Vagy ötvenen lehettünk, tán még
többen. Hegykőnél jöttünk át,
s az öregek miatt oly lassan,
mint hogyha csak az éjszakát

akartuk volna megkerülni.
Szemerkélt. Balról könnyű köd.
Jobbkéz felől, a csapás mellett
magasra hányt, vizes rögök,

akárcsak egy frissen kiásott
tömegsírnál. Zsuzsa kezét
fogtam. Négyszáz forintot hoztunk
magunkkal, meg két fogkefét.

Így mentünk északnak. Mögöttünk
nagymessziről géppuska szólt,
aztán zöld rakéta jelezte:
szabad az út. Olyik dúdolt,

más felsóhajtott, hogy hazáját
cipőtalpán nem viszi el,
más meg, hogy szabad költözési
jogát senki nem veszi el;

mi hallgattunk. Két térdkalácsom
alatt ólom és mintha csak
előre görbedő tarkómon
cipeltem volna magamat.

Ne félj! Ma jeges még az emlék.
Idővel egyre édesebb.
És forróbb. Ez a határárok.
Ugorj! Az ugrás végleges.

Ugorj! A fájdalom veled jön,
sosem szabad elmúlnia.
Mint zseblámpa, melyet letettek:
világol túlnan Ausztria.

Kotverkrustet, ausgemergelt,
wankt in wundenmüdem Tritt
graues Haar durch graue Straßen
und ich wanke mit ……

Lippen, schmerzensmüd zerbissen
Haar zerrauft und stur der Blick,
lumpengehüllt, zerrissen -
stumm wanke ich mit ……

Weiter geht es. Endlos ewig
pulst der gleiche dumpfe Schrit
durch die Menschen aller Zeiten
Doch ich – geh nicht ewig mit.