
egyedül bolyongj sokaság között,
vérgyöngyök üssenek homlokon,
szoruljon szíved csontrácsok mögött.
S a süket csöndben sóhajod
lebegjen moccanatlan és bénán.
Horgonyát veszítse, ó, hajód,
rabolja messze jégtábla némán.
Ha pihennél, akkor mozgasson,
ha szólalnál, szakadjon hát beléd.
Ránéznél, ne pillantson feléd,
ha elmennél, életben megtartson.
Szerelem helyett magányt arat,
ki elvonva magát magára hagy.

Ez egy igaz könyv volt

- Ez bizony szomorú könyv volt.
- Az, de miért lenne vidám?
Minden, amiről szólt, holt
levélként csurgott a Dunán.

Egy ideig még elhittem:
nevethető az eszement,
s mert akartam, hát eltettem
végzet megsejtő eszemet.

De a jó könyv, mint a rossz sors,
meg nem hajló korlát.
Hiába küzdesz, elsodor s
partra dob, hol nem lát


senki, szemed úszva könnyben,
szorítva szerelmed
igazmondó baljós könyvben.
Nevettet s temettet.

- Ez egy igaz könyv volt.

Szeptember

Szigethi István születésnapjára

Nem emlékszem a januárra,
sose emlékeztem.
Februárból csak vasárnapra,
vagy mikor vétkeztem.
Március tanított vagy játszott,
sokszor megsimítva,
áprilisom csak rosszalkodott,
apám haragítva.
Incselkedett velem a május
szerelmes leánya.
Június szorgalmas mágus,
férfikor varázsa.
Júliusom apává érett,
apám boldogítva.
Augusztusom megletté tett,
létem aranykora.
Szeptember körülnéz, mérlegel:
mi végre ötven év?
Mit adhat, mit várhat október?
Jön-e még bőven hév?
S bár bízom benned még, november
(meleg zug, forró szív),
tudtam is, látom is: december
messze hív, messze hív.

A jövő koldusa

Börtönbe zárta magát a szél,
zárt ajtó mögött elül, nem él.
Hullanak remények meztelen
fagyos gödrökbe nesztelen.
Százszor is, mint utólszor, tudom,
fölbuggyant a nemzeti buzgalom,
s azután, merthogy csak minket érdekelt,
elhullt, míg a világ énekelt.
Embernek látszó árnyak hada
hadakozik, s haragszik szava.
Várja, de ha megjön a sötét,
tűnnek az árnyak, itt a nemlét.
Már benn vagyunk a fősodorban,
vágytunk lenni élen a sorban.
Ám átcsap fejünkön száz szemét,
ránk eresztik vérgőzük hevét.
Elhalt gyermek sorsán töprengve,
sírva vádolva, kérdezve
elválik ki fogant s ki nemzett,
úgy tört meg, süllyed a nemzet.
Nem hiányoznak eltűnt napok.
A baj, hogy kívülálló vagyok.
Csapás, hogy sértett néppé lettünk,
rebellisként is féltünk s ettünk.
Nem látjuk társunk arcán képünk,
földre esik, kezére lépünk.
Szólni nem, acsarogni tudunk,
lépni nem, csavarogni utunk.
Úgy szeretném megérni egyszer,
hogy boldogsághoz nem kell vegyszer,
hogy ének felel az éneknek,
hogy érvek feszülnek érveknek.
Mert addig, amíg szó szót követ,
öklök öklelnek föl öleket.
Amint a jó szó jó szóra szól,
megtérek én is magányomból.

Idős ember kérése

Mögöttem hosszú már az út,
messze van innen a hajló bölcső.
Kimértem, apad már a kút,
messze tavaszi bárányfelhő.

Távolba múlnak emlékek,
homályos szülőm ifjú arca.
Arcomon, éle ekének,
barázdát vont az élet harca.

Küzdöttem gyommal, tarackkal,
térdeltem zöldségre hajolva.
Nem éltem szóval, panasszal,
nem dőltem, derékból hajlongva.

Igen, elmentek az évek,
visszanézve csak egy pillanat.
Mentek, s velük ment az élet,
s sokan lettek, kik elmaradtak.
Még mindig újra álmodom,
amik voltak, történtek régen,
s újra arra vágyakozom,
hogy jöjjön, mi elsüllyedt mélyen.

