Tóth Árpád: Körúti hajnal

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.
A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

Ady Endre: Séta bölcsőhelyem körül

Ezt itt a Bencze, látod-e,
Szelid, széles domb s méla lanka.
Tán klastrom állt itt egykoron,
Bencze-nap éjén köd-torony
Fehérlik s kong sülyedt harangja

Ez itt az Ér, a mi folyónk,
Ős dicsőségű Kraszna-árok.
Most száraz, szomorú, repedt.
Asszonyom, tépjek-e neked
Medréből egy-két holt virágot?

Ez itt a Kótó, volt falu,
Elsűlyedt vagy turk horda dúlta,
Csupa legendák és jelek.
Itt akartam járni veled
És most gyerünk be a falunkba.
Ez itt falu, az én falum.
Innen jöttem és ide térek.
Mindszentnek hívják hasztalan,
Mert minden gonosz rajtavan,
S itt, jaj, átkos, fojtó az élet

Ez itt pedig magam vagyok,
Régi tüzek fekete üszke
S fölöttünk végzet-szél fütyöl,
Szaladj tőlem, átkozz, gyűlölj.
Avagy légy rám ujjongva büszke.

Ernst Jandl: Kotverkrustet, ausgemergelt

Kotverkrustet, ausgemergelt,
wankt in wundenmüdem Tritt
graues Haar durch graue Straßen
und ich wanke mit ……

Lippen, schmerzensmüd zerbissen
Haar zerrauft und stur der Blick,
lumpengehüllt, zerrissen -
stumm wanke ich mit ……

Weiter geht es. Endlos ewig
pulst der gleiche dumpfe Schrit
durch die Menschen aller Zeiten
Doch ich – geh nicht ewig mit.

Balassi Bálint: Negyvenkettődik inventio poetica, azt írja meg, mint veszett öszve Julia Cupidóval

azon nótára

1
Fáradsága után nyugodni akarván,
Cupido fejét hajtá
Julia ölében, kit hogy vőn eszében
kegyes, haragvék rajta,
S nagy haraggal ottan kis Cupidót onnan
öléből kitaszítá,

2
S monda: Bujasággal, gerjedő lángoddal
ne rútíts meg ölemet!
Cupido meg így szól: De te mit haragszol?
mire űzsz el éngemet?
Felelé Julia: Te hitván marcona,
nem tudod-é nevemet?

3
Én vagyok Julia, én szemem hatalma
mindenek szívével bír,
Én megbódogítok, kit jó szemmel látok;
kit gonosszal: hal, vész, sír;
Én szerelmem ellen ez világon sincsen
orvosság és hasznos ír!

4
Cupido tekinté, s mihent megesméré,
azonnal megfélemlék,
Mintha egy kígyóra szegény hágott volna,
riada, elfutamék,
Futtában csak monda: Megbocsáss, Julia,
nem akaratommal véték!

5
Szép Venus anyámnak téged alítálak,
bíztomban csak úgy menék
Te áldott öledben, mint anyám ölében,
hogy fejem ott nyugodnék;
Tetszél szemeimnek lenni szép szülémnek,
vétkem csak abból esék.