Ám holnap, még ha oly rövid,
rám nevet az őszi napsugár.
Ha megosztod velem napjaid,
békesség s boldogság, ami vár.

A rest sorsa

tétlen
játszol
jászol
gyászol

Tízforrás fesztivál

Tűzhely melege
Ízek erdeje
Zene zamata
Filmek folyama
Országos mese
Rege s festménye
Régmúlt és eljövő,
Álmodó idő.
Szépség szerető
FESZTIVÁLleső.

Út Ikáriába

Nem hallom szárnyad suhogását,
sem csengő hangod szállni a légben,
látom tollpihék bucskázását,
érzem a holt szelet fenn az égben.

Ott vonulnak való madarak,
kiknek tolluk jó, erős a szárnyuk.
Lent a vízen úszó árnyamat
Nézik nagy halak, tátva a szájuk.

Midőn Krétáról elindultunk
intettelek: „Csak maradj mellettem,
veszélyes és hosszú lesz utunk,
melyet ember nem járt még sohasem.

Gyenge vagy, de egyszer nagy leszel
s apád szárnya alól majd kibújni vágysz.
Elengedlek büszke kebellel
s csak sóhajtom némán: Fiam vigyázz!”
De nem látlak, hol vagy most, fiam?
A vízen csak ázott tollak úsznak.
Napba vágytál s itt hagytál magam,
Löktél elmém börtönébe túsznak.

Nem leszek szabad soha többé,
e béklyó nem fojt, de el sem ereszt,
lelkem szorítja mély sötétté,
amely már nem játszik: nem nyer, nem veszt.

Zeusz, legnagyobb büntetésed,
Hogy elvetted fiam s meghagytad elmém.
Tört fénye nem derít sötétet,
nem látom végem a jövő mélyén.

Egyszerű imádság

Tégy engem békéd eszközévé.
Hol gyűlölet van, szeretetet vigyek,
hol neheztelés, békességet tegyek.
Egyesítsem a konok széthúzókat,
felemeljek hitüket elhagyókat.

Tégy engem békéd eszközévé.
Hadd adjak sötétbe fulladónak fényt,
kétségbe zuhanónak jó reményt.
Vigasztaljak, ne csak vigasztaltassak,
ne csak hallgassanak, meg is hallgassak.

Tégy engem békéd eszközévé.
Add, hogy úgy szeressek, ahogy Te is mindig,
megbocsássak s bűnöm bocsáttatik,
hogy adjunk mindent és ha majd meghalunk,
tetteink megmérnek s megnyílik kapunk.

Tégy engem békéd eszközévé.

Töltöttem magamnak bíborszín időt

Töltöttem magamnak bíborszín időt,
fény felől küldött rám illatos szellőt,
prizmáján törik, de tölti is a nap.
Szerelmed fűszere ajkamba harap.

Kortyoltam magam, majd veled s veletek.
Felét már megittam s mégis nevetek,
mert a nemes bor olyan, mint a kincs,
felét már leélted s egy rossz cseppje sincs.

Az utolsó kamionos fejfájáról

S az utolsó morranás fagyott csendbe vész,
az utolsó pilóta annyit se mond: kész,
a legszebb kamion csavarjaira hull,
itt álltok mindannyian tanácstalanul:
mit megvennénk s megennénk, hogy jön a kenyér
s hogy kerül el a lom, szemünkig felér?

Tavaszillattal álmodom

Ha nem bánod, hát küldenék:
Kék tajtékos fehér tavat,
fűzöttet vagy ragasztottat,
ringassanak felnőttmesék.

Ha nem bánod, hát szólalnék:
Halkan mondott szoros szókat,
s ha nem lehet mélyről szóltat,
inkább tűrnék, nem hazudnék.

Ha nem bánod, hát vallanék:
Mélybe gyötrött bűneimről,
mielőtt még mérgük megöl,
feloldozó szót hallanék.

Ha nem bánod, hát hallgatnék:
Írva, mondva, vallva minden.
Aggott ország ne érintsen.
Tavaszillattal álmodnék.

Hegykő borához

Vándor, itt pihenőt lelj, vesd neki hátad a padnak,
Vándorbot, heveredjél, várd, míg ők poharaznak,
Száz utak száz pora reszkess, torkom fátyolozóan,
Hegykő hűs bora mosson s csengjen hangom a szóban!

Tompa Mihályhoz

Szájamon lakat.
Szememben a fény
pilláim alatt.
Szomorú e tény.

Szürke ég körül.
Méreg szele dúl.
Hamu üszkön ül,
parázs porba fúl.

Romlott réges rég,
Ki védett hajdan.
Veszett minden vég,
mállik mocsárban.

Nem vagyok itt hon,
e helyt létezem.
Hazám nem otthon,
létlen lételem.



S mert nincs, de kéne
közös tűzhelyünk:
mint oldott kéve,
széthull nemzetünk.

Erratum

És jött a Költő, jött és látott
s győzött századunk végzetén.
Nem kérdezték, hát odébb állott,
futott hajók fedélzetén.
Szállt a gépen más hazák fölött,
s hogy a bakák hazatértek,
mondták: NE! De visszaköltözött,
s vonata Recskre érkezett.
S futott ismét a Halál elől,
ki vitte végzete felé.
Azt hitte, a sorsa jobbra dől,
s hazája végül meglelé.
Utánad immár reménytelen,
nincs miért víni s írni verset:
elírtál mindent énelőlem,
nem irgalmaztál, Költő Herceg!

Nyugdíjasköszöntő

Terusnak

Íme lásd, hát eljött a pillanat:
fiókzáró utolsó mozdulat,
az íróasztal puszta, elhagyott,
kezed rajta most nem hagyott nyomot.

Nem fekszik ott az elvarratlan szál,
sem egy munka, mit magnak meghagytál,
előtted nincsen semmi, csak a csend,
mögötted, mit hátrahagytál: a rend.

Csend ül a szobádban, a székeden,
hallgatunk, csend ül a lelkeken.
Tied e nap, e csend, ez a búcsú,
s mint minden búcsú, kicsit szomorú.
De mégis: föl pillákkal, föl fejekkel!
Hisz új kezdet ez: holnap új nap kel,
aranylón sütve, felhőn borongva,
de új nap, új cél s nemes, új munka!

Ne gondold, hogy kedved s jogod lesz rá,
hogy lustálkodj s párnád tedd kopottá:
„A nyugdíjas időmilliomos!”
Elhajtani bárkit nem ildomos.

S ha ez rendben van, azt meg megoldod
s nyugodnál végre, de csak azt látod:
sem itt, sem ott nyugalmat nem lelhetsz,
térj be hozzánk, nálunk megpihenhetsz!

Alpárisztáni szonettek I.

Nagyapám ültette ezt a fát,
azt mondta, felér majd az égig,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
azt mondta, köt majd újat s régit.

Jó földbe jó magot ágyazott,
jó napot, jó esőt énekelt.
Szárba szökkent, majd törzset kapott,
rügyező csúcsa az égre kelt.

Ám Alpárisztánban mérgezett
lett a víz, a légkör, a lélek.
Gyengülő gallyra emel kezet,

ki addig művelt és gondozott.
Kialvóban fában az élet,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Alpárisztáni szonettek II.

Nagyapám ültette ezt a fát,
madárnak és napnak székhelyül,
nem állított ágához létrát:
„Mássz fel rá, fiam, csak egyedül!”

„De apó, mért vannak barátok?”
S hágtunk a fára mindannyian.
Azt hittük, rajtunk nem fog átok
s mind megérkezünk ott, magasan.

Ám sokak alatt roppant az ág,
az egyensúly billent vészesen.
Szívükben irigység szúja rág,

a nyújtott kezet elütötték
s csak azt kívánták sötét éjen,
hogy aki feljutott, leessék.

Alpárisztáni szonettek III.

Nagyapám mesélt a becsületről,
azt mondta: felér majd az égig,
kit nem vonz csábos út, sem öl
s ki csak célját nézi mindig.

De nagyapám nem beszélt arról,
ki posványban fürdik szívesen,
ki irtózik a tiszta úttól,
hallván róla csak köp hegyesen,

ki azt hiszi, hogy majd célba ér,
ha gyomok indáin hintázik,
ereiben csak híg lúg a vér,

s bár gömbölyödik szépen a test,
nem érdekli se jobb, se másik,
marad az, mi volt és lett: a rest.

Kelemence

Szemem megáll Kelemenen,
ott ül fenn a szelemenen,
néz csak, néz csak szerteszét:
„Hol rakjak most kemencét?

Tűzhely mellett diskurálva
gyomrunk, szívünk jól ellátva.
Árnyat kerget tűzvilág,
Szirmot lobbant tűzvirág.

Szemed szikra lobján izzik,
ajkad mosolyogva nyílik,
mire véget ér a hét,
neked rakok kemencét!”

Alpárisztáni szonettek IV.

Együtt oltottuk be vad ágát,
- nagyapám metszette egykoron -,
azt mondta, nekünk hajt koronát,
az a fő, hogy a szem foganjon.

Megfogant, hajtott, majd kizöldült,
öntöztük gyökerét lelkesen,
árnyéka hátunkon meg-megült,
csak ketten voltunk ott, csak ketten.

Ám jött egy harmadik, mindig jön,
és közibénk toszult hamarost,
hogy most tarkón, majd szembe köpjön.

S míg egymás ellen hadakoztunk,
forgáccsá vált az élő farost,
s a forgácson túl nem volt utunk.

Alpárisztáni szonettek V.

Nagyapám szólt az adott szóról,
szava még most is szíven szólít:
a szerződött szó örökre szól,
azt mondta, köt majd újat s régit.

De ez nem más, mint Alpárisztán,
hol nem tartani ígéretet,
vállrándítva szólni: „És aztán?”,
úzus. Bunkón képedbe nevet.

Tombol itt morális söpredék,
a fáink törzsét mind kivágják,
holott még tegnap azt ígérték,

lesz itt ország, jövő, játszótér.
Hazugságuk a gyomrunkba rág
s émelyítőn az orrunkig ér.

Alpárisztáni szonettek VI.

Nagyapám mesélt a szépségről,
a szívről, a szemről, a szájról.
Meséket mondott a tűz mellől,
hangja visszhangja itt varázsol.

Jó földbe jó magot ágyazott,
hogy árnyékában padon ülve
kívánja mindennek: „Jó napot!”,
s a világ nevetve üdvözölje.

Ám nincsen kacagás, csak kacaj,
s minden pad régen összetörve.
Szégyellős lett a fájó sóhaj,

mert gyengének lenni nagy szégyen,
- ha nem félne, pofán röhögne -,
és ezért vesznek körbe négyen.

Huszonöt év

Baranyai Tibor köszöntése

Aztán egyszer a fiad épp huszonöt lesz,
s a világ forgása pillanatra szűnik,
az ünnep és ünneplés mellett elővesz
egy érzés, mely már el nem tűnik.

Kis embered sorsát sajátodba fűzi
huszonöt év, szíved-lelkedet betöltő,
innentől fogva már más huszonöt űzi,
lezárul s elindul egy más emberöltő.

Vissza így tekints hát inasodra éppen,
akinek vigyáztad induló lépését,
mert pontosan, mint a régi szép időkben,
tanítványa híre dicséri mesterét.

Nincs nyugtod

Van mitől félni,
van mitől fájni,
van mitől körmöt
tenyérbe vájni.

Tímeának és Viktornak II.

Házasulandó lelkünk üdvözöl ekként, Vendég:
Jöttödet, ím, köszönendő, vidd e nedűt, legyen emlék!

Alpárisztáni szonettek VII.

Nagyapám a hűségről mesélt,
szólítva elvet és szerelmet,
Nem szóval, ám tettel, ahogy élt,
ki csak magot, s nem sulykot elvet.

Viszályok, aszályok hiába:
Jó napot, jó esőt énekelt,
nem szállt a bátorság inába,
bajban volt barátot felemelt.

Alpárisztánban se bent, se kint,
se szívben, se szájban nincs hűség.
Ki róla beszélve csak port hint:

bajban volt barát lett volt barát
(az ott a kezdet, ez itt a vég),
beléd törölte cipője sarát.

Alpárisztáni szonettek VIII.

Nagyapám vastag törzsű tölgye
oltalmat adott mindeneknek:
legyen erős, vagy gyenge ökle,
hívőnek, vagy épp’ eretneknek.

De hálánk vész múltán megkopott:
a dudvának, muharnak magva
szárba szökkent, majd törzset kapott
s ártatlannal kelt birokra.

De Alpárisztán közömbös föld,
ahol lényegtelen a lényeg,
üres agyakba csak zörejt tölt,

s bár jelfogód még jelre éhes,
gyengül és gyávul már a lényed:
fásultnak lenni olyan édes.

Alpárisztáni szonettek IX.

Nagyapám mesélt szerelemről,
értékről, érzékről halálig,
a szívről, hol az egyetlenből
csak egyetlen van, nincs másik.

Kettőből kellett eggyé válni,
a két fél élet egy létre lelt
magot féltőn: s repesve látni,
rügyező csúcsa az égre kelt.

„Vigyázz, fiam, ez Alpárisztán, –
intett az öreg mindent tudón –
ahol az igen már csak talán,

apák, fiúk szétválva régen
családot játsznak vasárnapon.
Válassz hát, fiam, szépet szépen!”

Alpárisztáni szonettek X.

Nagyapám mesélt ősi időt:
dicső, hős, lovas, harcos, magyar,
halni bátran tudó honvevőt.
István kezében kereszt s jogar.

Mesélte történetét végig,
s szálltam vele mennybe, pokolra:
gyermekszemem látta a régit,
s a jövőbe vágytam dalolva.

Ám Alpárisztánban mérgezett
nyílvesszők feszülnek idegre:
karodba karcolnak végzetet.

Mindenkinek maga nácija
sóvárog hörögve vérére.
Lesz-e újra demo-grácia?

Alpárisztáni szonettek XI.

Megfogant mag csírája fényre
éhesen törte földleplét át.
Víz, nap, szellő hívták az égbe,
dajkálta ezer levélfiát.

Ám újra és újra lecsapott
két generációnként egyszer
a vihar – sok kopasz ág halott –
s a fiúk eltűntek a széllel.

Mert ha országában keserű
lett a víz, a légkör, a lélek
keresi, miként vár rá derű,

s ha itthon nem, hát máshol talál
boldogulást, de attól félek,
kétszer listázza majd a halál.

Alpárisztáni szonettek XII.

Fölé hajolva csemetének
mondta az apó: „Ápolnunk kell
most, s ha lesznek ágai vének,
hogyha elébb halunk el,

emlékezzen ránk.” De kertésze
közömbös lett minden iránt,
mert egyre hosszabb a hóvége.
Csak köp egy nagyot, vagy vállat ránt,

ha csalja hazug emlékezet:
víz helyett most fűrészt ad neki,
gyengülő gallyra emel kezet

és csak néz, néz: a futóhomok
hogy jön oda, nem érti senki.
De már nem is redőz a homlok.

Alpárisztáni szonettek XIII.

Nagyapám mondta - „Tanulnod kell
magadért csakúgy, mint másokért!
Bevésett betű életre kel
s lesz majd gyerek, ki mindent megért.”

Alpárisztánban nincsen érdek
felemelni, aki lemaradt.
Pusztában halnak el az érvek,
remények forrása elapad.

Tíz ujjával a hajába túrt,
hogy állása nincs, csak gondja van:
nem kell már, hisz` ötven elmúlt,

ki addig művelt és gondozott,
most takarít Ausztriában,
a tanársággal már felhagyott.

Alpárisztáni szonettek XIV.

Mindannyian, kik itt vagyunk még,
hogy láttuk a nagy fát hajtani
s halódni, ahogy sejlik a vég,
úgy száradunk mi is. Hajdani

dicsünkből nyújtóznánk az égig.
Torz a tükör, örül a kórság.
Csúszmászházától Óülepig
merő egy hazugság az ország.

Mert Alpárisztánban, most e helyt
őszintétlen lett az elmélet,
mindent befed s elfojt a selejt.

S bár menteni lenne ezer ok,
kialvóban fában az élet.
Végét várják tacskó farkasok.

XV. Utolsó szonett


Nem tudhatom, hogy másnak e táj…
De nem érdekel, ő mit akar.
Nekem szülőhazám,bárhogy fáj,
bölcsőm volt és majdan eltakar.

Bocsásd meg hazám a bűneim,
miként én vétkeid felejtem!
Préselő mellre hulló fej. Ím´
- nézd fiad – a vádat elejtem.

Légy irgalmas, hogy szemmel látlak
és szóval szólok, ha rossz a kép!
Bocsásd meg, ha én, mint a bátrak

kétséget semmiről nem hagyok:
Hazám útja sár, amerre lép,
mert gazdái szíve hord fagyot.

Születésnapodra, édesapámnak

Hanyas vagy? Tudom, harmincnégyes,
több ilyet nem kérdezek,
mert most van épp', hogy nyolcvan éve
génjeidben létezek.

Honnan vagy? Tudom, földpadlójú
házban szült a Mándi lány
s maga nevével tiszteltetett
Gergely István nagyapám.

És jöttél mezítláb napszámba,
majd iskolába, s újra,
s nézted félve, hogy merre mutat
Váci Mihálynak ujja.

S mert jókor mutatott jó irányt,
jövő múlttal szembe ment,
meghódítottad Mátészalkát
s megismerted Debrecent.

Hiába voltál ifjú titán:
ismeretlen terepen
egy bacillusos szívszövődmény,
s legyőzött a szerelem.

Ki is Ő? Tudom, negyvenkettes
s genomfelem hordozó.
A legszebb nő, kit találhattál,
s legjobb is, nyilvánvaló.

S még nem volt vége, pont fordítva,
épp csak most jött a java,
bőséges lett a gyermekáldás:
egy fiú és két lányka.

Ám restté nem vált egyikük sem,
bizonyít nyolc unoka:
Csilla, Dani, Száva és Gyuszi,
Kornél, Ákos, Diána

és legkisebbként itt van Csenge.
Így emelek én kalapot.
Szeretünk, Apa és kívánunk
boldog születésnapot!

A Masinaház homlokára

Szél simogatta s naptól érett húsa gyümölcsnek,
Tűzön lehelte ki lelkét s született újjá és fények,
Illatok, ízek igéje bűvöli nyelved hámját,
Szíved midőn ég hiába, párlata oltsa hiányát,
Lelked csituljon s örvendj! Nem lehet óhajom más, csak:
Rád mosolyogjon ez egy csepp pálinkája a nyárnak!

A hírnév titka


Nimbuszkulcs.

Az elszármazottakhoz

Szűk volt rég a határ, s tág volt, tág a világ.
Vonzott távoli táj, hitted: vár tereád.
Vándorom, itt az idő most: lépteid hívja a bölcső,
Hegykő von kebelére, jöjj hát, hidd, sose késő!

Augusztus (I. Bachmann: Die große Fracht átköltése)

Learattam bő termését a nyárnak,
a szekér tele, indulásra vár,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
Learattam bő termését a nyárnak.

A szekér tele, indulásra vár,
s légben remegőn,a forró föld fölött
sejlik az ősz gúnyos fintorán a köd.
A szekér tele, indulásra vár.

Ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A napnyugat szólít, int s egyben megint,
tél napja pillámra deres fényt köhint
és varjú tolla s hangja árnyal már.

Learattam bő termését a nyárnak,
ám varjú tolla s hangja árnyal már.
A szekér tele, indulásra vár:
learattam bő termését a nyárnak.

I. Bachmann: Hazafelé

Átkozott lóhere-
s kankalinéjen
lábam harmat lepte,
hogy könnyen lépjen.

Mögöttem a vámpír
gyermekléptet fűz,
légzése deres hír
fülemben, nem tűz.

Régi bűnöm küldte?
Bántottam bárkit?
Ami megmenthetne,
még megtalál itt.

Szalmagúlák alatt,
szikla lábánál
tiszta szájból fakad
szava, hozzám száll:

„Kinn tovább ne maradj,
hogy el ne vesszél!
Ott a kunyhó szaladj,
merre zár zenél!

Tiszta teste romlik,
aki megveti,
a tort vagy a lagzit
hírből ismeri.”

Elöntött az émely,
ahogy kitárta
szárnyait a métely,
fölébem szállva.

Emelt ezer arcot,
szépet és szörnyűt,
Szaturnusz-árnyékolt
összetört gyűrűt.

S amint jele hamvas
tarkómba égett,
nesztelen nyílt a vas,
zöld fényű végzet.

Véremtől szelíden
csillog rét halma.
Éj, takarja szemem
bolond csákója!

Átöleli magát...

Átöleli magát, mintha félne,
nyüszítne inkább, de kacag,
körülnézve, ha hazaérne,
visszanézne rá egy
halom kacat.
Mered, mered csak, míg szeme ég
sötét parázzsal és szíve rég-
múlt illatokba fullad,
s vele hullnak
a szavak.
Már fordul is ki a sötétbe
(délután három),
vakulva hajtja a félsz,
nem álom, nem alszik,
nincs ébredés, menekvés…
Nincs már semmi,
csak a hiányom…

Szegénységi bizonyítvány

Hátránypapír.

Gertrudis átka

Mellénye bő s szája nagy, hörög, ha
híremet hallja, ha látja, mint halad
családom, s bővül apraja-nagyja
zsírján az országnak, s kap halat s vadat
és hozzá erdőt, vizet legelőt.
S Ottó, kis öcsém, kedvére játékszert,
mit megkívánt, csak hadd vegye a nőt,
bőgjön a szarvas, Bánk, amit majd elejt.
Ha már minden, mi itt terem, miénk,
kell még majd ember, a szolgának való,
ki úgy néz föl, hogy el se lát felénk
s boldog, hogy az lehet, ami, talpnyaló.
Ám itt ez a nyakas, szájas magyar,
de megtöröm előbb merev gerincét,
majd a szívét, mit hiába takar
vért és kéreg. Nem kérek mást, csak vért.
Mint vakrémült hagymázban lázongó,
úgy reszkessen e lator bán! Rá helvét
iskolát járt, saját lábán álló
koronásviperám vesse figyelmét!

XIII. Migrén

Azon tűnődöm én, tűre tűzött űzött,
magamba fordulva orvul, ha
bökött szemmel nem is látom,
érzem, amint a halálom
- dölyfe ledöfve ölve -
riadtan néz körbe, törve,
nem bírván lecsapni rám
- szilánkos aurám –,
riad s kiad.
Rozsdás tövis a koszorúm:
ölel s elöl
minden fényt és reményt,
amíg rémem a migrénem.

XII. Család

Szúrj meg véremért, döfd szívem s reméld!
Hintsd tele bibém magoddal!
Ha tompul élem át fagyos télen,
köszörülj, fenj meg magaddal!
S hajtok majd egyet, szép fiat neked,
daliást, szúróst, tövisest,
s másat is, lánykát, kis tüskés fruskát,
karcolja kérgem örömest!
Gyermekem, hegyezd körmöd és jegyezd:
Szúrni csak pontosan, szépen!
Szellemed élezd, végzeted végezd,
s élesen járhatsz az élen!

Barbár hordák vágtatnak

Barbár hordák vágtatnak.
Félénken, vérben fürdő földben
rémekkel gyürkőznek gyökerek.
Koholt képekkel s szeszekkel
bátorulva, gyönge reményben
sötét árnyakkal vívódnak.

Kopjákkal, holddal vagy kereszttel
barbár hordák vágtatnak.
Csomókban hulló hajad szála
görbül s gördül a könny, a hála
nem vív. Ép lélek, tört alak
rémed. Reményed ereszd el!

Barbár! Hadak vágtatnak
civilizációjuk féltve
ellened, hogy vasuk szíved töltse,
sikongva aljasul a görcse,
s csontjaid maradnak taposva félre…
A barbárok bizony levágatnak.

Barbár, ha dac s vágy hagynak,
s poraid szél viszi végre,
megnyugszol mert kész a leltár.
Nincsen, aki bármit elvár.
Nagyra haltál örökre élve!
Eljött már a birodalmad.

Barbár hordák vágtatnak

Barbár hordák vágtatnak.
Félénken, vérben fürdő földben
rémekkel gyürkőznek gyökerek.
Koholt képekkel s szeszekkel
bátorulva, gyönge reményben
sötét árnyakkal vívódnak.

Kopjákkal, holddal vagy kereszttel
barbár hordák vágtatnak.
Csomókban hulló hajad szála
görbül s gördül a könny, a hála
nem vív. Ép lélek, tört alak
rémed. Reményed ereszd el!

Barbár! Hadak vágtatnak
civilizációjuk féltve
ellened, hogy vasuk szíved töltse,
sikongva aljasul a görcse,
s csontjaid maradnak taposva félre…
A barbárok bizony levágatnak.

Barbár, ha dac s vágy hagynak,
s poraid szél viszi végre,
megnyugszol mert kész a leltár.
Nincsen, aki bármit elvár.
Nagyra haltál örökre élve!
Eljött már a birodalmad.